Cím: Túlélőtúra Szerző: lucullusia

Hová kerültem, drága teremtőm? A Főnix Rendjében bízik mindenki, hogy megmenthetné a világot a pusztulástól, a tagjai egytől egyig példaképek – engem, a pince rémét leszámítva persze, Merlin védjen attól, hogy egy poszterről vigyorgok vissza valakinek a faláról -, mégsem többek, mint cirkuszi bohócok összebuherált csürhéje.

Albus valamiért mókásnak tartotta a gondolatot, hogy egy zsupszkulccsal valami világ végi erdőbe küld minket, hogy sátorozzunk egy jót, beszélgessünk, szeressük meg egymást. Azt a kevés eszét is elvesztette, amije még volt? Még szerencse, hogy ő nem tartott velünk erre a… - hogy is mondta? – kalandra.

Természetesen a földet érés után mindenki elvesztette az egyensúlyát, és valamilyen véletlen folytán valamennyien rám zuhantak. Komolyan, nem hogy százhetvenkétezer-nyolcszáz másodpercet nem fog sikerülni így túlélnem, de ha így folytatjuk, akkor a következőt sem.

Mindezek tetejében még elhoppanálni sem tudok, mert persze – elvégre ez természetes egy túlélő túrán – olyan helyre küldött minket a vénember, ami le van védve, épp úgy, mint a Roxfort. Na, csak meg kellett említenem ezt az aprócska észrevételemet, Granger máris károgja a bemagolt „Roxfort történetét”. Mintha én nem olvastam volna?!

- Fogja már be, ostoba griffendéles liba! – csattanok fel tűréshatárom végén, mire ő hirtelen elnémul, majd könnyezni kezd.

- Perselus, ez igazán undok dolog volt a részedről! – támad nekem McGalagony vádló éllel a hangjában, közben Molly Weasley anyaoroszlán módjára elvonja a közelemből Grangert, és vigasztalni kezdi. – Miért van az, hogy minden mardekáros felsőbbrendűnek gondolja magát? – folytatja tovább Minerva a szitkozódást, mire én hátat fordítok neki azzal a céllal, hogy végre befogja. – Nem fordíthatsz nekem hátat csak így, Perselus!

Engem azonban nem érdekel a folytatás, csak magamban mormogok pár keresetlen szót. A további három órában, hála Merlinnek, nem mernek hozzám szólni. Rémszemet követve haladunk, fene sem tudja, merre, valami olyan helyet keresünk, ahol fel lehet állítani a sátrakat. Arthur másról sem áradozik, mint a mugli módra való sátorépítés csodái, Potter néha hümmög helyeslésképpen, de valójában észrevétlenül próbálja stírölni a Weasley-lány hátsóját. Bamba haverja dettó ugyanezt teszi – na persze ő nem a húgát bámulja, hanem Granger után csorgatja a nyálát, aki szemmel láthatólag még mindig nem bocsátott meg nekem, amiért ráordítottam.

Tonks és Lupin kézen fogva andalognak, McGalagony Mollyval beszélget, Rémszem pedig mindenkivel kiabál, hogy szedjük a lábunkat, mert sötétedés előtt találni akar valami „szállást”. Én leghátul kullogok, s bizony mi mást is tehetnék, mint magamban ezerszer is elátkozom az igazgatót ezért a nyavalyás komédiáért.

Az öreg nem viccelt, amikor azt találta mondani, a cél, hogy rá merjük bízni a másikra még az életünket is, vagy megmentsük a másikat, ha úgy alakul. Ez után az éjszaka után kétszer is meggondolom, mikor fogok legközelebb újra engedelmeskedni az igazgatónak, vagy ostoba tréfának venni a szavait.

Az egész valamikor éjféltájban kezdődött.

Egy kis tisztáson állítottuk fel a sátrakat, természetesen én sajátot bitoroltam egymagam, hisz nem akart senki sem osztozni velem, ahogy én sem akartam senkivel. A tábortűz valamikor fél tizenkettő körül aludhatott ki, addig rendszerint valakinek a cseverésző hangját hallottam odakintről. Ez is volt az oka annak, hogy nem tudtam már korán elaludni, ahogyan azt előre elterveztem. A füldugó meg sajnos otthon maradt…

Tehát olyan éjfél lehetett, mikor már megint mocorgást véltem hallani kintről, s már ugrottam, hogy bárki is legyen odakint, annak úgy leordítom a fejét, hogy elmegy a kedve az éjszakai mászkálástól – na jó, titkon reménykedtem, hogy Potterékkal balhézhatok egy sort! Azonban nem egészen az a látvány fogadott, mint amit vártam.

Egy koboldszerű rusnya lény ugrabugrált odakint, kezében egy égő fáklyát tartott, amit félelmében elhajított, amint meglátott engem. – Nem kívánom senkinek, hogy ne hagyjon aludni! – A tűz, miért is ne, természetesen elkezdett terjedni, de én nem foglalkoztam vele, minden erőmmel azon voltam, hogy elkapjam azt az ostoba betolakodót. Azt észre sem vettem, mikor kezdett el égni a talárom sarka.

Üldöztem azt a dögöt, közben a többiek is mind felébredtek, ki hisztériás rohamot kapott, ki a tűzet próbálta eloltani. Sikertelenül…

A kobold már majdnem az ujjaim között volt, amikor egyszer csak semmivé vált. Őszintén, jól tette, mert ha elkapom, apró darabokra szaggattam volna. Egy pillanatra megálltam, nem is tudtam, mi legyen a következő lépés. Egyszer csak éreztem, hogy valami meleg öleli körbe a lábaimat, ami először kellően jó érzést biztosított, majd olyan forróvá vált, hogy az már a pokol tüzére emlékeztetett. Ekkor láttam meg, hogy ég a talárom.

- Vigyázzon uram… a talárja… - kiabálta Granger, a kezében valami vödörrel rohant felém, majd alig egy méterről egyenesen az arcomba öntötte a tartalmát.

Néha érdemes elgondolkozni, mi a kellemetlenebb, ha az ember szénné ég, vagy ha megfagy, mert a hideg éjszakán nyakon öntik hideg vízzel.

Granger kissé megszeppenve nézett rám, biztos attól tartott, hogy ráordítok a szemtelensége miatt, de abban a pillanatban megszólalni sem tudtam. Hát még akkor, mikor magyarázkodni kezdett.

- Sajnálom, uram, de muszáj volt… nem akartam, hogy megégjen… hogy baja essen, mert… - dadogta, mire én gúnyosan felhúztam a szemöldökömet, várva az okot. Itt lett volna elvégre az alkalma, hogy megszabaduljon tőlem.

- Miért is, Granger? – sziszegtem felé, de ő csak elvörösödött.

- Mert… mert… mert akkor éppen ennek az útnak a lényege ellen cselekedtem volna – vágta ki magát, majd még jobban elvörösödött.

Nem volt időm reagálni az elhangzottakra, mert egy éles sikoltás hallatszott a sátrak felől. A hang kétség kívül Ginny Weasleyhez tartozott.

Teremtőm, mi a büdös fenének mászott fel az a liba a fára? Már csak az kellett, hogy az ágai lángot kapjanak, és ő fent ragadjon rajta.

- Semmi baj, Ginny, lehozunk! – kiabált föl neki Potter, mire az a barom elkezdett felmenni utána.

Hát hogy lehet valaki ennyire idióta? Faképnél hagytam Grangert, és mentem én is a helyszínre, közben csöpögött rólam a víz.

- Potter, jöjjön le, de azonnal – kiabáltam rá, de ő csak makacsul megrázta a fejét, és mászott tovább.

Vagyis mászott volna, ha egy tüzet fogott ág nem reccsent volna szét a lába alatt, és zúg le a földre. Fentről Weasley megint rémülten sikított, de nem csak Potter zuhanása miatt, hanem őt is elérte a tűz. A szülei és a bátyja ijedtükben körbefutkározták a fát, McGalagony a körmét rágta, míg Rémszem falába tüzet kapott, s Lupin meg Tonks azt próbálták eloltani. Nem tudtam elhinni, hogy nekem kell lehoznom azt az átkozott griffendélest.

Megszabadultam a csuromvíz taláromtól, majd nekiveselkedtem, hogy felmásszak a szomszédos fára, amiről lógott egy viszonylag biztonságosnak tűnő inda. Fél perc próbálkozás után sikerült elérnem, majd átkiabáltam a lánynak.

- Amikor odalendülök, kapaszkodjon belém!

Weasley hitetlenkedve nézett rám, Molly és Minerva odalent idegesen sikítoztak. Lábaim közé fogtam az indát, majd elrugaszkodtam. Először nem vettem kellően nagy lendületet, ezért nem értem át a lányig, de másodszorra sikerült. A lány nem mérlegelt, hanem ugrott, s olyan erősen kulcsolta át a derekamat, amennyire csak tudta – nyilván abban a pillanatban nem jutott eszébe, hogy én vagyok a pince rettegett denevére.

Nagy nehezen visszakapaszkodtam a kiindulópontra, de közben arra is kellett ügyelnem, Weasleyt ne hagyjam el félúton. Onnan lejutni már szinte gyerekjáték volt – bár kissé úgy éreztem magam, mint annak a mugli filmnek a majomszerű hőse, Tarzan.

Odalent Weasleyék és Potter megkönnyebbülve ölelték magukhoz a lányt, McGalagony pedig elismerően biccentett felém.

- Ezt nézzétek, aktiválódott a zsupszkulcs – kiáltott fel meglepetten Tonks, mire mindannyian vissza sem nézve ragadtuk meg, s egy pillanattal később már ott sem voltunk.

Dumbledore fogadott minket, amikor a Roxfort határán landoltunk, boldogan mosolygott, miközben valami nyalóka lógott ki a szájából, amibe még a szakálla is beleragadt. Abban a pillanatban kedvem lett volna megfojtani, de tekintve, hogy Granger rajtam ért földet, el kellett halasztanom az akciót.

Valahogy nagy nehezen eljutottunk a gyengélkedőre, ahol mindenki kapott egy saját ágyat, Poppy pedig ellátta a sérüléseket. Már szinte elaludtam, mikor még hallottam Potter meglepett kérdését, amit Dumbledore-hoz intézett.

- Honnan tudta, hogy bajban vagyunk, és vissza kell térnünk?

- Édes fiam, előttem nincsenek titkok – felelte nevetve, de többet már nem hallottam.

Tehát ez történt éjszaka. Mikor reggel már mindenki elhagyni készült az alkalmi lakhelyét, Dumbledore jelent meg szélesen mosolyogva, hogy közölje, teljesítettük a küldetést. Ez volt az első lépcsőfok egy kialakuló barátság irányába.

Megvetően horkantottam, de az igazgató tudomásul sem vette, csak mindenkit útjára bocsátott. Én azon nyomban visszatértem a lakosztályomba. Ahol most is tartózkodom nyugodt magányomban.

Vagyis tartózkodnék nyugodt magányomban, ha nem dörömbölne valaki az ajtómon bebocsátás reményében. Fáradtan állok fel, és megyek ajtót nyitni, de ahogy meglátom a küszöbön toporgó Grangert, elkámpicsorodik a képem.

- Most nem hozott magával vödröt, Granger? – gúnyolódok vele, mire neki elmegy az a kevéske bátorsága is, ami lehozta hozzám, a pincébe. – Remélem azért jött, hogy az éjszakai magyarázatát valami hihetőbbre módosítsa.

- Professzor, én… szóval azt akarom mondani… - De nem mond semmit, csak szégyenlősen a cipője orrát bámulja, miközben én kezdek abszolút jól szórakozni rajta.

- Bökje ki, aztán hagyjon végre békén, ki kell pihennem ezt az előző éjszakát! – mondom neki dühösen, mire ő vöröslő arccal rám pillant.

Merlinre, miért látom ebben a szent minutumban olyan bájosnak azt a csitrit? A túlélőtúra során minden bizonnyal valami súlyosabb is történhetett velem, mint hogy megpörkölődött kissé a talárom és a lábam.

- Professzor, én… - nagy sóhaj, majd kiböki – szeretem magát. – Ez az a momentum, amikor elfelejtek lélegezni.

- Mit hadovál itt össze, Granger? – Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam az imént.

- Szerelmes vagyok… magába – mondja ki újra, arca szinte lángol a kellemetlen szituációtól.

- Ohh.

Több nem jön ki a számon, annyira meglep ennek a griffendélesnek a bátorsága – vagy ez már vakmerőség?

Mi ütött belém, hogy hirtelen azon kezdek el fantáziálni, hogy e mellett a lány mellet akár az egész életemet leélném?

Nem bírok magammal, odahajolok hozzá, s csókot nyomok a zavartól égő piros arcára, majd a szemhéjaira, az orrára, végül megtalálom az ajkait. Ekkor tudatosulhat benne, hogy mit is művelek, mert kezeit a nyakam köré vonja, s ő is viszonozza a csókot.

Végül behúzom az ajtóból, majd a kanapéra húzom, és a derekát el sem engedem. Meg nem tudnám mondani, mi történt, mitől kezdtem hirtelen úgy érezni, ő a tökéletes nő.

Csak órákkal később tudatosul bennem – ahogy karomban meztelenül alszik, s még álmában is rám mosolyog -, hogy én tettem egy olyan meggondolatlan ígéretet Istennek, ha túlélem azt a kalandot, megnősülök.

Merlinre, ugye semmi mást nem fogadtam meg?