Másnap hajnalban Piton arra ébredt, hogy valaki istentelenül remeg a karjaiban. Ismét nem tudta hova tenni a helyzetet, ahogy az már az elmúlt napokban többször is előfordult. Aztán minden emlék villámcsapás szerűen visszatért.
Óvatosan ébresztgette a hidegtől vacogó lányt. Hermione kezei teljesen elfehéredtek már, és a fogai úgy kocogtak, hogy az szinte messziről hallható volt.
- Hermione! Ébredjen!

Csak nagy nehézségek árán, percekkel később sikerült magához téríteni a lányt. Hermione úgy átfagyott, hogy alig tudott magáról. Minden energiája elhagyta. Piton kénytelen volt tüzet gyújtani a félelmei ellenére. Most már bármit megtett volna azért, hogy megvédje Hermionét, és azt a kis fonalat, amely lassan, de egyre biztosabban a lányhoz kötötte.

Óvatosan betakarta a reszkető testet a saját talárjával, és még egy fűtőbűbájt is bocsájtott rá. Óráknak tűnő percek múlva, mikor Hermione képes volt összefüggően beszélni, megköszönte a professzor gondoskodását:
- Köszönöm, uram!
- Nos, mondanám, hogy szívesen, és Önért bármit, de ez nem csak nevetségesen hangzana az én számból, hanem nem is lenne igaz. Mindig is öncélú voltam többnyire, mindenben a saját előmenetelemet kerestem.
- Én ezt nem így látom. Dumbledore és Voldemort között hol kereste a saját előmenetelét? És nem tagadom, hogy az első válasz sokkal jobban tetszene – mosolyodott el halványan a lány. Azonban Piton vonásai megkeményedtek, ami Hermione arcáról azonnal leolvasztotta a mosolyt. – Nem akartam megsérteni! Elnézést.
- Jegyezze meg, hogy a múltam nem tartozik magára! Főleg nem ez a része! Most pedig szedje össze magát, mert hoppanálni fogunk.

Hermionénak kedvét szegte az a durva beszédmód a férfi részéről, de a minél gyorsabb távozás reményében hamar összepakolt, majd a barlang előtt álldogáló Piton mellé lépett.
- Hova megyünk, uram?
- Nos, azt hiszem ideje, hogy utánanézzek az anyai örökségemnek.
- Vagyis?
- Anyám szüleinek a házába megyünk. A kúria lassan tíz éve áll üresen. Egyedüli örökösként, és végrendelet hiányában nekem ítélték. Nem használtam eddig, azonban most szükségét látom. Ott megfelelően messze leszünk a varázsvilágtól, de mégis közel ahhoz, hogy idővel kapcsolatba lépessek Dumbledore-val.
- Miért akar kapcsolatba lépni vele? – kérdezte Hermione, tartva a választól.
- Nem fogok életem végéig Kegyeddel bujkálni. Valahogy véget kell vetnünk ennek a helyzetnek, és a legalkalmasabb az igazgató, akihez segítségért fordulhatunk.
- Értem.
- Akkor indulhatunk?
Hermione válaszul bólintott.

Egy újabb hoppanálás és néhány perc elteltével Skócia gyönyörű vidékén találták magukat egy mező szélén, amelyet minden irányból erdő vett körül.
A hó itt óriási pelyhekben hullott alá, hogy még jobban beborítsa a vakítóan fehér tájat.
Pillanatokig mindketten csak gyönyörködtek a természet adta varázslatos kilátásban, majd Hermione arra figyelt fel, hogy Piton elindul a mező széléről egyenesen be az erdőbe.
- Arra kell mennünk?
- Nem emlékszem pontosan – morogta a férfi. – Csak egyszer jártam itt, és akkor is nyár volt.

Órák óta bolyongtak a magas fák között a térdig érő hóban, mikor a lány már nem bírta tovább. A térdei a hidegtől, az éhségtől, az előző napi átok utóhatásától megrogytak, és ő a földre esett. Esetlenül kapott Piton karja után, de már nem érte el.
A férfi először nem vette észre, hogy Hermione eltűnt mögüle, csak arra figyelt fel, hogy a lány gyenge hangja távolról szólongatja. Miután hátrafordult, látta, ahogy Hermione a hóban kuporog, és megállíthatatlanul potyognak a könnyei.
Gyorsan visszasietett, és felemelte a hóból a lányt.
- Miért nem szólt, hogy elfáradt, és nem tud tovább jönni? Mi történt?
- Nem tudom. A térdem… a tegnapi átok… olyan hideg van – suttogta Hermione zavartan.
- Nyugodjon meg. Most már nem vagyunk messze. Az az ösvény a kúria udvarába vezet, ha jól emlékszem – biccentett a fejével Piton egy apró, de annál bozótosabb út felé.

Negyed óra múlva valóban kiértek az erdőből, és hatalma park tárult a szemük elé, öreg kőpadokkal, szökőkúttal, sok apró lugassal. A park végében egy kis halastó mögött, pedig ott állt a Prince-család ősrégi, kastélynak is beillő háza, hatalmas ablakokkal, két kicsi toronnyal.
- Gyönyörű – suttogta Hermione, aki most már megnyugodott, és kevésbé fázott Piton karjaiban.
A látottak oly mértékben magával ragadták a lányt, hogy óvatos mocorgással, és egy tétova mozdulattal a férfi nyaka köré fonta a karjait, majd óvatosan a vállába fúrta az arcát.
- Ne fészkelődjön, és vegyen vissza, Granger, különben ledobom! – mordult fel Piton.
- Már megint elrontotta a pillanat varázsát! – mosolygott Hermione, miközben a férfire emelte a tekintetét.
- Miről beszél? – kérdezte Piton rosszallóan.
- Nos, olyan varázslatos itt minden, és olyan jó így…
- Hogy?
- Hát így… a karjaiban – mondta Hermione kissé elpirulva.
- Úgy őszintén, hány romantikus mugli lányregényt olvasott?
- Nem túl sokat – motyogta a lány zavartan.
- Akkor van valamennyi összehasonlítási alapja. Ha még se lenne, akkor vázolom, hogy a mi helyzetünk távolról sem romantikus. Kilátástalan talán, esetleg kalandos, de semmiképp sem romantikus! Hol lát maga romantikát egy mindent tudó eminens és egy – hogy is mondjam – megfutamodott halálfaló kényszerű, és most már minden bizonnyal nyomorú menekülésében?
- Nem a sorsunk, és az előbb mondottak alapján megállapíthatom, hogy nem is a helyzetünk romantikus. De ez a hely, és ez a szituáció a maga különleges varázsával igenis romantikus. Pontosabban fogalmazva: számomra romantikus.
- Gratulálok! Alig egy hét alatt sikerült mutatnia magáról egy képet, amely szöges ellentéte a mindig racionális, előrelátó, mindent mindig jobban tudó Hermione Grangernek. Melyik is ön valójában? – kérdezte Piton, miközben nonverbálisan feloldotta a kúriát védő varázslatokat.
- Ez vagyok én. A kettő együtt. Csak alkalom és megfelelő személy kell, hogy minden bennem rejlő tulajdonságot felfedezzen.
- Micsoda megtiszteltetés, hogy nekem sikerült – húzta gúnyos mosolyra a száját Piton, majd egy poros karosszékre ültette Hermionét.
- A soron következő instrukcióm az lenne, hogy törekedjék nem gúnyolódni rajtam! Köszönöm!
- Az én első, és remélhetőleg egyetlen instrukcióm pedig az, hogy mostantól mindenben engedelmeskedik nekem, kisasszony! – mondta Piton, a jól megszokott bájitaltanári hanglejtésében.
Hermione szemei elkerekedtek. Most mi történt? Mi ez a változás?
- Ezt hogy értsem, uram? – kérdezte Hermione, és az ő kérdése is kissé keményebbre sikerült, mint szerette volna.
- Úgy, ahogy mondtam. Ez az én házam, tehát a jövőben az én szabályaim lépnek érvénybe. Túlságosan is elszaladt magával a ló, Granger. Így szól az a régi mugli mondás, ugye?
- Mi a baj, professzor? – kérdezte ismét a lány a döbbenettől most már suttogva.
- Semmi!
Ezzel Piton sarkon fordult, és ott hagyta Hermionét.

A lány, órákig ült egyedül a poros nappaliban. Sorban váltották a fejében egymást a lehetséges okok, indokok, amelyek ismét visszavezették őket kapcsolatuk korai szakaszába, amikor még a jól megszokott tanár-diák viszony volt, amikor még csupán tömény utálatot érzett a férfi részéről. Mi változott meg? Hiszen reggel még olyan gondoskodással vette körül őt a professzor! Az az elejtett mondata lenne a baj? De azzal csak jót akart, csupán bizonyítani szerette volna, hogy a férfi mindig mások érdekeit tartotta szem előtt! Bábu volt, amelynek zsinegét a varázsvilág tartotta a markában. Az egyik vége a Főnix Rendje kezében, a másik vége a halálfalók kezében.
Vagy talán a férfi megsejtett valamit abból az érzésből, amely lassan körvonalazódni kezdett benne? Nem, biztosan nem! Már az előző éjszakai ráeszmélésekor elhatározta, hogy nem hagyja senkinek, hogy lássa. Piton pedig nem olyan, aki rájön, hogy… hogy… nos, igen… hogy beleszeretett.