Csak ültünk a szobában, és néztük afalakat...

Mindketten a földön ültünk, és gondolkoztunk valamin, amivel meg lehetne váltani a világot. Aztán rájöttünk, hogy ez nem fog menni, nem tudjuk megmenteni a haldoklókat, nem tudjuk meggyógyítani a betegeket és nem tudjuk feltámasztani a halottakat. Pedig mi olyan sokat próbálkoztunk, és mégsem sikerült. 
A falakra néztünk, és ott minden olyan szép volt, olyan gyönyörű, amit korábban nem tudtuk elképzelni. Ott minden álmunk teljesült, s bármire képesek voltunk, csak erősen kellett koncentrálni. Néha már úgy éreztük, hogy nincs is szükségünk az igazi életünkre, mivel abban a másikban olyan jól elvoltunk. A világ közben változott, de nem úgy, ahogy azt a kintiek szerették volna. Egyre szürkébb köpönyeget tekert magára, s nehézkesen köhécselt. Olykor megrázta magát, orra vérezni kezdett, homlokán súlyos verejték cseppek gördültek végig. Haldoklott. 
Még tisztán él emlékezetemben az a nap, amikor én is a fal rabja lettem, bár ezt nem így éltem meg. Azon a télen még esett a hó. Most már nem esik, már csak fagyott kavicsok vannak, s alkalmanként a háztetőkről lenyúló jégfogak megmarnak egy- két arra járót. Láttam már ilyet, de nem tudtam mást tenni, csak gyáván elrohantam a kősivatag kopársága elől. 
A házban kellemes melegség fogadott, a lépcső kedvesen hívogatott a magasba. Fellépdeltem. Nem éreztem már félelmet. Nyugodtan markoltam meg a kopott kilincset, majd beléptem a szobába, ahol Ő ült egy sokat megélt vöröses téglaszín szőnyegen. Rámnézett, majd ismét a falra. Látszott, hogy mennyire szereti. Attól a naptól kezdve egyre ritkábban jártam a városban, már nem volt rá szükségem. Undorodtam tőle. 
A kötelek kezdenek elszakadni. Vagy éppen most akar a jéghideg penge a nyakamhoz simulni? Annyira vonzott az a fal, hogy a közelében megbénultak tagjaim, s tekintetem minden képét magába szívta, mintha valami jobb életet adó csoda lenne. Hiszen az volt. A maga nemes egyszerűségében. Mi tettük naggyá, mi ketten, akik figyelmünket, időnket, életünket áldoztuk neki. 
Édes rabságnak éreztük mindezt, s nem akartunk elszakadni tőle még akkor sem, ha bolondnak neveztek minket, s leköptek az utcán. Igaz, ez soha nem történt meg, de megtörténhetett volna. Láttuk az emberek tekintetében a szánalmat, a megvetést. Magunkban jókat moslyogtunk rajtuk. Mit tudnak ők! Szívják csak a szmog fenséges zamatát, lökjék egymást a sárba, és építsenek maguknak cellákat. Nem zavartak. A csontjaik látványa nem ijesztette meg szívünket, mivel tudtuk, hogy amit látunk az csak álom. Más nem lehet. 
Ez már régen történhett, nem tudom. Nem megyünk ki szívesen. Igaz én néha, mint holdkóros útnak indulok, bár Ő mindig megpróbál visszatartani. Csak meg akar óvni, csak félt. Amióta meséltem neki azboldogságról rögtön kirázza a hideg, s még erősebben bámulja a falat. Megértem, pedig ő ott sem volt! Nem látta a vérben forgó szemeket, a rothadástól bűzölgő beesett arcokat, nem érezte bőrén koszos karmok szorítását. Üldöztek, s az épületekről lebukfencező tégla darabok is versenyt futottak puszta mókából. A csorda üvöltve vonult végig a mederben, mint a vakok, úgy meneteltek, egymást eltaposva. A vért pedig olyan élvezettel itták! Közben gúnyosan vigyorogtak, és minduntalan újabb áldozatot kerestek. A boldogságot keresték. Mindegyik azt kutatta. 
Azok a korcsok már nagyon kivannak rá éhezve. Azok ott kint élni akarnak, és nem tudják, kik is valójában, hogy kik voltak. 
Amióta erről beszéltem neki valami megváltozott. Fejfák sorakoztak előttünk, mik a vágyainkat hirdették. Én azt hittem, hogy a boldogság jó. Azt hittem, nem kell érte legyilkolni a saját fajtámat. Olyan ostoba voltam. Ő megmondta, tudta, hogy ez lesz…A falakon már láttuk a sírunkat, s a halált szomjaztuk, amit bár nem ismertünk, de úgy gondoltuk, hogy biztosan jobb, mint az élet, és a boldogság keresése. 
Az idő múlását már nem érzékelem, csak némán ránézek és nem törődve a belőle áradó hullaszag terjengésével átölelem. Azt hiszem a halált még a falaknál is jobban szereti, hiszen…hiszen mosolyog.

2007. ősz-tél