„xxxJamia's P.O.V.xxx

Annyira keményen sírtam, hogy kezdtem magam rosszul érezni. Befogott szájjal rohantam a fürdőbe, és addig hajoltam a WC fölé, míg a gyomrom ki nem ürült.

„Ugh!”  sóhajtottam, majd a hasamra szorított kézzel, a mosdóba  kapaszkodva feltápászkodtam. Kiöblítettem a számat, majd valahogy a nappaliba botorkáltam, és megpróbáltam megnyugodni. Isten tudja, hogy nekem mennyire szükségem volt erre. Hamarosan már egy olyan világban jártam, ahol minden tökéletes volt…az álmaimban.

MÁSNAP:

A csengő hangosan berregett, bejárva az egész házat,a nappalin át, fel a lépcsőn, az ajtóm alatt bekúszva, be az ágyamba, és a fülembe. A szemeim kipattantak, és a sokktól nagyot ugrottam kényelmes ágyamban.

„Ki a pokol az ilyen korán?” kérdeztem, és magamra kaptam egy köntöst.

Most már dörömböltek is az ajtón.

„Jövök!” mondtam eléggé kábán, miközben majdnem elestem a két lábamban. Aztán nagy lendülettel kinyitottam az ajtót, és ránéztem arra az arca, akiről soha nem gondoltam volna, hogy a házamban fogom látni. És ő nagyon rosszul nézett ki.

„B-Bert?” suttogtam ahogy végignéztem hajlott alakján. A ruhái el voltak szakadva, az arca piszkos volt, a haja pedig csapzott.

„Igen, ahogy mondod! És most velem jössz!” a lehelete alkohol és cigi keverékétől bűzlött. Megragadta a karomat, hogy húzott ki a biztonságos otthonomból.

„Hagyd abba! Hová akarsz vinni?” sikítottam, és karmoltam a karját, hogy valahogy kibújjak a szorításából.

„Hozzám! Tudod, magányos fickó vagyok, kell a társaság!” mosolygott önelégülten.

„NE! Engedj el!” próbáltam megrúgni, de haszontalan volt, és csak még dühösebb lett.

„Ribanc!” fordult meg, és szabad kezével keményen megütötte puha, hideg bőrömet.

Forró könnyek folytak végig az arcomon. Feladtam, tehetetlenül tűrtem, hogy elrángasson magához. Csak Isten tudja, mit fog velem tenni. Első lépésként teletömött valami gyógyszerrel, aztán kinyitott valami nehéz ajtót. Úgy tűnt, hogy senki nincs otthon. Egyetlen tál volt csak a konyhaasztalon, és semmi jel nem mutatott arra, hogy itt valaha is lett volna felnőtt. Ahogy gondolkodtam, lassan összeraktam a kirakós darabjait. Bertnek nincs családja. Most a lépcsőkön vonszolt fel, szorítása ugyanolyan erős volt. Egy ajtóhoz értünk, ő berúgta azt, és egy ágyra dobott. Olyan erősen szorította  a karomat, hogy ott maradtak az ujjának a nyomai, sőt vércseppek folytak végig rajta. Megdörzsöltem azt, és összerezzentem.

„Bert, kérlek! Hagy menjek haza!”

„Haza? Ahol a családod van? Ahol eszel, ahol az éjszakáidat töltöd, ahol arról beszélgetsz, hogy milyen napod volt? Ahová segítségért vagy tanácsért fordulhatsz, ha szükséged van rá? Nekem ezek közül semmim nincs, szóval neked miért kell? Vagy akárki másnak?” Tombolt, a hangja kicsengett a fájdalom és a harag. Felugrottam az ágyról, megpróbáltam elszaladni mellette, de elkapott, épp mielőtt ujjaim elérték volna a kilincset.

„Akkor mehetsz el, ha én azt mondom!” Aztán megragadta a hajam, és visszalökött. Nem volt olyan szerencsém, hogy az ágy puha matracára essek, helyette fejjel nekiestem az ágy keretének. Összeestem a földön. Hirtelen vér volt mindenhol, a kezeimen, teljesen összevéreztem a világoszöld szőnyegét. Felpillantottam rá, szemeiben valami sajnálat után kutattam. De minden amit láttam, az csak harag volt. Odasétált, és lehajolt hozzám.

„Kérlek!” suttogtam a fülébe, ahogy éreztem, hogy a szédülés elárasztja testemet. Ő csak megrázta a fejét, kezeit ökölbe szorította, és úgy megütötte az arcomat, hogy elsötétült előttem minden.