Az eső a tanú

Bőröm alá is bebújt ez a fránya eső,
miközben az utca kövét koptatom,
sietve a tócsákat kerülgetem,
cipőm sarka, s szívem együtt kopog..

Lépteim csak gondolataim előzik,
mert mikor is volt, hogy láttalak?
Igen,- akkor nem borongott és esett,
hét ágával minket a nap cirógatott.

A padra is emlékszem ott parkban,
a hársfa lombjának hűs árnyékában
mondtuk százszor, ezerszer azt a szót,
de csitt most más kell,- a csók...

És fogadtuk esküvel, szívből igazán,
nem válunk el, bármi jönne eztán,
de a sors másként rendelkezett,
téged jobbra, engem balra térített..

Most, hogy az utca kövét újból koptatom,
esőfüggönyön át az emlékekben kutatok.
A jó öreg hárs sincs, már rég kivágták,
a pad helyén pedig egy ház áll…

Te visszajöttél, itt bérelsz lakást,
most ott vársz, hogy újra lássál…
eddig jutottam  gondolatban,
mikor felnéztem hozzád,- az ablakodra..

Ott állsz az ablak mögött, égő szemmel
látom:  libben a függöny résnyire,
te kezeddel könnyedén jelzel,
én esernyőmet megemelve intek feléd…



2007.márc.03.

Az éj suttogó szavai


Az éj suttogó szavai még itt kerengnek
köztünk, kezemben tartom arcod
hozzám bújsz kislányosan
odaadóan szeretőn,

A reggel szégyenlősen pirulva pillantott
rád s hagyta, hogy a fény felöltöztessen
teljes szépségedben mutasson meg
a felkelő napnak,

Szemed félig lehunyva lassan ébredezel
még szorosabban bújsz és ölelsz
mintha sosem akarnál elengedni
miénk lesz még e reggel,

Megborzongsz s veled rándul testem
követem a mozdulatod  közeledem
fátyolos tekintetünk a végtelenben
s ajkunk halk sóhajjal összeér…

2007.02.21.

csak ne fájna

esteledik szürkét öltött az udvar
várom a percet mikor bekopog,

ki el sem ment s meg sem jött
léte a végtelen kacagó  széllé lett,

csak ne fájna hiányod annyira.

a gondolatok borúsak gyötrők
mert hirtelen jött szürkére a sötét,
peregnek a kimondatlan szavak
mint fákról hull ősszel a falevél,
csak ne fájna hiányod annyira.

mert voltál s vagy az élet az életben
az éj csillogó egének csillaga,
felkelő nap tündöklő korongja
kísérőm az idők végtelen útján
csak ne fájna hiányod annyira.

ha nem vagy búsan pereg az idő
csak kóválygok magam a nemlétben

a mosoly nem szántja barázdáját

ezer lenyomatán arcomon az időnek
csak ne fájna hiányod annyira.

mikor megjöttél ragyogni, mint  
nyári záporral az égre a délibáb,
végzetes és végletes szerelemben
az ég végtelenében rádtaláltam,
s nem fáj a hiányod annyira.


2007.02.05.