Feszes kis melleivel, titkokat feltáró apró kis kezeivel...
Ekkor azonban csendes nyikorgással kinyílt az ajtó. A fény pont a férfi szemébe világított, amely noha csukva volt, mégis fájdalommal érzékelte a hirtelen változást. Az előző halk léptek már az ágy mellől hangzottak fel.
– Szerinted, alszik még?
– Nem tudom, nézzük meg közelebbről.
– Ne, Alex. - vált bizonytalanná a kis hang- Anya megmondta, hogy ne zavarjuk apát.
– Igen, de azt is mondta, hogy hamarosan reggeli, és hogy mennyi dolga van még. Legalább ebben segítünk neki. Na, gyere Nick, meg kell vizsgálnunk, hogy nem halt –e meg.
Gyorsan megkerülték az ágyat és felmásztak rá. A férfi biztos volt benne, hogy az aznapi pihenésnek lőttek, azonban nem lett volna Perselus Piton, ha nem épp a bosszún járt volna az esze.
A kutakodó kis kezek már a takarót hámozták le a férfi immár szobormerev arcáról.
– Szerinted?– kérdezte Alex.
– Nem tudom. Alex menjünk.
– Szerintem fogjuk be az orrát.
– Ne, Alex.– suttogta síros hangon Nick – Apa nagyon mérges lesz.
– Jajj, de félős vagy. Gyáva kis pisis.– ripakodott rá öccsére.
– Nem vagyok gyáva!
– De igen! Ha nem lennél, már régen befogtad volna az orrát. Ehelyett meg itt nyávogsz.
– Jó akkor befogom!– suttogta vissza sértetten a fiú– Hol az orra?
– Nehéz eltéveszteni. – vágta rá Alex – Neked is olyan van.
A kisfiú ujjai rátapadtak a professzor orrára, megfosztva őt az éltető levegőtől. Persze a gyerekek honnan is tudhatták volna, hogy a férfi akár percekig is vissza tudta tartani lélegzetét, mondhatni szakmai ártalomból.
Alig két perc elteltével már enyhült is az ujjak szorítása.
– Alex – fordult a bátyja felé– szerintem biztos nem halt meg. Láttad, hogy amikor bejöttünk a fejére húzta a takarót.
– Hmm...– ráncolta össze homlokát a másik. Addig- addig helyezkedtek, míg már mindketten hátat fordítottak apjuknak.– Mi van akkor, ha nem halott, de nem is él?
– Hogy? Ezt nem értem.
– Milyen volt az orra? Fehér? Hideg?
– Ta...talán– válaszolt tétován Nick.
– És amikor a fény rávilágított magára húzta a takarót.– fűzte tovább gondolatait Alex– Tehát nem bírja a napot.
– És? Mi van akkor?
– Csak az, hogy akkor apát biztos megmarta egy vámpír, és ő is vámpír lett. Minden összevág!– mondta izgatottan a fiú, miközben jobbra- balra nézelődött.– Kéne egy karó.
– Mit eszik egy ilyen izé? Egy vapnír?
– Vám-pír, te. Hát vért szív. Többnyire ártatlan szüzek vérét.
– Meg zsenge gyermekekét.– szólalt meg mögöttük földöntúli, ijesztő hangon a professzor.
– Igen, meg zsenge gyermekekét. – folytatta Alex.
Nagyot nyelt, mikor rájött ki is szólt hozzájuk. Ránézett szintén megszeppent öccsére, megpróbáltak menekülni, azonban apjuk hátulról elkapta őket.

Ez alatt Hermione a konyhában készítette a reggelit. Jókedvűen ébredt, az pedig hogy az emeletről vidám gyermekkacaj és Perselus nevetése lehallatszott még boldogabbá tette.
Jól tudta, hogy férje gyermekeik születése után szépen, lassan megváltozott. Persze az iskolában még mindig a bájitalok hideg és kőszívű mestere, de itthon nem. Itthon derűs volt (ha nem is mindig mutatta ki), a gyerekekkel jól bánt, szinte kényeztette őket, és sokat játszott velük.
Ami pedig a házastársi kötelezettségeit illeti – borzongott meg Hermione- nem nagyon panaszkodhat.
Perselus nem sokkal később lépett ki felöltözve a hálóból, hóna alatt két fiával, akiket egészen a konyháig cipelt.
– Apa, vigyéél méég! – könyörgött Alex, alighogy a lába földet ért.
– Nem, most nem. Nagyon nehezek vagytok, alig bírlak már el titeket.
– Akkor mikor? Reggeli után?
– Még meglátjuk– Perselus odament a feleségéhez, és megpuszilta.– Jó reggelt drágám.
– Neked is. – mondta Hermione– Kend meg, légy szíves, a pirítósaikat. A legutóbb ugyanis elkezdték röptetni a késeket és a villákat. Azóta eléjük se teszem, nehogy kísértésbe essenek.– közben szigorúan ránézett a fiukra.
Perselus odament, elkészítette a gyerekek reggelijét, majd ő is leült. Hermione már rakta is elé a friss rántottát. Jóízűen evett, de a gyerekek hozzá se nyúltak az ételhez, csak ültek és nézték apjukat.
– Miért nem esztek? Valami baj van? – kérdezte a férfi két falat között.
A gyerekek könyörögve az anyjukra néztek, de az csak megrázta a fejét.
– Biztos csak örülnek hogy itthon vagy.– válaszolt vállvonogatva Hermione, majd ivott egy korty narancslevet.
– Anya...
– Csitt, előbb egyél, Nick drágám. Majd reggeli után beszélgetünk.
Perselus kezében megállt a villa. „Ezek forralnak valamit.” gondolta magában, és gyanakodva nézett végig családján, de kétkedését legyűrve inkább folytatta reggelijét.

Az étkezés végeztével a férfi átment a nappaliba kezében az aznapi Prófétával. Leült az egyik fotelbe, és beletemetkezett, noha még hallotta, hogy felesége és a gyerekek suttogva beszélgetnek.
Már az újság közepe fele járhatott, amikor kinyílt az ajtó és Hermione a csemetékkel együtt bejött a szobába. A gyerekek odamentek apjukhoz és folytatták, amit a konyhában már elkezdtek, vagyis könyörögve néztek a férfira. Felesége leült a férfival szembe, a heverőre és ő is belekapcsolódott a családi tevékenységbe, vagyis bámulta férjét, aki még mindig újságot olvasott.
A férfi persze érezte hogy nézik, de inkább várt, hadd hozakodjanak elő ők a kérésükkel, mert hogy valamit akartak arra mérget vett volna (és bizony nagyon messzire se kellett volna mennie ). Eltelt úgy tíz perc mire leengedte az újságot.

– Mi az? Miért néztek így rám? – rossz érzés kerítette hatalmába.
A gyerekek közrefogták apjukat, aki, mivel a karjaira nehezedtek, kénytelen volt letenni az újságot. Nick jobbról, Alex balról nézett csillogó szemekkel a férfira.
– Apa... tudod milyen nap van ma? – kérdezte Alex.
– Kedd.
– Neem úúgy!– válaszolta a két fiú.
– Akkor fogalmam sincs.– sóhajtott fel a férfi.
– Halloween!
A férfi agyában az apró részletek, a furcsa reggeli és a mostani pillantások összeálltak. Hogy is felejthette el?
– Nem öltözök be.– felelte hidegen, lerázva magáról a gyerekeket, ismét az újságot kezdte el bújni. – Főleg nem a tavalyi eset után.
– Miért apa? Nagyon jó volt a jelmezed!– szontyolodott el Alex.
– A varázsvilág, sőt ami rosszabb, az egész Roxfort rajtam röhögött fél évig. Elszabadult a pokol bájitaltanon. És mindez csak egy hülye hagyomány és egy hülye jelmez miatt.
– Perselus, te többre tartod a varázsvilág és Roxfort véleményét a saját gyermekeid kérésénél? –húzta fel szemöldökét Hermione.
– Én nem ezt mondtam.
– Pedig úgy hangzott. Mindenesetre a tavalyi jelmezed tényleg nagyon jó volt. – rándult meg Hermione szájszéle veszélyesen. Kis híja volt hogy el nem nevette magát, a tavalyi élmény még túl élénken élt benne.
– Igen apa! Harry és Ron bácsinak is tetszettél!– lelkesedett be Nick. A gyerekek nem láthatták hogy a professzor egyik arcizma idegesen megrándul.
Ekkora megaláztatást még a Sötét Nagyúr idejében sem kellett elszenvednie. És mindezt egykori tanítványai előtt történt.
– Te voltál a világ legjobb Harry Pottere!– kontrázott rá Alex.
– Értsétek meg, hogy nem! Hányszor kell még elmondanom? Témát lezártuk!– lapozott türelmetlenül a professzor.

Hermione lemondóan sóhajtott, de azért nem adta fel, tovább nézte a férfit. Nick nagy nehezen felmászott apja ölébe és hatalmas barna szemeivel ránézett.
– Jaj apa, kérlek.– könyörgött. Alexander is odahajolt – Apa kérleeek!
Ellen lehet állni a gyermekek ártatlan tekintetének? Nos, ki tudja, de hogy egy mérges feleség pillantásának kész öngyilkosság lenne ellenszegülni, az bizonyos. Valószínűleg hasonló gondolatok járhattak a férfi fejében, amikor megszólalt.
– Hát, jó rendben.– húzta el a száját –De előre kijelentem hogy nem leszek se Hagrid, se Dumbledore.
A gyerekek hangos lelkendezésbe kezdtek, így talán meg se hallották apjuk utolsó szavait.
– Hú, akkor menjünk át gyorsan Kylehoz, és kérjünk tőle pár képregényt. – mondta Alex az öccsének– Anya átmehetünk? Sietünk!
És már el is tűntek. Csak a néhány perccel későbbi ajtócsapódás jelezte, hogy elhagyták a házat.

– Ki az a Kyle? – kérdezte Perselus.
– Csak a szomszéd mugli kisfiú. Együtt szoktak játszani. – Hermione lassan odament a férjéhez, és hátulról átölelte a férfit és kezével elkezdte lágyan cirógatni a mellkasát, közben pedig halkan duruzsolt a fülébe. – Perselus, hidd el, ezt meg fogom hálálni neked.
Hermione kacsója már egyre lejjebb kalandozott, mind jobban feltüzelve férje vágyát, aki egy hirtelen mozdulattal az ölébe kapta a nőt, és mélyen megcsókolta. Ujjaival finoman simogatta kedvesének puha bőrét. Ki tudja meddig mentek volna el, ha meg nem hallották volna, hogy becsapódik a bejárati ajtó. Hermione gyorsan felállt, és rendbe szedte összekuszálódott fürtjeit, és visszahelyezkedett a kanapéra.

– Anya, apa! Megjöttünk! – rohantak be vidáman a gyerekek.
– És találtatok valamit?– kérdezte Hermione bazsalyogva.
– Igen itt van, ezt választottuk, kérlek csináld meg apának. Szerintünk nagyon jól állna neki! És egyébként is, annyira menő!
Hermione kezébe vette a képregényt, és lassan kinyitotta.
– Kire gondoltatok? Melyik szereplőre? Eléggé sokan vannak
– A főszereplőre, aki sokszor van benne, olyan fekete ruhában. – miközben egymásra nevettek, halkan sutyorogtak. Szinte sütött róluk, hogy mennyire izgatottan várják a mai estét.
– Nos jó, ebéd után megcsinálom. Ti pedig abban lesztek, amit már megbeszéltünk, ugye?
– Igen igen, abban.
Noha Perselus oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy mégis milyen az idei borzalom, amit viselnie kell, mégse szólt semmit, inkább megpróbálta elterelni a gondolatait. Minden jó lesz, minden rendben lesz, idén meghitten fognak vacsorázni, csak a család. Igen ez az, ami már hiányzott neki. A tavalyi is jó lett volna, egészen addig, míg meg nem jelent az egész Potter és Weasley pereputty. De most egy mondhatni nyugodt Halloweennek fog elébe nézni.