Piton a konyhát és az étkezőt összekötő ajtó keretének támaszkodva figyelte a belépő lányt. Egy újabb sértésen gondolkozott, amikor tudatosult benne, hogy az előtte álló, lehajtott fejű, kócos alak, csak lenyomata annak a friss, üde és – az elmúlt események ellenére – boldog Hermionénak, aki az elmúlt héten még olyan félénken bújt hozzá éjszakánként a Granger-házban.
Elővette a pálcáját, majd egy tisztító és frissítő bűbájt bocsájtott a lányra.
- Rendkívül pocsékul néz ki – mondta Piton a meglepett tekintetre.
- Köszönöm, Piton professzor.
- Mit?
- A bűbájt.
Piton is kissé meglepődött a lány békés megnyilvánulásán, de rögtön rendezte vonásait, és elkezdte az előre eltervezett szövegét:
- Nos, mivel új házba érkeztünk, és itt sincs semmi ennivaló, sőt, még csak használható bájital-hozzávaló sem, ezért ismét arra kényszerülünk, hogy valakinek az alakját felvéve beszerezzünk mindent, legalább két hétre. Addigra elkészítem azt a főzetet, amelynek segítségével felvehetem az igazgatóval a kapcsolatot, úgy, hogy ne jöjjön rá a tartózkodási helyünkre, ha esetleg ő is elhiszi az ostoba pletykákat.
- Dumbledore professzor nem hisz ilyen ostobaságokban! Biztosan rendezné az ügyünket, sőt, talán már azt is teszi.
- Ezek szerint Önt is elvarázsolta a jóságos tekintet és a barátságos mosoly – mondta Piton egy megvető tekintet kíséretében. – Ne higgye, hogy minden az, aminek látszik! Dumbledore csupán abban különbözik Voldemorttól, hogy törvényes eszközökkel küzd a varázsvilág sorsáért.
- Ez az alapvető különbség, amely mindenki gyarlósága fölé emeli Dumbledorét.
- Mindenki gyarlósága fölé? Maga szerint miért vagyok én kém? Erre válaszoljon, okoska! – sziszegte Piton.
- Mert… mert… - Hermione tanácstalan motyogása végleg kihozta a sodrából Pitont.
- Mert Dumbeldore ugyanúgy kihasznált, mint a Nagyúr! Állandóan a megfigyelése alatt tartott. Amikor pár napra elhagytam a Roxfortot, akkor is utánam küldte valamelyik rendtagot. Sőt, Voldemorthoz is visszakényszerített, de minden kihallgatásom igazságszérum segítségével történt. Maga szerint mi a különbség? Az, hogy nem erőszakosan, az elmém épségét kockáztatva tart megfigyelés alatt, mint a Nagyúr? Vagy az, hogy minden ilyen kihallgatás közben kedvesen mosolyog, nem pedig megvetően tekint rám? Hogy nem kell térden állnom előtte, csak megkötözve ülni egy széken, nehogy megtámadhassam egy esetleges nem kívánt kérdés miatt? Tudja mi a különbség a halálfalók és az aurorok módszerei között, ha már itt tartunk? Semmi! A halálfalók megkínoznak sötét átkokkal, ha valami nem tetszik nekik, de ugyanazt teszik az aurorok is, a maguk törvényes kis átkaikkal. Nem a testet törik meg először, hanem az akaratot. Tudja mire képes az igazságszérum, ha az aurorok keverik egy kis Mordon-féle alkohollal? Még a magánéletem legprivátabb titkát is úgy daloltam el, mint egy vidám kismadár, és amikor visszadobtak a dementorok közé, csupán a szégyen és a magány maradt, ahol már lassan több mint tizenöt éve élek. Maga szerint milyen az, ha minden tekintet, ami rám szegeződik, megvetést és undort tükröz? Milyen az, ha senkihez sem tudok szólni. Az Istenért! Múltkor az anyám sírkövével beszélgettem! – ordította a férfi.
- Én szívesen meghallgattam volna mindent, uram – suttogta Hermione –, de Ön tegnap az értésemre adta, hogy nincs rám szüksége. Akkor most mit higgyek? Mit tegyek? – nézett bele szomorúan a lány a férfi sötét szemeibe.
- Semmit se tegyen! Nem elég magának, hogy már most megvetik, amikor még csak a gyanúja merült fel annak, hogy velem van?
- Engem mindig is megvetettek. A muglik és a varázslók is. Nevettek a kócos, mókusfogú kislányon, aki egykor voltam, utálták a griffendéles diákot, aki az eszével akart kitűnni, mert mással nem tudott, és most utálják azt a nőt, aki bujkálásra kényszerült egy számukra gyűlölt férfivel. Ön szerint milyen érzés egy „Híres Trió” tagjának lenni? Egy olyan tagnak, aki mindenben elmarad Harry mögött, és csak akkor kell igazán, ha segíteni tud? Milyen érzés volt mindenkitől azt hallani, hogy az idegesítően szerencsétlen Ron a nekem való férj? Milyen érzés volt elveszíteni a szüleimet, akik egyetlenként feltételek és követelőzések nélkül tudtak szeretni? És milyen érzés volt tegnap, amikor a tudtomra adta, hogy nevetségessé tettem magam az elmúlt napokban Ön előtt? – kérdezte halkan Hermione. – Én számítottam Önre, és tényleg fontos volt a számomra. Nem úgy, mint egy szülő, és nem is úgy, mint Harryék. Egyszerűen mindenkinél közelebb éreztem magamhoz, és tényleg jó lett volna, ha őszintén és értelmesen beszélgethetünk, nem csupán a napi időjárásról, a legfrissebb pletykákról, az aktuális trendekről, a hülye kviddicsről, mint a szobatársaimmal és a barátaimmal, hanem minden egyébről.
A szóáradatot pár perc néma csend követett, amit végül ismét Hermione tört meg.
- Talán az lenne a legjobb, ha visszamennénk Roxfortba, és igazságszérum hatása alatt vallanánk a valódi tetteinkről – mondta beletörődő hangon.
- Miért változott meg a véleménye? Pár napja még életünk végéig tartó bujkálást akart – válaszolta Piton, most már higgadtan.
- Akkor még azt hittem, hogy az lesz a legjobb nekem, és talán Önnek is. Messze mindentől és mindenkitől, egy új életben.
- Mégiscsak több romantikus regényt olvasott, mint azt elismeri. – Piton próbálta elterelni a témát, mert kezdett számára kínossá válni a helyzet, és főként az a tudat, hogy nem csak neki vannak problémái a világgal, és a világ sem csak öt kezeli úgy, ahogy.
- Valóban. Lehet, hogy többet olvastam, mint kellett volna, de ezek az érzések csak az enyémek, és semmi romantikus nincs bennük, elhiheti – mondta Hermione határozottan, de a következő mondata már csak egy lágy, alig hallható suttogás volt. – Most már nem engedhetem, hogy legyen.

Piton sem hallotta meg ezt az utolsó mondatot, mert az étkező irányában elhagyta a konyhát.
Nem várt ötleteket az első felvetésére, hogy miként menjenek vásárolni. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha most magára hagyja a lányt, és ő is maga lesz meghatározatlan ideig. Túl sok volt a saját kitörése, nem is számítva Hermionéét. Arra pedig jobb, ha nem gondol, hogy ezek a tények milyen gondolatokat ébresztettek benne.
Jobb, ha ezeket az emlékeket száműzi egy üvegcsébe.

Hermione is elhagyta a konyhát, és elindult megkeresni a ház könyvtárát, hogy lefoglalja magát. Most már csak ez maradt neki, olvasni, ameddig bírja.

Piton végül egyedül beszerzett minden szükségeset, miután néhány varázslattal átváltoztatta a külsejét.

Napokig csak az étkezésekkor találkoztak. Piton eszeveszett tempóban készítette a teljesen fölösleges bájitalokat, csak, hogy nem gondolkozzon, Hermione pedig szinte szellemként járkált az étkező, és a könyvtár között, ahol az éjszakáit is töltötte.
Miután biztosította Pitont, hogy nem fog megszökni, visszakapta a rózsafapálcát, és végül ő tette rendbe az emeleti szobákat egyik éjszaka.
A ház ragyogott Minden kárpitból, faragásból, bútorból és még a család tagjainak festményéről is sugárzott az aranyvérű büszkeség és tartás.

A Piton-család ősi tagjai sokszor megvetően tekintettek a magába roskadó Hermione után, aki egyikükről sem vett tudomást.

Már öt nap telt el ily módon, amikor a laborban levő tájképben megjelent egy fiatal nő, és megszólította az aktuális bájitalt keverő Pitont.
- Szervusz, kisfiam!
Piton úgy dobta el a kezében levő keverőpálcát, mintha az legalább égetne.
- Anya? – kérdezte döbbenten.
- Ami azt illeti, én csak egy festményből jöttem, de valóban, az anyád vagyok.
- Te… nem is mondtad, hogy van rólad egy ilyen festmény! Már régen eljöhettem volna érte!
- Nem volt rá szükséged – mondta mosolyogva a gyönyörű nő.
- Nem volt rá szükségem? Ezt meg, hogy értsem? Mindig szükségem lett volna rád! Nem volt rajtad kívül senkim, és te is itt hagytál ebben a nyomorult világban.
- A saját utadat kellett járnod, és az én jelenlétem csak letérített volna erről.
- Mintha Dumbledorét hallanám!
- Én sohasem leszek olyan bölcs, de az élet azért nekem is biztosított elég lehetőséget arra, hogy szerezzek némi tapasztalatot. Egyébként pedig a kérdésedre válaszolva, nem voltam benne biztos, hogy a festményt nem semmisítették meg a szüleim, miután a tudomásukra jutott a házasságom. A halálom után – ami a festményt felruházta a mágikus tulajdonságokkal – jöttem csak rá, hogy ne így történt. Ha ezt előbb tudom, az is jelentősen megváltoztatott volna mindent. A szüleim nem gyűlöltek meg, és a te születéseddel is megbékéltek. Most már azt is bánják, hogy csak a napokban ismerhettek meg. Legalább is ezt mondta az apám. – Piton döbbenten hallgatta az anyja mondatait. Hiszen egész életében arra vágyott, hogy minden titkát megbeszélhesse vele! Akkor most miért nem szól valamit? – De nem is ezért jöttem most ide.
- Meghallgatsz? Mindent elmondhatok?
- Nem kell, kisfiam! Már mindent tudok. Emlékszel, hogy mit mondtam, mielőtt először felszálltál a Roxfort Expressre?
Piton óvatosan bólintott.
- Betartottam az ígéretemet. Mindig veled voltam, és mindenről tudtam. Az égiek szemmel tartják a földieket, és én csak azt tettem az elmúlt évtizedekben.
- Mármint… azt is tudod, hogy én… halálfaló voltam? – kérdezte keserűen a férfi.
- Igen. És ami azt illeti, azt is tudom, hogy most mi lenne a helyes megoldás az egyik problémádra.
- Melyikre? – kérdezte Piton kíváncsian. Meglepő módon, vagy talán mégsem olyan meglepő módon, az anyjával szemben olyan dolgokra volt képes, mint senki mással.
- Találó a kérdés – mosolygott szelíden a nő. – Az a fiatal nő, akit magaddal hoztál… - de a mondatot nem tudta befejezni, mert Piton rögtön félbeszakította.
- Nem akarok Hermionéról beszélni! – mondta határozott, kemény hangon.
- Nem is beszélgetni akartam. Csak arra kérnélek, hogy figyelj oda rá, kicsit jobban. Először csak csalódottnak tűnt, aztán két napig csendben emésztette magát, végül kiveszett a szeméből a tűz. Lassan teljesen elveszti önmagát, és elszáll minden energiája.
- Mit tudnék én tenni? Tegye magát túl a dolgokon, ha én is így viselkedtem volna, már régen halott lennék.
- Látom, még nem érted. Akkor, most magadra hagylak, de nézz kicsit magadba, és rá fogsz jönni, mi lenne a helyes út kettőtöknek.
Piton még válaszolni sem tudott az anyjának, mikor az már el is tűnt a képből, így megint maradt a szokásos megoldás: megvitatta önmagával a dolgokat.
Végül nem jutott semmire, de elhatározta, hogy holnap kikényszerít a lányból egy hatalmas vitát, ami kissé felrázza ebből a lassan kórossá váló állapotból.

Hermione már ötödik napja azon kapta magát, hogy egy olyan álomvilágot gyárt maga köré, amelyből egyre nehezebben szakad ki. A könyvek, sőt még az ősi kódexek sem tudták lekötni a figyelmét. Csupán csak egy dologra vágyott: elbújni azokban a karokban, minden és mindenki elől, de leginkább a valóság elől. Erre azonban percről-percre kisebb volt az esély.
Egy gyönyörű ábránd közben nyomta el az álom, hogy aztán órákkal később mégis, a már jól ismert rémálmok kínzása miatt riadjon fel.
Kábultan, a falnak támaszkodva lassan lesétált a konyháig, hogy egy forró, és méregerős kávé jótékony hatását hívja segítségül az álmok ellen. Lemehetett volna pincébe a férfihez egy Álomtalan Álom főzetért, de megmakacsolta magát. Ő nem fog könyörögni!

Már az ablak alatt ülve kortyolgatta a kávét, mikor fellobbantak a fáklyák a konyhában, és fénnyel borították be az eddig holdvilágos szobát. Piton lépett be az ajtón. Ő is főzött magának egy erős teát, amibe utólag valamilyen – Hermione számára ismeretlen – bájitalt kevert. Minden további nélkül hagyta el a konyhát, de egy halk mondat ütötte meg a füleit néhány lépés után, ami arra késztette, hogy visszaforduljon.

Hermione elkeseredetten állt fel a földről, miközben halkan megállapította, hogy lassan tényleg sikerrel jár, és láthatatlanná lesz.
Épp egy újabb adag kávét akart elkészíteni, mikor Piton ismét belépett a konyhába.
- Mi járatban ilyen későn, Ms. Granger? – kérdezte szigorúan.
- Egyszer már megígérte, hogy Hermionénak fog hívni – motyogta maga elé a lány.
- Már régen aludnia kéne.
- Mostanában nem nagyon tudok aludni – fordult szembe a férfivel.
- Akkor majd viszek egy altatót Önnek. Most pedig tünés a szobájába.
- Igenis, uram – mondta Hermione halkan, és kikerülve a férfit, elhagyta a konyhát.
Pitont meglepte a lány színtelen, beletörődő, csendes hangja.
Mi ütött belé, hogy még vissza sem szólt? Pedig igyekezett minél jobban sértőn viselkedni.

Hermionét bántotta ez a nemtörődöm stílus az általa annyira szeretett férfi részéről, de elfogytak a könnyei, mindet elfolyatta bánatában, mikor világossá vált számára, hogy sohasem vallhatja be az érzéseit úgy, hogy az ki ne váltana Pitonból valami nem kívánatos, esetleg bántó megjegyzést.

Piton a laborba ment egy altatófőzetért, és közben azon gondolkodott, hogy milyen sértést vághatna Hermionéhoz, ami kimozdítja a lányt ebből az állapotából. Végül megrándította a vállát, és elhatározta, hogy majd rögtönöz valamit, az mindig bevált eddig.