Szerző megjegyzése:

Előre bocsátanám, hogy nem feltétlenül úgy látom Pitont, ahogy ebben a fanficben írok róla. Millió és egy teória kering a neten, miszerint Dumbledore maga akarta, hogy Piton megölje őt. Ezt a sztorit azonban a Félvér Herceg első elolvasása utáni első felindulásomban írtam (igen, angolul, mint mindig, csak lefordítottam nektek), és akkor szörnyen dühös voltam Pitonra, ami meg is látszik ebből a fanficből. Abban is biztos vagyok, hogy Dumbledore sosem könyörögne az életéért… de most kivételesen tegyük fel, hogy mégis.

- Kitartunk melletted, ha törik, ha szakad – mondta Ron. – De figyelj, mielőtt bárhova megyünk, még Godric’s Hollow előtt, el kell jönnöd hozzánk az Odúba.

- Miért?

- Hát Bill és Fleur esküvőjére!

- Hát igen, azt nem hagyhatjuk ki - válaszolta Harry egy fél-mosollyal, ahogy a tekintete a tóra vándorolt. A víztükrön úgy táncoltak a nap sugarai, mintha csak balettoznának. Az enyhe szellő okozta finom fodrozódást leszámítva sima volt a felszín: a sellők már régen lemerültek a habokba és csikorgó énekük is elhalt.

Noha a barátai épp arról fecsegtek, hogy majd az esküvőn találkoznak, Harry úgy érezte, hogy kibírhatatlan a csend. A vakító napsütést leszámítva úgy tűnt, mintha a természet is gyászolna. A szellő nem hozta madarak vidám csicsergését, és még a tó hullámai is hangtalanul nyaldosták a partot. A természet ma ünnepélyes arcát mutatta: gyönyörű volt és csendes. Mindenki, aki eljött a temetésre, a legszebb talárját öltötte magára és jórészt csak hallgatott – Harrynek az volt a benyomása, hogy a természet is ugyanezt teszi: legszebb arcát mutatja, de hallgat, mint a sír.

Néhány perc múlva Harry arra lett figyelmes, hogy egyre kevésbé hallja Ron és Hermione beszélgetését Bill és Fleur közelgő esküvőjéről, és ekkor döbbent rá, hogy teljesen eltávolodott a barátaitól. Hová is tart egyáltalán? – tűnődött. Mintha a lába a fejébe vette volna, hogy elkalauzolja őt attól a néhány embertől, akik még ott maradtak a sír mellett, és felviszi őt egyenesen a kastélyba.

Pont, mint amikor a Felix Felicis hatása alatt volt, Harry úgy érezte, hogy az a helyes cselekedet a részéről, ha tovább gyalogol az épület felé; még akkor is, ha többé semmi keresnivalója ott. Azok a diákok ugyanis, akik itt maradtak a temetésre, már a ceremónia előtt összepakolták a bőröndjeiket, melyek rég a roxmortsi állomáson várják őket.

Harrynek tehát semmi oka nem volt visszatérni a kastélyba, hiszen semmi sem várta ott őt: sem egy barát, sem egy kiadós ebéd, de még egy melengető tűz sem a klubhelyiségben. Tudta, hogy visszatérve csak üres folyosókat fog találni, esetleg egy-két kísértetet vagy Mrs Norrist, de a szíve mégis úgy húzta őt az épület felé, mint valami mágnes. Elérte a bejárati ajtót, felment a lépcsőn, végig számtalan folyosón, míg végül megállt egy kőszörny szobra előtt.

- Csokis karamella – mondta félhangosan, mire a kőszörny félreugrott, felfedve egy csigalépcsőt. Néhány pillanatnyi habozás után Harry rálépett a csigalépcső egyik fokára, és várt, míg az felvitte őt a réz kopogtatóval ellátott ajtóhoz.

A fiú már majdnem bekopogott, mikor félúton megállt a keze. Mégis, hova gondolok? – kérdezte magától keserűen. – Ő úgysincs itt. Többé már nincs. Soha többé. És McGalagony sem lehet itt, hiszen láttam, hogy Roxmorts felé távozott…

Ennek ellenére Harry úgy érezte, muszáj belépnie. Csak még egyszer, utoljára. A jövő tanévben úgysem tér vissza. Ez a kastély többé nem az otthona. Dumbledore nélkül már nem az. Többé már nincs meg az a biztonságérzet, amelyet elsős kora óta érzett itt.

Minden elveszett. Az igazgatóval elenyészett a biztonság is. Míg egy új igazgatót nem nehéz találni (Harry biztos volt benne, hogy McGalagony remek igazgatónő lesz), a Roxfort soha többé nem lesz olyan biztonságos, mint egykor volt. Még Dumbledore, minden idők legnagyobb varázslója is képes volt tévedni, az ő intézkedéseit is ki tudták játszani, de amíg itt volt, a diákok mégis biztonságban érezhették magukat. Nélküle azonban a Roxfort semmivel sem biztonságosabb hely, mint bármely mugli utca Londonban.

Dracónak sikerült találnia egy kiskaput és beengednie a halálfalókat anélkül, hogy Dumbledore rájött volna, miben mesterkedik. Harry biztos volt benne, McGalagonyt még könnyebben át lehetne verni, mint igazgató-elődjét.

Semmi értelme ősszel visszatérni, döntötte el magában Harry. Úgy érezte, nem teheti meg, hogy kényelmesen elücsörög egy tanteremben és felesleges dolgokat pakol az agyába, amikor olyan hasznos dolgokkal is foglalkozhatna, mint a horcruxok felkutatása.

Különös, hogy egy éve, vagy akár csak pár hónapja is, Harry mindent megadott volna, hogy auror válhasson belőle, és ezért a nemes célért képes lett volna ezer és ezer felesleges dolgot elraktározni a fejében… de többé már nem. A tudat, hogy léteznek horcruxok, megváltoztatta Harry prioritásait, és Dumbledore halála véglegesítette a változásokat. A fiú többé nem akart beállni a Minisztérium alkalmazásában álló sötétmágus-vadászok közé, csupán egyetlen vágya maradt: elkapni két sötét varázslót, de szabad emberként – úgy, hogy senkinek ne kelljen felelnie a tetteiért.

Két sötét varázslót… Voldemortot és Pitont.

Rideg mosoly jelent meg Harry arcán, ahogy előhalászta a pálcáját a talárjából.

- Alohomora – szólt, és az igazgató (pontosabban igazgatónő) irodájának ajtaja feltárult.

A helyiség pont úgy festett, mint a legutóbb, amikor Harry itt járt, nem sokkal Dumbledore halála előtt: az ezüstszínű kis ketyerék továbbra is lelkesen kattogtak a polcokon, egyedül Fawkes hiánya jelezte, hogy már nem Dumbledore az iroda tulajdonosa.

Harrynek gombóc nőtt a torkában, de nyelt egyet, majd határozott léptekkel odasétált egy portréhoz.

A festmény halkan felkuncogott. – Már vártalak – szólt Albus Dumbledore vidám hangja, ahogy az öreg felállt a székéről és egy pár csíkos pamutzoknit gyömöszölt a talárja zsebébe.

- Valóban, uram? – Harry próbált a lehető legkevésbé meglepettnek tűnni.

- Igen, kedves fiam – bólintott Dumbledore. – Van egy befejezetlen beszélgetésünk, és ismervén téged, biztos voltam benne, eljössz ide, hogy feltedd a téged nyomasztó kérdéseket.

- Akkor bizonyára tudja, hogy mire vagyok leginkább kíváncsi – felelt komolyan Harry. – Miért? Miért bízott meg Pitonban? Senki más nem bízott benne, de ön uram, mindig ragaszkodott hozzá, hogy Piton jó útra tért! És hova jutott ezzel a hozzáállással? A sírba! Miért kellett megbíznia abban az árulóban? Miért nem hitt nekem, amikor figyelmeztetni próbáltam? – Noha Harry nyugodtan kezdett beszélni, mostanra már csaknem ordított; az arca kipirult a dühtől és a szeme könnybe lábadt. – Én tudtam, hogy Piton sántikál valamiben, mindvégig tudtam, és ön mégis mindig lehordott, amikor meg mertem említeni a kételyeimet! Miért hitte, hogy tévedhetetlen? Miért? – Harry hangja elhalt, mintha egy láthatatlan kéz tapadt volna a torkára és addig szorította volna, amíg már egyetlen hangot sem bírt kinyögni. A lába is elgyengült, és erejét vesztve lerogyott az igazgató asztalával szemközti székre. Arcát a kezébe rejtve, Harryből kitört a zokogás, melybe egész teste beleremegett. A temetésen igyekezett visszatartani könnyeit, de mindenki számára, aki elvesztett egy szeretett lényt, eljön a pillanat, amikor nem bírja tovább, és ez a pillanat Harry számára most érkezett el.

Vannak, akik rögtön a szeretett személy halála után sírnak; vannak, akiknek azonban szükségük van néhány órára, hogy elfogadják a szomorú igazságot. Vannak, akik a temetésig egyetlen könnycseppet sem ejtenek, de a keserédes búcsúztatók áttörnek egy gátat a lelkükben és végre kiengedik az addig visszatartott könnyeket. Harrynek vissza kellett térnie ide és Dumbledore ’arcába’ ordítania a véleményét ahhoz, hogy végre képes legyen sírni.

A könnyektől megkönnyebbült.

Harry nem sírt igazán Sirius halála után. Talán ejtett egy-két könnycseppet, de ez volt minden. Sirius pedig a rokona volt, apja helyett apja. Dumbledore még csak rokona sem volt, csupán egy tanára… de sokszor olyan volt a fiú számára, mint egy nagyapa. Mint egy jó barát. Egy barát, akiben vakon bízhat, egy barát, akire mindig számíthat. Dumbledore olyan volt Harrynek, mint egy erőd, egy bevehetetlen vár, melynek a falai elég erősek voltak, hogy még a legádázabb ostromnak is ellenálljanak. De most ezek a falak leomlottak, és a kövek, melyekből az erődöt építették, szerte-szét gurultak. A várrom pedig már nem nyújtott többé menedéket. És mindez amiatt a sápatag, sárgafogú, zsíros hajú szemétláda miatt!

- Ne sírj, kedves fiam – szólt gyengéden az egykori igazgató, de Harry túl hangosan zokogott, hogy meghallja. Így hát Dumbledore nem tehetett mást, mint hogy megvárta, míg Harry kiengedi magából a fájdalmát.

Percek teltek el, és Harry teste lassan abbahagyta a remegést és a könnyei is elapadtak.

A fiú arca vöröslött: a könnyektől és a szégyentől, hogy egykori mentora ilyen állapotban látta őt. Felnézett az aranykeretéből nyugodtan szemlélődő Dumbledore-ra.

- Miért, tanár úr? – suttogta Harry. – Meg kell tudnom.

Dumbledore bocsánatkérő arckifejezéssel tárta szét a karját. – Ez csak egy öregember té…

- Egy öregember tévedése volt, mi? – vágott közbe dühösen Harry. – Nekem ne jöjjön ezzel a marhasággal! Egyszer bevettem ezt a süket dumát, de még egyszer nem fogom! Te jó ég, hiszen maga volt a legnagyobb varázsló! – Harry ökölbe szorított kézzel felugrott a székről. – Annyira odavolt saját legilimensi képességeivel; egyre csak azt állította, hogy senki sem csaphatja be magát, de Pitonnak mégis sikerült! Az utóbbi tanév során számtalanszor elismételte, hogy milyen okos, hogy okosabb, mint a legtöbb ember, és mégis hagyta, hogy az az utolsó koszos kis féreg elárulja! Ha egyszer olyan fene okos, ha olyan piszok jó legilimens, akkor hogy nem vette észre, miben mesterkedik Piton? Válaszoljon nekem!

Az öregember a keretben szomorkás, de elnéző mosollyal rázta meg a fejét. – Lehet, hogy nagy hibát követtem el, amikor túlbecsültem saját képességeimet, de akkor sincs jogod ilyen hangon beszélni velem.

Harry elszégyellte magát. Dumbledore-nak igaza volt: rémesen durván viselkedett. Talán még durvábban, mint amikor egy éve akkora ’pusztítást’ végzett az igazgató személyes tárgyai között ugyanebben az irodában.

Eszébe jutott egy emlék, melyet az igazgató Merengőjében látott a tanév során. Abban az emlékben egy sokkal fiatalabb Dumbledore látogatta meg Tom Denemet az árvaházban. Tom azt kiabálta a professzornak: ’mondja meg az igazat!’ Harry hogyan is követelőzött az imént? ’Válaszoljon nekem!’ Hát nem hasonlított egymásra a két követelés? Nem volt Harry hanglejtése legalább olyan arrogáns, mint Denemé?

- Sajnálom, uram – rebegte a fiú az asztalt fixírozva. – De azért még válaszolna a kérdésemre? – könyörgő tekintettel nézett fel. – Tud másra is hivatkozni, mint egy öregember tévedésére?

Dumbledore egy pillanatra gondolkodóba esett, majd bólintott. – Tudok, de attól tartok, a válaszom nem fog megelégedésedre szolgálni.

- Bármilyen válasz jobb a semminél – mondta Harry. – Tudnom kell…

- Szemmel láthatóan túlbecsültem saját képességeimet. Perselus bizonyára jobb volt az Okklumenciában, mint én a Legilimenciában… és bizonyára jobb emberismerő is nálam.

- Ezt hogy érti?

- Úgy vélem, Perselus sokkal jobban ismert engem, mint én őt. Ez történik akkor, ha az ember túlságosan megnyílik a világ felé, ha túl sokakat akar magához ölelni… Én mindenkinek kitártam a szívemet, tele optimizmussal és hittel, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Befogadtam Perselust a szívembe, de úgy látszik… túl sokat engedtem neki látni magamból. Annyira belelátott a lelkembe, hogy megtalálta a gyenge pontjaimat… megtalálta őket, és felhasználta őket ellenem.

- De hogyhogy sosem gyanakodott Pitonra? Hogyhogy fenntartás nélkül elfogadta, bármit is mondott?

- Eleinte voltak fenntartásaim – válaszolt Dumbledore. – Eleinte nem voltam meggyőződve a hűségéről. De azután kémkedett nekünk… vagy legalábbis azt hittem, hogy nekünk kémkedett, és értékes információkat szerzett Voldemort terveiről…

- Miféle információkat? – vonta fel a szemöldökét Harry.

- 1981-ben, mindenszentek előestéjén Perselus eljött hozzám, és meglehetősen feldúltnak látszott. Elmondta, hogy Voldemort Nagyúr Godric’s Hollowban készül lecsapni.

- De gondolom már túl későn érkezett az információval, nem igaz? – kérdezte Harry dacos arckifejezéssel.

- De, sajnos igen – bólintott az öregember. – Akkor azt gondoltam, hogy azért nem tudott előbb eljönni hozzám, mert a többi halálfaló rajta tartotta a szemét; de most már úgy vélem, szándékosan jött megkésve. Este hét körül ért hozzám, nagyjából akkor, amikor Voldemort megérkezett a szüleid házába. Perselus bizonyára úgy gondolta, hogy akármilyen gyorsan hagyom is el a Roxfortot, már úgysem tudnám megakadályozni a tragédiát. És igaza lett.

- Az a számító, aljas… - sziszegte Harry. – Gondolom még színészkedett is egy sort, biztos eljátszotta, hogy mennyire odavan, amiért nem érkezett meg korábban…

Szégyenlős mosoly jelent meg az egykori igazgató arcán. – Igen, valóban így tett.

- És magának egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy csak játszik? Piton mindig is utálta az apámat, és boldog lett volna, ha láthatja meghalni!

- Az apádat talán… de az anyádat nem.

Harry a homlokát ráncolta. – Nem értem. Mire célozgat, professzor?

- Az édesanyád kivételesen csinos volt, Harry. Nem James Potter volt az egyetlen olyan roxfortos diák, akinek megtetszett…

- Csak nem azt akarja mondani, hogy Piton… hogy Piton meg az anyám…

- Nem, nem, dehogy – legyintett Dumbledore. – Soha semmi sem volt kettejük között. Édesanyád csak apádat szerette. De Perselus… nos, nem vagyok biztos benne, hogy nem volt szerelmes Lilybe. A szíve legmélyén…

- Vagy ez is csak az egyik nagy tévedése, uram – vetette oda keserűen Harry. – Talán Piton azt is csak eljátszotta, hogy tetszik neki az anyám, ahogy annyi minden mást is elhitetett Önnel. Lehet, hogy ez is része volt a tervének, hogy úgy mutassa magát, mint egy… érző emberi lényt.

- Sajnos, ez is lehetséges, Harry, de attól tartok, már sosem tudom meg az igazságot.

- De én még megtudhatom – válaszolt eltökélten a fiú. – Megtalálom őt, professzor, és addig szorítom, amíg…

Dumbledore békítőleg legyintett a kezével. – Kérlek, ne kockáztasd az életedet azzal, hogy Perselus Pitont hajkurászod. Bármit tett is, nem érdemli meg, hogy rá pazarold az idődet. Neked Voldemortra kell koncentrálnod. Rá, és senki másra.

- Mintha az olyan egyszerű lenne! – csattant fel Harry. – De képtelen vagyok kevésbé gyűlölni Pitont, mint Voldemortot! Mindkettejükkel végezni akarok, és nem érdekel, hogy melyikük az első!

Dumbledore megrázta a fejét; ezüstös haja és szakálla lengett körülötte. – A harag rossz tanácsadó, Harry. Lehet, hogy most bosszút akarsz állni Perseluson, de nem ő az, akit el kell pusztítanod.

- De amíg él, addig Voldemortnak dolgozik! – érvelt Harry. – Ha el tudnám őt tenni láb alól, akkor… könnyebb lenne Voldemort ellen is harcolni, nem igaz? Épp elég nekem, ha egyszerre egy Legilimenssel kell szembeszállnom… kettő már túl sok lenne. – A fiú elhallgatott, de csak néhány pillanatra. – Valami eszembe jutott, uram.

- Micsoda, kedves fiam?

- A tavalyi Okklumencia óráim. Mindig azt éreztem, hogy Piton meggyengíti a védekezőképességemet, ahelyett, hogy erősítené. Most már biztos vagyok benne, hogy tényleg azt csinálta.

Az idős varázsló mélyet sóhajtott a keretében. – Attól tartok, igazad van. Ha tudtam volna, sosem bíztam volna rá Perselura az Okklumencia óráidat.

- De hát nem tudta – mondta Harry, és megrándult az arca, mintha nem tudná eldönteni, hogy szarkasztikus grimaszt vágjon, vagy inkább elnézően mosolyogjon. – Ön sem volt mindentudó.

- Nem, Harry, nem voltam az.

- De legalább beismeri! – mondta indulatosan a fiú, majd az ajkába harapott. – Sajnálom…

- Ne szabadkozz – rázta a fejét Dumbledore. – Elismerem, hogy hibáztam, amikor megbíztam Perselusban. Olyan hibát követtem el, amely az életembe került. Senki sem tökéletes. – Játékos kis mosollyal vállat vont, és egy percre azt a Dumbledore-t juttatta Harry eszébe, aki az első roxforti évében fülzsír ízű drazsét evett. Arra a Dumbledore-ra emlékeztette, aki Ron bevallása szerint ’egy kicsit lökött’.

- Milyen… milyen érzés volt? – kérdezte Harry habozva.

- Micsoda, fiam?

- Meghalni.

A játékos mosoly lehervadt az idős varázsló arcáról. – Semmit sem éreztem. Fizikailag legalábbis nem…

- És lelkileg?

- Lelkileg? Fájt, és még most is fáj. Amikor Perselus megjelent a halálfalók között, egy pillanatig azt hittem, megmenekültem… de akkor megláttam azt a különös fényt a szemében… és rájöttem, hogy tévedtem. Könyörögtem neki… ahogy azt te is biztosan hallottad… - Dumbledore lesütötte a szemét és a cipőjét bámulta. Harry még sosem látta az öreget ennyire szégyenkezni. – Soha életemben senkinek sem könyörögtem. Talán gyerekesnek hangzik, de… mindig is hősként akartam meghalni, és tessék… nekiálltam könyörögni az életemért…

- De akkor is hősként halt meg, tanár úr! Nekem pedig nem is könyörgésnek tűnt, amit Pitonnak mondott… inkább olyan volt, mint amikor valaki segítséget kér a barátjától… abban pedig nincsen semmi rossz, nem igaz?

Gyengéd mosoly tűnt fel az öreg ráncos arcán. – Köszönöm, hogy megpróbálod helyreállítani az önbecsülésemet.

- Hát, nem éppen ügyesen fogtam hozzá, nem igaz? Ordítoztam magával és hibáztatattam magát… - Harry vágott egy grimaszt. – Pedig nem volt jogom felelősségre vonni Önt. Nem volt jogom hibáztatni azért, mert… nem tökéletes. A tökéletes Dumbledore csak a képzeletemben élt… de az igazi Dumbledore csodálatos barát volt. Olyan barát, akit a hibáival együtt is szeretek. Hiányozni fog, professzor úr. És nemcsak nekem, de Ronnak, Hermionénak és Ginnynek is…

- Ó, ha már a kedves Weasley kisasszonyról van szó – szólt Dumbledore, - meg kell mondjam, nagyon örültem neki, hogy együtt láttalak vele.

Harry mélyet sóhajtott és megint az igazgató asztalát kezdte fixírozni.

- Harry, ha kíváncsi vagy a véleményemre…

- Igen, uram?

- Ne lökd el őt magadtól.

A fiatalember döbbent arccal nézett fel. – Hogy érti ezt, uram?

Az idős varázsló békésen mosolygott, és az arca nagypapásabb volt, mint valaha. – Ugyan nem vagyok olyan jó emberismerő, mint Perselus, de hidd el nekem, hogy így is eléggé ismerem az embereket, Harry. Téged pedig olyan embernek ismertelek meg, aki mindenáron meg akarja védeni azokat, akiket szeret. A logika szabályai szerint el kellene távolodnod Ginnytől, hogy Voldemort ne használhassa fel őt ellened. Ezt tökéletesen megértem. Ellenben mégis azt tanácsolom, hogy a logika helyett a szívedre hallgass. Ne zárd ki az életedből a barátaidat, vagy egyedül maradsz…

- …akárcsak Denem – suttogta Harry.

- Akárcsak Denem – bólintott az öreg a keretben. – De van kettőtök között egy nagy különbség: Tom sosem akart társakat, sosem volt szüksége barátokra, csakis szolgákra. Te viszont azoktól nyerted az erődet, akiket szeretsz. Ők tettek erőssé, ők adtak neked okot arra, hogy élj. Ginny szeret téged, már nagyon-nagyon régóta, ha jól sejtem – Dumbledore itt pajkosan Harryre kacsintott. – Az ő szerelme is csak erősebbé tehet.

- De hát veszélybe sodornám az életét! – tiltakozott Harry. – Ő sokat jelent nekem, és…

- Ha valóban sokat jelent neked, akkor tiszteld a döntéseit! Ha ő úgy határoz, hogy veled marad, akkor engedd meg neki! Ne dobd el magadtól a lehetőséget, hogy boldog légy, Harry.

Habozva bár, de Harry végül bólintott. – Tanár úr…

- Igen, kedves fiam?

- Lehet, hogy jövőre nem térek vissza a Roxfortba… szóval szeretnék elbúcsúzni.

- El akarsz menni, hogy megkeresd a horcruxokat – állapította meg Dumbledore.

- Igen. De, arra gondoltam…

- Mire, Harry?

- Arra, hogyha… tanácsra van szükségem… eljöhetek, hogy beszéljek magával?

- Emlékeztetnem kell téged, hogy én csak egy emlék vagyok, nem az igazi Dumbledore. De ha egy festmény adta tanács is segítség a számodra…

- Hát persze, hogy segítség! – vágta rá Harry. – Amit most tanácsolt nekem… Ginnyről… már az is segített. Legalábbis azt hiszem.

- Akkor csak engedélyt kell majd kérned McGalagony professzortól, hogy belépj ide… Jól gondolom, hogy ezúttal nem kértél tőle engedélyt?

Harry elpirult egy kicsit. – Tényleg nem. Azt hiszem, jobban teszem, ha megyek, mielőtt visszatér.

A fiú megfordult és elindult az ajtó felé.

- Harry? – szólt utána Albus.

- Igen?

- Ne keresd Perselus Pitont. Ígérd meg nekem, hogy nem fogod!

Harry udvariasan, de határozottan megrázta a fejét. – Megígérem, hogy nem lököm el magamtól Ginnyt vagy a barátaimat. De ezt… ezt nem ígérhetem meg.

Dumbledore felsóhajtott. – Akkor legalább vigyázz magadra, jó?

- Vigyázni fogok. Ég Önnel, tanár úr.

- Már nem vagyok a tanárod. Szólíts csak Albusnak.

- Ég Önnel, Albus. – Harry egy utolsó mosolyt küldött a portré irányába, majd kisétált az ajtón, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a falon lógó igazgató- és igazgatónő portrék tucatjai helytelenítően csóválják a fejüket és azt mormolják: ’milyen meggondolatlan’, ’milyen vakmerő’.

Harry egy kicsit jobb hangulatban sietett le a lépcsőn, ki a vakító napfénybe. Hunyorogva a szokatlan világosságtól, a szárnyas vadkan díszítésű kapu felé vette az irányt.

Egy karcsú alak várakozott rá a kapuban, az egyik vadkan szobornak dőlve. Az enyhe szellő lágyan fodrozta vörös fürtjeit.

- Nem szabadulsz ám meg tőlem ilyen könnyen – jelentette ki a lány vigyorogva.

- Talán nem is akarok – válaszolt a fiú.

Dumbledore-nak igaza volt, gondolta Harry. Ginny volt számára a Nap, amely beragyogta életét, és kívülről-belülről melengette őt. A Nap pedig nem egy lámpa, amit az ember kedvére kikapcsolhat. És per pillanat Harry úgy érezte, hogy ezt a ’Napot’ esze ágában sincs kikapcsolni – jobban szüksége volt a lány sugározta fényre, mint bármi másra a világon.

Teljesen elfeledkezve Voldemortról és a Félvér Hercegről, Harry Ginnyvel kéz a kézben ért le a roxmortsi vasútállomásra.