Perselus Piton gratulált magának. Mégis működik a régi, jól bevált álarca. Azonban kezdeti öröme gyorsan elillant, amikor visszaemlékezett, hogy miért is kellett ismét használnia.
Hogy hagyhatta idáig fajulni a dolgokat?
Természetesen már az első komoly beszélgetés után érezte, hogy nem abba az irányba haladnak a dolgok, amerre az megengedhető lenne.
Már akkor rá kellett volna jönnie, mikor Szent Este meglátta a lányt, hogy egyáltalán nem helyes az a mód, ahogy Hermionéra tekint.
Ma, amikor hátrafordult az erdőben és látta a hóban kuporgó lányt, olyan aggodalom fogta el, mint talán még soha. Először azt hitte, hogy a tegnapi ellenátka nem jól sikerült, és Hermione mégis lebénult, azonban, mikor odaért, és meggondolatlanul az ölébe emelte, megbizonyosodhatott felőle, hogy a varázslata jól működött.
Mi a fene ütött belé, hogy a karjaiban cipelte? Egy lebegtető bűbáj is elég lett volna!

Abban a pillanatban, mikor Hermione a nyaka köré fonta a karjait, villámcsapásként érte a felismerés, hogy legszívesebben egyenesen egy nagy ágyba vinné a lányt, és addig mozdulni sem engedné, amíg az övé nem lesz az a gyönyörű, vonzó fiatal nő.

Nem, nem szeretett bele. Hogy is szerethetett volna bele? Sosem érzett egy nő iránt sem semmit. Miért pont most kezdené el? Meg aztán a szerelem számára teljesen mást jelentett, legalábbis az, ahogy tizenéves kölyökként elképzelte.
Aggódott Hermionéért, és valóban vonzódott hozzá, a maga módján, ahogy egy férfi vonzódik egy szép nőhöz, de ez messze nem volt az a tiszta érzés, amivel egykor szeretni akart. Nem volt benne ragaszkodás. Talán azért sem, mert minden egy karnyújtásnyira volt tőle, és azt még ő is felismerte, hogy nem kellene Hermionét sokáig győzködnie, vagy ha mégis, akkor egy jól irányzott igézettel azonnal megoldaná a problémát.
Mi az, hogy egy jól irányzott igézettel megoldaná a problémát?
Az Istenért, Piton! Magadnál vagy?
Most ismét érezte, hogy szüksége lesz minden képességére, amivel kizárhatja az elméjéből ezeket a kicsit sem helyénvaló gondolatokat.

Órákig meredt egy poros csészére a Prince-kúria konyhájában, ahova a megérkezésük után szinte azonnal menekült, mikorra sikerült az agyát annyira kiürítenie, hogy visszamehessen a nappaliba.

Határozott mozdulattal vágta ki a nappali ősrégi tölgyfaajtaját, hogy pár pillanattal később egy szomorúságot, csalódottságot, szemrehányást és magányt tükröző szempárba nézhessen. Önkéntelenül legilimentálta a lányt, de az néhány másodperc után észrevette a jelenlétét.
- Takarodjon a fejemből! – üvöltött a férfire, majd felpattant a karosszékből, és kiviharzott a helyiségből.
Piton sem tétovázott, Hermione után iramodott. A bejárati ajtó előtt alig egy méterrel a lány karja után kapott, majd durván a falhoz lökte, és egy sóbálvány átokkal figyelésre kényszerítette.
- Nos, Granger! Ismertetem a játékszabályokat! – Egyik kezével megtámaszkodott Hermione arca mellett, majd a füléhez hajolt, hogy félelmetes suttogását eszközként használva nyomatékosítsa a lányban az elhangzottakat. – Először is, meg ne próbáljon még egyszer elszökni, mert tudom, hogy arra készült. Akármilyen ügyesnek is tartja magát, rettentően lassan jött rá a jelenlétemre a fejében. Másodszor: soha többet ne merészeljen egy méternél közelebb jönni hozzám! Harmadszor: csak akkor nyissa ki a szép kis száját, ha én kérdezem. – Ezzel Piton ellökte magát a faltól, és ismét a lány mozdulatlan pupillái közé nézett, mereven a fekete szembogarakba. – Világos voltam, griffendéles? Amíg el nem felejtem… – mondta kajánul vigyorogva Piton, miközben egy gyors mozdulattal kitépte Hermione kezéből a varázspálcát. – Erre nem lesz szüksége mostanában.

Piton az előtérben levő kis asztalig lépett, majd a mellkasa előtt összefont kézzel nonverbálisan feloldotta a sóbálványátkot.
Hermione már indult volna, hogy tíz körmével tűntesse el a professzor arcáról az önelégült vigyort, amikor annak eddig soha nem ismert rideg hangja megállította:
- Látta, hogy mire vagyok képes, tehát igyekezzen oly módon viselkedni, ahogy azt elvárom. Most pedig keressen magának egy szobát, és meg se lássam onnan kijönni addig, amíg meg nem engedem. Meneküléssel ne próbálkozzon. Levédtem az egész házat. Se ki, se be! – azzal ismét faképnél hagyta a lányt.

Hermione a lépcsőig jutott csupán. Ott megrogytak a lábai, és ismét térdre esett, de most már nem szólhatott senkinek. Most már Pitont is elvesztette.
Hogyan veszthetsz el valakit, aki sosem volt igazán a tiéd? – kérdezgette magától perceken keresztül, egyre nagyobb szemrehányással. – Miért is rá vagy dühös? Magadra vessél! Mit vártál? Hogy képzelted, hogy hatással lehetsz rá?
Különben is, legjobb, ha békén hagyod. Elég volt már neki abból, hogy mások akarata szerint cselekedjen!
- De én sem fogok soha engedelmeskedni neki – motyogta maga elé. Pár pillanatig még erőt merített, majd felállt, és elordította magát. – Soha! Hallja? Szemét!
Percekig várta a reakciót, de az elmaradt, így óvatosan felment az emeletre, és benyitott az első ajtón, majd körül sem nézve ráfordította a zárat, és leült az ajtó elé. Percekkel később, kábult, rémálmokkal teli alvásba süllyedt.

Piton, miután az előtérben hagyta Hermionét, az alagsorba menekült, hátha rábukkan egy laborra, amely ismét menedéket nyújthat neki a sötét, hideg magányával, most már nem a világ, hanem leginkább saját maga elől.
Nem kellett csalódnia. Megtalálta a nagyapja egykori laborját, amely minden másik helyiségnél porosabb volt.
Talán majd a ház rendbetétele lefoglalja…

Levette a talárját, és saját kezűleg állt neki letakarítani a terem közepén álló ébenfa asztalt. Alig telt el néhány perc, amikor meghallotta Hermione ordítását.
Mikor az utolsó szó is elhangzott, és többször visszacsengett a fülében, úgy érezte, egy erős vasmarok szorongatja a belsőjét.
Elégedettnek kéne lennie, hiszen elérte, amit akart. Sikerült magára haragítania Grangert.
Az elégedettség helyett, azonban mégis a jól ismert sanyarú magány érzése tört rá elemi erővel. Észre sem vette, hogy mit hajított el percek alatt a saját ostobasága miatt.
- Mit kellett volna tennem? – vicsorgott az ezeréves fáklyák lángjainak.
Ők lesznek a társai… vagy… még mindig ott az Azkaban. – Na, nem! Oda nem megy! Meg azt Hermione sem akarná.
- Az előbb még minél messzebbre akartad tudni magadtól.
- A fenébe is! Nem mehetek a közelébe, mert a kedves mosoly és a félénk ölelés elég lenne ahhoz, hogy olyat tegyek, amit egy órával később megbánnék!

Piton önmagával való harcát egészen késő éjszakáig folytatta, mialatt minden dühét a kezei ügyébe kerülő tárgyakon töltötte ki.
A labor rendberakásával hamar végzett, és néhány egyszerű, de hosszadalmas varázslat után a földszint is régi pompájában csillogott.
Már éjfél körül járt az idő, mikor teret engedett ismét a gondolatainak, de meglepő módon minden idegszála a saját múltjára koncentrált. Szomorú tekintetet tükröző szemekkel simított végig minden bútordarabon, az anyai őseinek festményein, akik meglepő módon nem ordítottak vele.
Az emeletre vezető faragott tölgyfalépcsőről is eltüntette a port, majd felérve azon gondolkozott, hogy keressen-e egy szobát, és térjen nyugovóra vagy inkább folytassa a ház rendbetételét.
Végül az utóbbi mellett döntött. Benyitott, illetve benyitott volna az első ajtón, de az zárva volt. Már emelte a pálcáját, hogy kinyissa, mikor eszébe jutott, hogy talán ott van Hermione.
A lányra terelődő gondolatai elvették a kedvét minden további tevékenységtől. Fáradtan rogyott le a legfelső lépcsőfokra, és a plafonra emelt tekintettel újabb belső vitába kezdett önmagával, amelynek századszorra is az lett e végkimenetele, hogy helyesen döntött, Hermione érdekeit szem előtt tartva.

Hermione az éjszaka közepén riadt fel gyötrő rémálmaiból. Amikor kinyitotta a szemeit, hogy a békés gyertyalángtól megnyugtatást kaphasson, és szorosan Pitonhoz bújhasson, a falakon táncoló sötét árnyak gúnyosan vigyorogtak rá, hogy eszébe juttassák az elmúlt nap történéseit.
Hosszú percekig győzködte magát, hogy reggel majd minden másképp lesz, de a szemei előtt újra megjelent az a csúfondáros vigyor, amivel Piton ránézett, mikor elvette a pálcáját. Ez arra késztette, hogy újra meg újra rájöjjön, semmi sem lesz jó. Sem reggelre, és valószínűleg már sohasem.
Akkor mit tegyen? Az vajon segítene, ha bevallaná az érzéseit? Biztosan nem. Csupán Piton megvetését kapná cserébe, vagy ami még rosszabb, a férfi nyíltan megszégyenítné, és a tudtára adná, hogy neki semmi dolga egy ilyen mindent-jobban-tudó kis csitri eminenssel.

Pirkadatig már nem mert, és nem is tudott újból elaludni.
A felkelő nap első sugarai mégis némi békét hoztak a szívébe, és rövid, kusza álomba ringatták, melyet egy hangos kopogás szakított meg.
Hermione riadtan kapta fel a fejét a földről, és hirtelen nem tudta, hogy hol van és miként került egy porlepte padlóra, de a professzora mogorva hangja ismét tudatába idézett mindent.

- Lassan itt az ideje, hogy megszakítsa önkéntes szobafogságát, Granger! Tíz percet kap, aztán várom a konyhában.
Hermione egy csípős válaszon törte a fejét, de mire kiötlötte, már csak a dobogó lépteket hallotta.
Percekbe került, mire sikerült feltápászkodnia a padlóról. Első ötlettől vezérelve egy tisztító és egy frissítő bűbájt szándékozott kipróbálni, de rájött, hogy nem fog sikerülni, ha csak az elmúlt nap folyamán, valami csoda folytán meg nem tanult pálca nélkül varázsolni. Így tehát porosan, kócosan és rendkívül nyúzottan kinyitotta az ajtót, majd elindult a konyhába.
Óvatosan nyitott be, tartva egy esetleges újabb kitöréstől, de az csodák csodájára elmaradt.