Csendben ülve, betegen, lázasan az uszoda bejáratánál gondolkodom,

vajon ma még felfigyel-e rám valaki. Hogy tehetetlenül, gombócnyira összezsugorodva vacogok egy kis lukban. Már a templom nagy órájának üvege is bepárásodott a hidegtől. Alig láttam pár embert az utcán.

 Lassan vettem le a szemem egy nagy színes kődarabról ami a földön hevert. Szinte egész álló nap azt bámultam. Majd végül fájdalmasan, nyögdécselve felálltam és szorosan magamhoz öleltem hátitáskámat. Benéztem az uszoda piszkos üvegablakán, de semmi. Mire is számíthattam tulajdonképpen?

Csöndesen elindultam a buszmegálló felé. Miközben mentem, előkaptam az mp3-amat a zsebemből, és gyorsan bedugtam a fülembe a fülhallgatót.

-"Istenem, milyen hülyeséget csináltam megint..."-gondoltam magamban.

Megérkeztem a buszmegállóhoz, és lerogytam az egyik jéghideg padra. Ahogy ott ültem hosszú percekig, magányosan, elmerengtem. Eszembe jutott az életem fordulópontja. És onnantól kezdve minden.

 A nagymamám, akit annyira szerettem és tiszteltem meghalt. Ekkor teljesen összeomlottam. A világ szememben fekete lepelbe burkolózott, és valahogy sose jött el számomra a kívánatos nyár.

Azt se felejtem el, hogy nagymamám utolsó szavánál, mosolyánál is ott álltam, és szorítottam a kezét. Erős volt. Én is az próbáltam lenni. De nem tudtam. Az az idő szörnyű volt. Utána folyamatosan elszöktem, de másnap reggelre már az ágyamban kötöttem ki, puha takaróba búrkolózva.

De most is próbálkozom. Már két napja kóborlok a vakvilágban.

És most itt ülök újra megszabadulva a rám nehezedő terhektől és feszültségtől, ami otthon ért nap mint nap.

Hirtelen felkaptam a fejem.

-"Jó ég! Elaludtam! A busz már biztosan rég elhagyta ezt a megállót."

Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam felállni a padról. De egyszerűen nem ment. Mintha mind a két lábam teljesen lefagyott volna, és kezeimet se igen tudtam mozdítani. Ott szenvedtem, de ez mind hiába volt. Már majdnem sírva fakadtam tehetetlenségemben, mikor valaki hátulról gyengéden megfogta a vállam. Összerezzentem. De akkor már nem volt erőm hátrafordulni hozzá...

-Ne félj! -suttogta halkan egy férfihang.

A mögöttem álló alak óvatosan homlokomra tette a kezét. Nem féltem egyáltalán. Igazából jól is esett, hogy hideg, átfagyott kezét ráteszi homlokomra, amivel jócskán enyhítette annak forróságát.

-Te jó ég! Nagyon lázas vagy! Gyere, segítek felállni! -motyogta nyugtató hangon.

Annyira jól esett hogy törődik velem. Abban a pillanatban nem is érdekelt, hogy ki ő. Ki akartam bökni egy köszönöm-öt, de képtelen voltam. Egy kicsit sikerült kinyitnom a számat, de a férfi elhallgattatott.

-Most ne csinálj semmi megerőltetőt!

Nem tehettem mást...

Behunytam a szemem, és hagytam hogy elcipeljen.

 Később egy meleg helyiségben ébredtem.

Legelső amit megláttam egy szép kerek arc, gyönyörű, csillogó zöld szemek.

Teljesen elmerültem a látványban, és csak vigyorogtam mint egy vadalma.

Az előttem álló alak felültetett, majd felém nyújtott egy bögrét, melynek tartama egy adag gőzölgő tea volt.

-Idd meg, ettől jobban leszel. -jaj az a vigyor amit ott produkált...

-Én...nagyon...köszi...-és halványan elmosolyodtam.

-Ugyan már. Semmi kincsért nem hagytalak volna ott megfagyni...

Miután megittam a teát próbáltam feltápászkodni, de a lábaim még mindig nem bírták.

Így ülve körbenéztem. Egy nagynak mondható teremben voltam. A falakon szürke tapéta éktelenkedett, a terem közepén pedig egy hatalmas asztal díszelgett, amin fél méterenként volt elhelyezve egy-egy váza virág.

Nagyon meleg volt, szinte már izzadtam. Igaz ez nem is csoda, hisz bele voltam bugyolálva egy jó vastag szőrmébe.

-Oké, várj egy kicsit, mindjárt jövök! -szólt hozzám a férfi, majd kirohant az ajtón.

 Ezután körübelül fél óra telt el, míg lábaim használhatók lettek. Akkor kisántikáltam a teremből, és körülnéztem egy kicsit. De csak folyosókat láttam folyosók hátán.

Senki sehol. Vártam egy darabig, hátha visszajön megmentőm, de hiába.

Egy idő múlva feladtam az ácsorgást, túl fáradt voltam. Visszabotorkáltam a szobába, egyenesen egy hatalmas tükörhöz.

-"Te jó ég! Mintha valami zombi lennék, aki most kelt ki a sírból..."-gondoltam magamban, mikor elszörnyedve ránéztem szemem alatt húzódó, jól látható kék foltjaimra, a sápadt(szinte fehér)arcomra.

Inkább gyorsan elfordultam...

Ruha...na igen. Kéne valamit nézni. Egyelőre volt rajtam egy hosszú, fekete zakó, az én fehér pólóm és az a farmer amit viseltem.

Levettem a zakót, és letettem az asztalra. Végigsimítottam rajta jobb tenyeremet. Puha, bársonyos. Nagyon jó érzés volt megérinteni.

Ekkor hirtelen betoppant két ember.

-Ne haragudj hogy késtem, csak égen földön nem találtam senkit a csapatból...

-"Csapatból? Miről beszél ez?"

-Szóval ez az a lány? -kérdezte suttogva a számomra még idegen férfi.

Igaz, még megmentőmet se ismertem igazán...

-Aha. Gyere, még engem se ismer...vagyis...nem tudom.

Közelebb jöttek hozzám, úgy hogy ismét belenézhettem azokba a csodálatos zöld szemekbe. Olyan ismerősek voltak mind a ketten. Arcomon kételkedés árnyai jelentek meg.

Az egyik felnevetett.

-Mennyibe, hogy ismer minket? -mondta.

-Igen, tényleg ismerősök vagytok nekem...-suttogtam halkan, mivel rendesen beszélni nemigen tudtam.

-Hát, meglátjuk...Engem Gerard Waynek hívnak! Szia! -rázott velem mosolyogva kezet megmentőm.

-Te jó ég! -visítottam fel olyan hangosan amilyen hangosan csak tudtam, de hamar megsínylette a torkom -Ezt nem hiszem el! Komoly...te? És...Helló, Mikey! -ismét vigyorogtam, de nagyon.