Szomorúan trappoltam fel az emeletre, s mikor a mi ajtónkhoz értem, rátettem kezemet a kilincsre, de nem nyitottam ki. Akárhogy próbáltam, nem vitt rá a lelkem.

Gyorsan elemeltem a kezem, s hátat fordítva az ajtónak nekitámaszkodtam. Így meredtem előre, és folyamatosan erőt vettem magamon.

Végül, mikor dűlőre jutottam hirtelen elindult hátam alól az ajtó, s mint egy fa, hátravágódtam Gee lába elé.

Ő azonnal felsegített.

-Uh, jól vagy? Nem fáj semmid? -hadarta, s közben alaposan átpásztázott, nem-e tört el semmim, mivel elég jó alaposan a hátamra estem.

-N...nem történt semmi! -én inkább meglepődött voltam, nem pedig ijedt.

-Pont most készültünk menni...és...tényleg minden rendben van?

-Igen! Nyugi! -végülis örültem, hogy így történtek a dolgok. Legalább nem kellett össze-vissza magyarázkodni.

Kicsit sántítottam, de ez mit sem számított...

Nem sok idő volt arra, hogy bent lehessek a szobában, hisz már indultunk is a buszhoz.

-"Újabb készülődés, újab koncert!" -gondoltam magamban mosolyogva.

A buszba menet viszont elég feltünő volt, hogy a jobb lábamra nem lépek rá.

-Mi történt a lábaddal? -tette fel a kérdést Bob, akinek ez már rég feltűnt.

-Ja...semmi. Elcsúsztam. -hazuttam, majd Geere néztem, aki kissé zavarba volt.

-Hú, úgy látszik a jobb lábad most nincs szerencsés helyzetben...mindig azzal történik valami...-utalt az eséstől keletkezett sebemre Franky.

Na igen...mikor menekültünk az üzletből, és elestem, a jobb lábam sínylette meg...

-Na, igen...-adtam igazat Franknek.

Megérkeztünk egy hatalmas épülethez, mely már ismerős volt számomra.

-Legjobb lesz Lora, ha ismét leülsz hátul a lépcsőre. Ott nem bánt senki! -magyarázta az öltöző felé menet Gerard.

-Oké...-sóhajtottam, s folyamatosan azon gondolkodtam, hogy most mérges-e vagy nem.

De nem tűnt annak...

Mikor megérkeztünk, egy nagy, jól befűtött  öltözőbe nyitottunk be, s a fiúknak már öltözniük is kellett.

Amíg ők készülődtek én leültem egy műanyag székre, és csendben figyeltem az eseményeket, s amikor kellett, segítettem is.

Pokoli meleg volt, így Franky vizesüvegért kezdett kutatni, de sehol nem talált.

-Hé, ki lopta el innen a vizet? -mordult fel keresés közben.

-Szerintem nem is készítettek még be...-felelte Gerard.

-Én szivesen elmegyekhozni! -ajánlottam fel.

Most eléggé rámfért egy kis séta.

-Őőő...oké. Ha biztos szeretnél...

-Igen! Csak mondd, hova menjek!

-Hát...csak keresd Gary-t! Ha bárkitől megkérdezed, hol van, tuti, hogy tudja! -magyarázta Gerard.

Bólintottam, majd kisétáltam az ajtón.

Nem sokáig csatangoltam, rögtön beleakadtam egy rendezőbe, tőle kértem segítséget.

-Bocsánat, csak nincs az öltözőben víz a bandatagoknak...és...egy bizonyos Gary-t kersek...

A rendező először lenézően rámpillantott, majd egyenesen rámutatott egy hatalmas ajtóra, és továbbállt.

-Köszönöm! -kiáltottam utána, bár nem igazán érdemelte meg...

Kimentem az ajtón. Hatalmas tömeg, iszonyú hangzavar törte meg a bentről megszokott csendet.

Igen...egészen közel kerültem az egyre növekvőben lévő közönséghez.

Egy hosszú folyosó állt elöttem, gondoltam, ezen kell menni. Megpróbáltam sietni, bár jobb lábam miatt kudarcba fulladt ez a terv, így amilyen gyorsan csak tudtam végigbaktattam az úton, majd mikor elérkeztem a folyosó végéhez hirtelen megtorpantam.

Mégnagyobb ordibálás, már szinte a fülem mellett hallottam a beszélgetéseket.

Nem igazán értettem, hogy miért kerültem még közelebb a közönséghez, mikor épp befelé kéne haladnom, de mentem tovább, hisz ez az egyetlen út volt amit követhettem.

Nyikorogva kinyílt az ajtó, majd mikor szélesre kitártam megpillantotam a sűrű, óriási tömeget, mely látványától összerezzentem.

Vissza akartam fordulni, de ekkor valaki megragadott, és durván betuszkolt a tömegbe.

-TILOS ODA BEMENNI KÖLYÖK! -egy kétajtós őr állt elöttem, ki kemény arckifejezéssel parancsokat osztogatott.

-Elnézést, de én a fiúkkal...-kezdtem bele a magyarázatba, de a biztonságiőr hamar a szavamba vágott.

-Csönd, és kotorj vissza a sorba, vagy visszaküldelek a végére! Megértetted?

Nyeltem egy nagyot, majd ijedten bólintottam.

-Oké. Akkor nyomás kislány!

Míg én befelé próbáltam vonszolni magam az emberek közé, ő gondosan figyelt engem, egészen addig míg el nem tűntem a rengetegbe.

Borzasztó volt a tömegnyomor. Már szinte azthittem, hogy elájulok. Mindeki taszigált mindenkit, és szinte egyik embert se érdekelte, hogy épp a másik lábán tapos.

-"Szörnyű! Hogy kerülhettem ide? És miért? Gerardék tuti keresni fognak egy idő után..."-gondoltam ijedten, s közben próbáltam kitérni a dühös tömegből.

De mind hiába. Bekerültem a kupac közepébe, és onnan nem mozdulhattam.

Így telt el kb. fél óra, mire végre kezdett széjjelebb oszlódni a tömeg. Ekkor már annak is örültem, hogy volt összeesni való helyem.

Amikor végre egy kicsit út nyílt az emberek közt gyorsan kiosontam azon, s levágódtam a fölre, nekitámasztva a falnak hátamat.

Behunytam a szemem, és sűrűn vettem a levegőt, melyet egy pár percel azelött nemigen tudtam megtenni.

Majd alaposan megvizsgáltam sérült lábamat. Hát.. nem mondhatnám, hogy túlságosan jót tett neki a lökdösődés, és hogy annyira erőltettem, hisz csúnyán bedagadt, s lila-zöld foltok jelentek meg rajta.

-"Remek...kellett nekem ígérgetnem..."-mérgelődtem magamban, amjd kín-keservesen feltápászkodtam.

Körbenéztem, s annál a hatalmas teremnél találtam magam, melynél a hangpróba volt délelött. De így, sok emberrel megtömve már abszolút nem látszott nagynak.

-"Hát...a srácokhoz mostmár tuti nem tudok visszaszökni koncert elött. Csak az maradt, hogy kívülröl meghallgatom." -helyeseltem, majd kinéztem magamnak egy remek helyet nem messze a színpadtól. Még féltem és ideges voltam, de egyrészről nagyon tetszett az a dolog, hogy kintről is megtekinthetem Gerardékat.

Nem kellett sokáig várni, pár perc múlva már oltódtak le a nagylámpák, és megszólaltak a hangszerek. Ekkor még nem lehetett a színpadra látni, mert korom sötét volt ott minden, de ahogy elkezdték az első számot azonnal világossá vált a színpad, a berendezés és a díszlet. Fantasztikus látvány volt! Mindenki örjöngött, ugrált és ordibált. Énis nagyon jól szórakoztam.

Igaz, ugrálni nem tudtam, de tapsolni, és kiabálni annál inkább. Úgy éreztem hogy most felszabadulhatok, és azt csinálhatok amit akarok.

Mikor keztem fáradni az se igazán érdekelt, sőt, annál jobban élveztem a bulit.

Vége a koncertnek, a fiúk szép lassan lemennek a színpadról.

-"Na, most kéna valahogy visszaslisszolni! De hogy..."-miközben gondolkodtam, kisomfordáltam a tömegből, s egy oszlopnak nekitámaszkodva ismét pihenni kezdtem -"Remélem kijönnek valamikor a rajongók elé..."-már csak ez az egyetlen reményem maradt.

A terem melletti folyosó végén volt található a színpadhoz vezető ajtó. Odasántikáltam, leültem a falhoz. Reméltem, még innen nem jöttek ki, és el tudom kapni őket, amikor kinyílik az ajtó.

De nem történt hosszú percekig semmi.

Ekkor kezdtek a kételkedés árnyai megjelenni bennem...

De rögtön felcsillant a szemem, mikor megláttam Mikeyt kiosonni egy kisajtón. Nem volt feltünő, de én minden kis lyukat alaposan szemmel tartottam, hátha valaki felbukkan a bandából...

Hát gyorsan felálltam, majd odasiettem hozzá, még mielött elkerülhettük volna egymást.

-Ááá, szia Mikey! Nem hiszem el, hogy végre valaki kijött! -kiáltottam örömömben.