Luthien Lovemagic Oldala

Úgy ugrottam fel az ágyról, mintha darázs csípett volna meg. – Beee… Becky! – kaptam levegő után, megpróbálva testemmel eltakarni Amelia ülő alakját (túl késő volt eltüntető bűbájt küldeni rá) – Mit… mit keresel itt, drágám?

Harmadik fejezet

Úgy ugrottam fel az ágyról, mintha darázs csípett volna meg. – Beee… Becky! – kaptam levegő után, megpróbálva testemmel eltakarni Amelia ülő alakját (túl késő volt eltüntető bűbájt küldeni rá) – Mit… mit keresel itt, drágám?

- MIT? – ripakodott rám a mennyasszonyom. – Baglyot kaptam Doristól… ő írta meg, hogy tegnap valamilyen kis ribanccal csókolóztál McGalagonyék esküvőjén!!!

A fene essen beléd Doris Crockford, te vén pletykafészek/ - átkozódtam magamban. – Nos, tudod Becky, arról van szó, hogy…

- Hogy lefeküdtél ezzel a tehénnel! – kiáltott Ameliára mutatva, akit úgy látszik, mégsem sikerült teljesen eltakarnom.

- Nem is tehén! – csattantam fel.

- Nem? - nevezett Becky hisztérikusan. – Akkor minek nevezzem, kecskének? Vagy futóféregnek? A világ összes állata megsértődne, ha hozzá hasonlítanám ezt a szajhát!

- Fogd be a szád, nem tudod, mit beszélsz! – kiáltottam ökölbe szorított kézzel. Becky egy pillanatra visszahőkölt, szeme nagyra nyílt a döbbenettől, majd a felismeréstől. – Szóval, úgy… - suttogta. – Szerelmes vagy ebbe a… ebbe a… - oldalpillantást vetett Ameliára.

- …csodálatos valakibe, igen – mondtam gyorsan, mielőtt Rebecca valamilyen más állatnak titulálhatta volna Ameliát. – Sajnálom, Becky… nem tudtam, hogy mondjam meg neked…

Becky felsőbbrendű pillantással tette karba a kezét. – Nem szükséges. Elég intelligensnek tartom magam ahhoz, hogy megértsem a szituációt, és hogy… ezt visszaadja nem neked. – Ezzel lehúzta az eljegyzési gyűrűjét és a földre ejtette, aztán felemelt fejjel a kijárat felé vette az irányt. Az ajtóban megfordult – Ó, elfelejtettem valamit – ezzel kihúzott egy vaskos, bőrkötéses könyvet a talárjából és hozzám vágta. A Párizsi Notre Dame volt az. – Baszd meg a kecskédet! – sziszegte és bevágta maga mögött az ajtót.

Lehajoltam és felvettem kedvenc könyvemet a földről. Nagyon haragudtam Beckyre, amiért bántani merte szegény Djalit, kedvenc kecske-szereplőmet.

Aztán a mérgem hirtelen elpárolgott, mintha a szél fújta volna el, és szerelmem, Amelia felé fordultam. Ő az ágyon kuporgott, és alsó ajkát harapdálta. Szemmel láthatóan nem tudta, hogyan viselkedjen az adott helyzetben, de én igen: az ágyra vetettem magam és mindkét karommal átöleltem. – Amelia, Amelia, Amelia! – kiáltottam, és szinte megfojtottam őt nagy lelkesedésemben. - Már nem vagyok vőlegény, Amelia! Tudod, hogy ez mit jelent?

Ő a fejét rázta.

- Azt jelenti, hogy feleségül vehetlek téged! – harsogtam boldogan, és megcsókoltam. Mikor jó három perces szájtorna után elváltunk egymástól, hozzátettem: – persze, ha hajlandó vagy hozzám jönni. – Lecsúsztam az ágyról, és térden állva megfogtam a kezét. – Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül, Amelia Ki, Walter von der Vogelweidéből?

Látszott rajta, hogy nem találja a szavakat. Ezt persze átvitt értelemben értem – nem a némasága volt az egyetlen oka, amiért nem volt képes beszélni – még ha tudott is volna, abban a varázslatos pillanatban akkor sem találta volna a megfelelő szavakat. Egy hosszú percig csak egymás szemébe néztünk, és a csendtől egyre bizonytalanabb lettem. Nem akar hozzám jönni? – gondoltam kétségbe esve. – A… Amelia – dadogtam – érted, mit kérdeztem?

Lassan bólintott.

- …és?

Újra bólintott.

- Ez azt jelenti, hogy… hajlandó vagy a feleségem lenni? – kérdeztem kissé remegő hangon.

Újra bólintott.

- Juhééé! - kiáltottam, és felrántva Ameliát az ágyról, körbekeringőztem vele a szobát. Észre sem vettem, hogy levertem Fawkes kalitkáját az asztalról (a főnix nagyot rikoltott Amelia láttán – valamiért nagyon utálta szegény lányt.) Később csodálkoztam rajta, hogy Piton igazgató úr nem tért vissza, hogy utánanézzen, minek örvendeztem ilyen hangosan.

Miután elengedtem új mennyasszonyomat – bárki azt gondolhatná, hogy úgy váltogatom a jegyeseimet, mint más a zokniját – ő lehajolt és felvette a földről azt a gyűrűt, melyet Rebecca ledobott.

- Ó… a gyűrű - motyogtam – csak tedd le valahova Ami, neked majd veszek egy újat.

De ő a fejét rázta, felhúzta az ujjára, és az ablakon beözönlő napfénybe tartotta, amitől úgy csillogott, mint a briliáns (pedig nem volt az, hiszen én a tanári fizetésemből arra nem futotta).

- Te… te elfogadod a gyűrűt? – kérdeztem meglepetten. Egyetlen más lány sem fogadott volna el olyan gyűrűt, melyet az előző mennyasszony visszautasított, de Amelia más volt… ő nem volt olyan büszke, mint a többiek, sokkal egyszerűbb volt, és sokkal édesebb… Boldogan bólintott és látszott rajta, hogy nagyon tetszik neki, ahogy a drágakő a szivárvány minden színében visszatükrözi a napsugarakat.

Nos, tehát az eljegyzési gyűrű dolga megoldódott. – Tudod, mit Ami? – mondtam neki. – Elképzelhetetlen számomra, hogy eljegyzésünk alkalmából ne vegyek neked valamilyen ékszert… Veszek neked egy szép karkötőt, mit szólsz hozzá?

Látszólag nem volt ellenvetése, csak játszott a gyűrűvel. Mekegés-szerű nevetése betöltötte a szobát, amint a drágakő a rá eső fény hatására élénk szivárvány-színeket festett a falakra.

Úgy határoztunk, hogy eljegyzésünket titokban tartjuk a következő szombatig, mikor is az Abszol útra indultunk, hogy megvegyük a karkötőt imádott Ameliámnak.

Szombat reggel láthatatlanná váltam, mennyasszonyomat is láthatatlanná tettem és elindultunk Roxmortsba. Amint elhagytuk a kastély parkját, levettem magunkról a bűbájokat és kéz a kézben sétáltunk a falu felé.

Mint kiderült, túl korán értünk a vonathoz (nem akartam kitenni Ameliát másfajta utazásnak, mert például a zsupszkulcs vagy hopp-por használata során akár meg is sérülhetett volna). Csak reggeli nyolc óra volt, és a vonat tízkor indult. Még a jegypénztár is zárva volt ebben a korai órában. Ezért hát elhatároztuk, hogy sétálunk egyet a faluban és kirakatokat nézegetünk (Amelia különösen szerette a Mézesfalás kirakatát). Utunk során találkoztunk Aberfortszel. Nem sok kedvem volt hozzá, hogy beszédbe elegyedjek idegesítő öcsémmel, és hagyjam elrontani a csodásnak ígérkező napot, de mit tehettem? Hagytam, hogy Aberforth meghívjon Amit és engem a Három Seprűbe egy kora reggeli vajsörre.

- Nos, Albus, hogy mennek a dolgok a bájos Miss Kivel? – vigyorgott rám Aberforth, szívem hölgyére sandítva.

- A dolgok nem is állhatnának jobban – válaszoltam. Nos, Albus, jobb ha előrukkolsz a hírrel, előbb vagy utóbb úgyis meg kell mondanod neki, jobb az ilyenen túlesni! - gondoltam. – Hát, tudod Aberforth, Amelia és én össze fogunk házasodni!

Váratlanul az öcsém vadul köhögni kezdett és kiköpte a szájában lévő vajsört. Jól hátba kellett veregetnem, nehogy megfulladjon a félrenyelt italtól vagy a köhögéstől.

- Te… biztos csak viccelsz! – mondta végül teljesen kétségbe esve, falfehér arccal. Mi a fenéért esett így kétségbe? Sosem szerette Beckyt, és ő maga mutatta be nekem Ameliát, örülnie kellene hát tervezett frigyünknek. Mi üthetett belé? – csodálkoztam magamban.

- Nem, miért is viccelnék? – vontam meg a vállam. – Szeretem őt, és ő szeret engem, nem igaz, drágám? – öleltem át Amelia vállát és ő elpirulva kuncogott.

- De… mi van… Rebecca-val? - dadogott Aberforth.

- Annak már vége, öcsém. Becky megtudta, hogy Ameliát szeretem és felbontotta az eljegyzést. Most tehát szabadon elvehetem szívem hölgyét.

- De… de… alig ismeritek egymást! – akadékoskodott a testvérem.

- Igenis ismerjük egymást! – feleltem. – Ugyanabban a szobában lakunk majdnem egy hónapja, miattad, édes öcsém! – Ez igaz volt: Aberforth volt az, aki azt javasolta, hogy osszam meg a szállásomat Miss Kivel. – Hogy úgymond, a te hibád – tettem hozzá egy kacsintással és nem értettem, hogy az öcsém arca miért változott fehérről szürkés-zöldre.

- Jól vagy, Aberforth? – kérdeztem aggódva. – Talán jót tenne neked egy kis friss levegő, nem gondolod?

- Nem… inkább egy dupla whiskyre lenne szükségem, hogy kiüssem magam – motyogta.

Ránéztem a zsebemből elővett varázsórámra, melynek tizenkét mutatója volt, és kis bolygók keringtek körbe a számlapján. – Mennem kell, hogy megvegyem a londoni jegyeket, a pénztár már kinyitott. Amelia kedves, itt maradnál Aberforthszel és vigyáznál rá? Azt hiszem, nem érzi jól magát.

Kedvesem beleegyezően bólintott, én pedig elindultam az állomásra. Mikor húsz perccel később visszatértem, eszembe se jutott, hogy talán nem kellett volna magára hagynom a mennyasszonyomat az öcsémmel…

Nagyon jól éreztük magunkat Ameliával az Abszol úton. Elmentünk Madame Malkinhoz (aki a jelenlegi üzlettulajdonos dédnagyanyja volt). Esküvői ruhát rendeltünk nála, aztán az ékszerésznél megvettük Amelia ajándékát. Kedvesem egy szép ezüst karperecet választott, melyen kis fityegők lógtak, melyeknek, ha egymásnak ütődtek, olyan hangzásuk volt, mint a tehénkolompnak. A hangja azonban magasabb volt, inkább a kisebb csengőkre emlékeztetett, mint amilyen a bárányok vagy kecskék nyakában lóg… Érdekesnek tartottam, hogy Ameliát pont ez a hang ragadta meg.

Az egész napot sétálgatással és vásárlással töltöttük, és Ameliának nagyon tetszett a Mágikus Menazséria, de a kedvence mégis Flora Fortescue fagylaltozója volt, melyet akkoriban a mostani tulajdonos egyik felmenője vezetett.

Éjjel a Foltozott Üstben aludtunk. Két szobát vettem ki, nehogy az emberek azt mondják, hogy egy szobában aludtam a mennyasszonyommal (abban az időben ugyanis nem volt divatban, hogy a jegyespár az esküvő előtt egy és ugyanazon szobában térjen nyugovóra).

Mindazonáltal az éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy valaki becsusszan mellém az ágyba.

- Amelia! – kaptam levegő után – Mit keresel itt?

Nem szólt egy szót sem, csak hozzám bújt, és azon nyomban elaludt. Megértettem: az utóbbi hónapban mindig ’együtt’ aludtunk, és valószínűleg félt egyedül egy számára idegen szobában. Hm… otthon, Liechtensteinben is mindig az anyjával vagy nővéreivel aludt? – tűnődtem. – Furcsa emberek ezek a liechtensteiniek – jegyeztem meg magamban újfent.

Másnap visszautaztunk a vonattal Roxmortsba. Késő délután volt, mire megérkeztünk, majdnem lenyugodott a nap. Rögtön vissza akartam menni a kastélyba, de Amelia a mezőre és a felette épp lenyugodni készülő Napra mutatott, és a karomat ráncigálta, mintegy jelezve, hogy vágjunk át a mezőn, és gyönyörködjünk a naplementében. Mivel nem volt sok csomagunk, úgy véltem: miért is ne?

Rövid séta után úgy határoztunk, hogy megvacsorázunk. Varázsoltam egy plédet, kiterítettem a fűre és varázsoltam egy kosarat is, tele szendvicsekkel. Tökéletes piknik. Épp a szendvicseinket rágcsáltuk, amikor megláttam őket.

Egy nyájra való kecskét.

A fenébe!

- Megbocsátasz, drágám? – mosolyogtam Ameliára és a pálcámat kihúzva kimondtam a Petrificus Totalust a vészesen közeledő kecskenyájra.

A kecskék a mező közepén megmerevedtek, én pedig visszatettem a pálcámat a taláromba. – Ez is el van intézve – vigyorogtam a mennyasszonyomra, aki csalódott pillantásokat vetett a kecskék felé, mintha szomorú lenne, amiért sóbálvánnyá változtattam őket. De hát nem hagyhattam, hogy ismét ránk támadjanak!

- Ne aggódj miattuk, édesem – fogtam meg a lány állát – amint befejeztük a vacsorát, leveszem róluk a bűbájt.

Hálás mosoly ragyogott fel az arcán, és karját a nyakam kör fonta. Mielőtt reagálhattam volna, cseresznyepiros ajkát a számra szorította és én még akkor sem tudtam volna elszakadni tőle, ha nagyon akarok. De akartam egyáltalán? Nem valószínű.

Gyengéden lefektettem Ameliát a plédre, és arcát apró csókokkal borítottam be, míg keze a testemet simogatta, és megpróbálta lehúzni rólam a talárt a fejemen keresztül… Akkor eszembe jutott, hogy mire gondoltam hetekkel ezelőtt hasonló helyzetben, a szobámban: mi van, ha a lány teljesen tapasztalatlan? Mi van, ha fogalma sincs arról, mi vár rá?

De ahogy magához húzott és két lába közé szorította szegény, szexre éhes testemet, az volt a benyomásom, hogy elég SOKAT tud a dolgokról…

Úgy éreztem, hogy az idő megáll, és a Nap sem akar lenyugodni, talán mert mint egy kíváncsi madár, kukucskálni akar a horizontról, és ki akarja lesni, hogy mit csinálunk. De mivel engem nem érdekelt, hogy ki akar leskelődni utánunk, hagytam, hogy a szenvedélyem győzzön. Már nem érdekeltek a szendvicsek, nem hallottam a tücskök ciripelését, nem éreztem a vadvirágok bódító illatát, és abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha Piton igazgató két lépésre áll tőlem és szokásos zord ábrázattal bámul rám… Semmi más nem számított, csak Amelia és én.

Nem tudom, meddig tartott… nekem egy örökkévalóságnak tűnt… pedig még a Nap se tűnt el a horizonton, mikor öltözködni kezdtünk.

Egy ideig nem szólaltam meg: nem tudtam volna szavakba önteni az érzelmeimet… ami történt, az túl tökéletes volt ahhoz, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Oooooolyan szerelmes voltam! Legszívesebben teli torokból kiabáltam volna, hogy szeretem Amelia Ki-t Walter von der Vogelweidéből, de számított volna? Nem. Az, hogy a kezét fogtam és csodálatos kék szemébe néztem, többet ért, mint bármilyen kiabálás. Hát hogyan fejezhetném ki jobban az érzelmeimet, mint… – Virágok! Szedek neked virágot! – ugrottam fel hirtelen. Egy puszit nyomtam az arcára és elrohantam az alkonyatba, hogy virágot szedjek.

Jó öt percbe is beletelt, mire egy csinos kis csokornyit összeszedtem és egy romantikus melódiát dúdolgatva visszatértem oda, ahol Ameliát egyedül hagytam.

Ott volt a takaró, és az üres kosár a füvön, de Ameliát sehol sem láttam. Helyette egy kecske ült a pléden, és mekegett.

Hogy a csudába? – gondoltam bosszúsan. – Hát nem változtattam sóbálvánnyá az összes átkozott dögöt?

- Tűnj innen! – intettem neki. – Menj innen, te kecske, a mennyasszonyomat várom, nem akarom, hogy itt legyél! – De a kecske csak nem mozdult.

- Azt mondtam, kopj le! – közeledtem hozzá, most már nagyon bosszúsan. Azt hiszem, hogy az idő közben beállt félhomály volt az oka, hogy nem láttam rendesen a kecskét. Csak mikor közelebb mentem hozzá, akkor vettem észre, hogy Amelia kedvenc piros kalapját hordja.

- Elloptad a kalapját? – ripakodtam az állatra. A kecske újra mekegett és megmozdította az egyik lábát… és valami csilingelt. – Te kis tolvaj… na várj csak! Lumos! – lihegtem és még közelebb mentem, hogy pálcám fényénél alaposabban megvizsgáljam a kecskét. Amelia vadonatúj karkötőjét viselte a lábán… és valami megcsillant a takarón… az eljegyzési gyűrű.

- A… Amelia? – dadogtam kétségbeesetten.

A kecske mekegett.

- Amelia? - próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot.

A kecske újból mekegett.

- AMELIA! – kiáltottam, megrázva a szegény állatot. – Finite Incantatem! - mutattam rá a pálcámmal, de nem változott vissza. Ez nem történhet meg velem! - átkozódtam magamban. Hogy derítsem ki, mi folyik itt?

Akkor hirtelen eszembe jutott egy régi varázsige, mely megmutatja, hogy milyen varázslatot hajtottak végre egy tárgyon vagy élőlényen. Ez egy kicsit hasonlított a Priori Incantatemre, de ez nem a pálca előző varázslatait jelenítette meg, hanem a tárgyon vagy élőlényen végrehajtott utolsó varázslatot. – Priori Ars Magica! – mutattam pálcámmal a kecskére.

Hirtelen az öcsém Aberforth felhőszerű alakját láttam és hallottam meg, amint egy varázsigét mond ki egy ködös lányalakra, aki minden kétséget kizárólag Amelia volt… Felismertem, hogy az általa kimondott varázsige a ’Finite Incantatem’ késleltetett változata volt, mellyel úgy lehet levenni egy bűbájt egy személyről, hogy az csak órák, vagy akár napok múlva hasson. Aztán a következő képen azt láttam, amint Aberforth valamilyen átváltozató bűbájt mond ki egy kecskére… A Priori Ars Magica ugyanis, akárcsak a Priori Incantatem, fordított sorrendben mutatta az elvégzett varázslatokat. Megtudtam tehát, hogy az öcsém először varázsigét mondott ki egy kecskére, majd Ameliára mondta ki a Finite Incantatem késleltetett változatát. A homlokomra csaptam.

- Szent ég! – kiáltottam a sötét éjszakába. Ő volt az! A kecske az ÉN AMELIÁM volt!

Mikor aznap éjjel elmentem az öcsém házához, hogy megöljem őt, már nem volt. A szomszédok szerint előző nap - feltehetően az után, hogy Ameliával Londonba mentem, kiköltözött, és azóta senki sem látta.

A következő pár napban szabadságot vettem ki, és minden időmet annak szenteltem, hogy annyi rivallót küldjek ismeretlen helyen tartózkodó öcsémnek, amennyit csak bírok. Nem tudom, hogy hol és mikor kapta meg őket, de legalább egynek mások jelenlétében kellett felrobbannia a kezében, mivel hamarosan több újságban is megjelent egy cikk ’Aberforth Dumbledore szabálytalan bűbájlást hajtott végre egy kecskén’ címmel – én ugyanis azt kiabáltam a neki küldött rivallómban: ABERFORT, HOGY MERTÉL SZABÁLYTALAN BŰBÁJLÁST VÉGREHAJTANI EGY KECSKÉN!?! Rivallóimban előrelátóan nem tettem említést arról, hogy a kecske a mennyasszonyom volt, épp elég volt az, hogy mindenki tudomást szerzett róla, miszerint az öcsém valami helytelen dolgot művelt, és Aberforth tisztában volt tettével anélkül is, hogy Ameliát megemlítettem volna. Nagyon reméltem, hogy a rivallók legalább lelkiismeret-furdalást okoztak neki, de nem bizonyosodhattam meg róla, mert nagy ívben elkerült engem.

Öcsém iránti rettenetes haragom csak akkor csökkent kissé, mikor Michelle meglátogatott és elpanaszolta, hogy megtudta, mit csinált a férje. Úgy érezte, ez végképp megmutatta neki Aberforth igazi arcát, és úgy döntött, örökre elhagyja őt. Mindig is zavarta ugyanis férje gyerekes viselkedése és már sokszor mérlegelte, hogy elhagyja-e, de mindig elvetette az ötletet. Ez a kecske-kaland azonban az utolsó csepp volt a pohárban: Michelle tisztában volt vele, hogy Aberforth sosem lesz képes megváltozni és megkomolyodni. Tudtam, hogy az öcsém szerette a feleségét, és kárörömmel gondoltam rá, mennyire el lesz keseredve, ha Michelle örökre elhagyja őt. De hát a fenébe is, megérdemelte!

Hamarosan Aberforth is elhagyta az országot, mivel az értésére adtam, hogy soha az életben nem leszek képes megbocsátani neki a gonosz tréfáért. Tiltakozott ugyan és azt hangoztatta, hogy április elseje után le akarta venni a bűbájt a kecskéről, de mikor megkérdeztem, hogy akkor miért nem tette meg, így válaszolt: - Tudod, Albus… annyira élveztem kettőtök látványát… egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy elrontsam az örömötöket… - Akkor használtam a csiga-hánytató rontást először és utoljára az életemben. Mikor Aberforth csigahányási rohama alábbhagyott, elhagyta Angliát, és amennyire én tudom, valahol Oroszországban telepedett le.

Ami ex-mennyasszonyomat, Rebecca Dawsont illeti… nem sokkal szakításunk után hozzáment egy rendkívül öreg fickóhoz. Úgy hallottam, nagyon boldogtalan volt a házassága.

A szívem még hónapokkal a történtek után is romokban hevert Amelia elvesztése miatt, de nem tudtam rászánni magam, hogy kimenjek a roxmortsi mezőre és meglátogassam őt legelésző társai közt. Féltem, hogy megőrülök, ha újra meglátom…

Ezért elhatároztam, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy elfeledjem őt és az összes kecskét. Első lépésként megnövesztettem a kecskeszakállamat ’normális’, hosszú szakállá, hogy még az se emlékeztessen rá.

A következő lépésként el akartam ajándékozni Fawkest valakinek, hogy ne jusson róla mindig Amelia az eszembe… de nem tudtam rászánni magam, túlzottan a szívemhez nőtt. Így Fawkes velem maradt, és igazán jó barátok lettünk.

A ’Felejtsük el Ameliát’ program utolsó lépéseként vásároltam egy merengőt. Arra használtam, hogy elmém könnyítésére abba ’csapoljam le’ zavaró gondolataimat (főleg melyek arra vonatkoztak, hogyan szerelmeskedtem egy kecskével).

Noha Amelia megismerése egy csomó hátránnyal járt, volt pár előnye is: az egyik ilyen Fawkes barátsága volt, a második az, hogy elsajátítottam a láthatatlanná válás tudományát. Ha nem találkoztam volna Ameliával, talán sose vállalkoztam volna rá, hogy megtanuljam, hogyan kell láthatatlanná válni. Később egy csomó más alkalommal is jól jött, mint például a Grindelwald elleni küzdelemben, és akkor is, mikor kedvem támadt sétafikálni a Roxfort folyosóin, anélkül, hogy bárki észrevegyen. Akkor is remekül kihasználhattam ezt a képességemet, mikor oly sok évvel ezelőtt Arabella Figget ’látogattam’ a férje házában… Sóhaj. Szerettem Arabellát, de annyira soha, mint Ameliát. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az ember csak egyszer lehet szerelmes az életben… úgy értem, igazán szerelmes. Sok különböző fajta szerelem létezik, és sokféle nőbe lehet belebolondulni, de csak egy van, egyetlen egy, akit igazán szeret az ember. És az én ’igazi nagy szerelmem’ egy kecske volt.

Átkozott legyen érte Aberforth!

Még akkor sem voltam képes házassági ajánlattal előállni, mikor Arabella férje öngyilkos lett, mert rájött hogy a felesége megcsalja velem (és főleg mert kiderült, hogy az asszony nem ajándékozhatja meg őt gyermekkel). Életemben kétszer történt meg, hogy majdnem megnősültem, de megfogadtam: ez soha többé nem fog előfordulni velem!

Ahogy az évek múltak, Amelia emléke egyre jobban elhalványult, de igazából sosem tudtam elfeledni őt. Ott voltam, mikor az iskola élén Armando Dippet leváltotta Primus Pitont, tanúja voltam annak, mikor az ártatlan kis Tom Denem a Roxfort diákja lett, átéltem Grindelwald bukását, és a kis Tom hatalomra kerülését, és láttam a tűzijátékot 1981. október 31.-én, amikor a kisbaba Harry legyőzte Voldemortot (aki akkor már rég nem az ártatlan kis Tom volt). Sokszor eltöprengek rajta, vajon jó ötlet volt-e hogy annak idején elküldtem Ollivandernek azt a két főnixtollat… de most már úgyis mindegy, nem igaz?

Újra 2012. április 1.

- Tudod, eléggé kijöttél a gyakorlatból… - mondtam a testvéremnek.

- Tényleg? – ráncolta a homlokát Aberforth.

- Igen… ez a tréfa meg sem közelítette azt a régit.

- De te mégis elhitted – húzódott fájdalmas vigyorra Aberforth ajka.

- Igen… elhittem – sóhajtottam. – De tudod mit, még mindig nem magyaráztad meg, hogy annak idején miért vertél át azzal a kecskével. 115 éve történt és én még mindig nem tudom, hogy miért tetted! – fontam össze a karom fenyegető pillantást próbálván vetni Aberforthre (legalább ezt remekül megtanultam Primus Pitontól).

- Nos, tudod… - tétovázott az öcsém - te annyira odavoltál a Párizsi Notre Dame-ért és Djaliért… azt hittem, szereted a kecskéket.

- Szeretem… de annyira nem, hogy le is feküdjek az egyikükkel!
- ABERFORTH! – kiáltotta egy dühös női hang, és lábdobogás jelezte, hogy sógornőm, Minerva McGalagony közeledik. Szegény teremtésnél a ’terhes vagy Minerva?’ kérdésem akkora traumát okozott, hogy nyugtatót kellett kérnie Madame Pomfreytől. Úgy tűnt, már túl van a megrázkódtatáson, és elég erőt érez magában ahhoz, hogy jól leteremtse a férjét.

- Minnie, drágám! – rezzent össze Aberforth – Jól vagy?

Válaszképp Minerva ökle telibe találta Aberforth még egészséges jobb szemét.

- Most már igen! – hangzott a válasz, miközben Aberforth óvatosan tapogatni kezdte frissen szerzett monokliját.

- Tudod öcskös, megérdemelted – vigyorogtam.

Aberforth megvetően nézett rám, majd Minervára pillantott és arcáról könnyen leolvasható volt, hogy mennyire meg van sértve.

- Tudjátok, csak sajnálni tudlak benneteket – jegyezte meg. – Rettenetes lehet úgy élni, hogy egy csepp humorérzék sem szorult belétek!

- Egy csepp humorérzék sem? – kaptam fel a fejem. – Te ezt a hülye viccet humornak mered nevezni? Akkor neked baj van az ítélőképességeddel, öcsém!

- Ó, igazán? – dühöngött Aberforth. – Csak szeretnélek figyelmeztetni Albus, hogy nélkülem a Roxfort a világ legunalmasabb helye lenne! Én lehelek életet ebbe az iskolába, én gondoskodok szórakozásról, és mit kapok cserébe? Mindig csak én vagyok a bűnbak!!!

- Bűnbak? Bakkecske? – hahotáztam, és oldalba böktem Minervát – Bűnbakkecske! – Minerva is bekapcsolódott a nevetésbe, és hamarosan az egész folyosó a kacagásunktól visszhangzott.

- Ha-ha – nézett ránk Aberforth savanyú képpel. – Tudjátok, ez egyáltalán nem vicces!

VÉGE