A délelőtt gyorsan elszállt, mire Perselus észbe kapott már a desszert gyanánt felszolgált tököspitét ette. Nagyot sóhajtott, amikor Hermione egy pálcasuhintással eltüntette a tányérokat az asztalról, és egy másikkal odahordta a szabásmintákat, anyagokat.
– Perselus, drágám. Össze tudnátok szedni a kertben a lehullott leveleket, ne legyenek már szanaszét, ha már vendégeink jönnek.
– Vendégek? – kapta fel a fejét a férfi. – Miféle vendégek?
– Ugyan már, tudod jól hogy Harryéket és Ronékat még tavaly meghívtuk.

– Nem, egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha is kiejtettem volna a számon, hogy – megköszörülte a torkát – „Potter, Weasley, várom önöket jövőre ugyanekkor, ugyanitt.”
– Jajj, nem tudom megérteni, hogy mi a bajod velük. Mindig csak kritizálod őket. Meg amúgy is, nem látod őket olyan gyakran, hogy terhedre legyenek. Csak egy estéről lenne szó.
– Csak egy este, csak egy este...mindig így kezdődik. Hát rendben legyen, ne mondd, azt hogy nem vagyok udvarias, de az ne várd el tőlem, hogy kedvesen elbájcsevegjek velük. Mert az NEM fog bekövetkezni. És most, még mielőtt valami új bejelentést tennél, például, hogy megengedted Hagridnak, hogy itt tartson valamilyen új „házi kedvencet”, kimegyek a kertbe és összeszedem a leveleket. Alex, Nick, gyertek. Megyünk a kertbe – kiáltott föl fiainak.

Amíg Hermione bent varrta a jelmezeket (kedvese maskarájánál halkan el- elkuncogta magát, de minduntalan figyelmeztette magát, hogy már nem 17 éves csitri), addig Perselus a fiúkkal tették rendbe a kertet. A gyerekek minduntalan beleugráltak az összehordott levélkupacokba, teljesen szétszórva azokat, természeten apjuk legnagyobb örömére, mivel kezdhette elölről a munkát.
Egészen besötétedett, amire bementek a házba. A környéken ekkora már mindenhol töklámpások égtek, narancsos fénybe vonva az utcákat. Hamarosan elindul a „szellemjárás”.
– Nick, Alex, itt a jelmezetek. Vegyétek fel, hadd lássam, hogy kell-e még alakítani rajta valahol. – ment oda hozzájuk az anyjuk.
Gyorsan leráncigálták magukról a kabátot és a cipőt, majd menten rohantak is be, felpróbálni a ruhákat.
– A tied is készen van, de gondolom, megvárod az utolsó pillanatot. Várj csak– nyúlt a férfi feje felé –, csak pár levél volt. Hogy került levél a hajadba?
– Fúj a szél.
– Perselus. Napok óta meg sem moccannak a levelek a fákon. Nem fúj a szél.– mosolyodott el Hermione.
– Nagyon megnőttek, és meg is erősödtek. Alig bírok velük. – hangjából áradt a büszkeség. Azonban hamar elkomorodott.– Azt hiszem, ott hagyom az iskolát.
– Hogy mondod? – kerekedett el felesége szeme – Ezt nem mondhatod komolyan.
– Figyelj, nem tudom, hogy, hogy kezeljem majd a helyzetet. Mármint hogy a saját gyerekeimet kell tanítanom. Kétlem, hogy velük is ugyanolyan tudnék lenni, mint a többiekkel. Nem szeretnék velük kivételezni, de ugyanakkor azt sem akarom, hogy ők érezzék magukat rosszul, tudod a többiek miatt.
– Perselus, ezt te sem gondolhatod igazán.
– Drágám, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ezt te is nagyon jól tudod. – nézett rá jelentőségteljesen a férfi.
– De ha állandóan atyáskodsz felettük, akkor viszont soha nem fognak a talpukra állni. Figyelj, addig még van három évünk, és akkor majd elválik, hogy mi is lesz a helyes megoldás. Most ne törd ilyesmiken a fejed. Később még beszélünk róla, jó? Ne rontsuk el ezt a szép estét ilyen borús kilátásokkal. Rendben?
– Rendben. Csak arra gondoltam...
– Csssss.– tette Hermione férje ajkaira az ujját.– Mondtam hogy ne. – fojtotta belé a szót egy csókkal.
– Fúj, a felnőttek szerelme olyan ragadós és nyálas. Mi a jó ebben? Annyira undorító. – hallották maguk mellől. Alex fintorogva nyújtogatta nyelvét.
– Majd te is megtudod.– mondta neki az apja. – Te meg minek öltöztél? Temetkezési vállalkozónak?
– Apa – grimaszolt ismét a fiúcska –, én nem temetkezési vállalkozó vagyok, hanem vámpír. Méghozzá a hírhedt Drakula gróf! És friss vérre szomjazok. Vagyis inkább sütőtök lére.
Azzal kiügetett a konyhába.
– Mondd csak, az nem az én talárom volt éppenséggel? – kérdezte Perselus a kedvesét.
– Minden ruhadarab a tiéd volt. Szerinted miért voltak sokan meggyőződve róla hogy te is vámpír vagy? Nah, de menjünk, mert meg akarom nézni őket, és most már szerintem te is mehetnél öltözni, hamarosan jönnek a vendégek. – terelte a témát a nő.
Bementek a konyhába, ahol a két gyerek éppen egy pakli robbanós snapszlin civakodott, mivel Nick kezéből a bátyja egy gyors mozdulattal kitépte a a kártyát, mire az hangos hüppögéseket hallatva ment oda az édesapjához.
– Apa...A...Alex elvette a kártyát – mondta könnyekkel küszködve.
– Alex, add vissza neki – utasította apja idősebbik fiát. De ekkor megakadt a szeme Nick jelmezén.– Nick, miért nézel te úgy ki, mint egy Weasley?
– Weasley? Perselus, ő egy bohóc. – forgatta a szemét Hermione. – Na, itt a jelmezed, vedd fel. De siess.

Míg a férfi öltözött Hermione elnézte a két fiút, akik már a nappaliban játszottak. Alex, a nagyobbik, nyolc éves lesz hamarosan. Kiköpött apja, de a haja nem olyan szög egyenes, van benne egy kis hullám, és az orra sem annyira erőteljes, és fekete szemei sem olyan szigorúak. Mondjuk most nem sok látszik a hajából, mert hátra van zselézve.
Nick, aki most hat éves, inkább rá hasonlít. Barna haj lágy hullámokkal, és meleg barna szem. Mennyire különbözhet két testvér. Alex az a tipikus izgő-mozgó gyerek, akit csak rövid ideig lehet lekötni, míg Nick órákat el tud tölteni egy kép rajzolgatásával, vagy egy mesekönyv lapozgatásával. Ugyanakkor mégis nagyon hasonlóak voltak, tanulékonyak, kíváncsiak, és persze még lehetne folytatni a sort. Gondolataiból egy artikulálatlan kiáltás ragadta ki.
– Hermione, légy szíves, gyere fel egy pillanatra. Ezt nem gondolhattátok komolyan! Kívül van az alsónadrág! – majd a nő mögött becsukódott az ajtó– Figyelj, én így nem megyek emberek közé.
A nő szája elé kapta a kezét és megpróbált értelmes választ adni, már amennyire tellett tőle. Már fájt az oldala. Nagyon fájt.
– Pedig...így...kell...kinéznie. Hidd el, hogy jó.– ekkor megszólalt a csengő. – Oh, biztosan Harryék lesznek azok. Nyugodj meg. Megyek, nyitom az ajtót. Ne várakoztass meg sokáig!

Azzal kisietett a szobából. Perselus hosszan nézte magát a tükörben, egyáltalán nem tetszett neki a látvány. Az pedig, hogy Potterék megérkeztek még tűrhetetlenebbé tette a helyzetet. Agyában gyorsan kergették egymást a lehetőségek, de egyik sem volt használható. Tehetetlenül ült le az ágy szélére.

Ez alatt lent Harryék elhelyezkedtek a nappaliban. Voltak egy páran, Harry és Ginny a gyerekeikkel, Siriussal és Lilyvel. Ron és felesége Amanda az ikrekkel, Ruth és Beth, valamint egy szem fiúkkal, Arthurral.
– Rég nem láttunk Hermione. Jól nézel ki – puszilta meg a lányt. – És, nahát, mekkorára nőttetek gyerekek – mondta elcsodálkozva Harry.
– Ne is mondd, nőnek, mint a gomba, de amint látom ti sem panaszkodhattok. – helyeselt a nő. Kellemesen elbeszélgetett Harryvel, Ginnyvel és Amandával, míg ezalatt a másik oldalon...
– Ron bááácsi, mesélj nekünk Roxfortról! – kérlelte Alex a vörös hajú férfit.
– De hát már mindent tudtok róla. Mégis mit szeretnél még tudni? – nevetett az.
– A házakról, meg hogy apa ott tanít, és hogy milyen, és mindent. Naaaa!
Lassanként az összes gyerek belekapcsolódott a nyaggatásba és körülülték Ront, akinek szemmel láthatólag nagyon tetszett, hogy a figyelem középpontjában lehet.
– Nos, négy ház van. A Hugrabug, a Hollóhát, a Mardekár és a Griffendél. Én a Griffendélbe jártam, és szerintem az a legjobb a házak közül. Persze Piton professzornak biztos lenne ehhez pár kevesetlen szava. Mondjuk, ahogy láttam a Mardekár klubhelyisége sem olyan rossz, csak egy kicsit sötét...
– Ron bácsi volt a Mardekár klubhelyiségében? – kerekedett el Nick szeme. – De hát apa azt mondta, hogy tilos átjárni más házakba.
– Belógtunk, még másodikban. Emlékszel Harry?– szólt át barátjának, aki szélesen elvigyorodott.
– Hát persze, mondjuk mázlink volt, hogy nem derült ki, hogy bent voltunk. A professzor legalább 300 pontot volt volna le. Minimum – mondta nevetve. Tudjátok Piton professzor kedvenc szavajárása az volt, hogy 20 pont a Griffendéltől.
– Igen, igen. Apropó, hol van a professzor? – kérdezte Ron.
– Épp öltözik. Tudjátok a gyerekek rávették, hogy idén is jelmezt húzzon. Persze most nem nagyon akar lejönni. Mindjárt előkerítem.

Azzal felállt és felment az emeletre, hogy lehozza a férjét. Hosszú percek teltek el, mire meghallották lent a férfi hangját, amint lefele jön a lépcsőn kedvesével. Lélegzet visszafogva várták, hogy megjelenjen a nappaliban.
Lassan kinyílt az ajtó és belépett rajta. Harryék arcára kiült a meglepetés, majd valami más is, amit megmagyarázni nem nagyon lehet, de leginkább a fulladás tüneteihez volt hasonlatos. A gyerekek szemei felcsillantak, és egymást túlkiabálva rohantak oda az ajtóban álló, zavart férfihez.

– BATMAN! VÉGRE ELJÖTTÉL! BATMAN!