Megdörzsöltem a szemem hogy lássak, de nem szólaltam meg, mert nem akartam, hogy a „hőseim” meglássanak ahogy ülök a sarokban mint egy csavargó. Nagyon undorítónak tűntem, miközben a többi lány az elképesztő koncert után döbbenten állta körül őket. Ültem abba a kis koszos sarokba, és hallgattam a rajongókat. Láttam, ahogy összezsúfoltan körül veszi őket a sok rajongó. A hátul lévők tolták előre a másikat, és próbáltak utat törni.

Néztem az 5 „hősöm”-et akik fényképet csináltak, beszélgettek és poénkodtak a rajongókkal…

Játszadozni kezdtem az ujjaimmal, aztán felálltam és elindultam feléjük. Megláttam Frank-et, és a szívem egyre gyorsabban kezdett verni. Ott állt a sok fan között, beszélgetett velük, vigyorgott és fényképeket csináltak. A lányok szeméből majd kicsordult a könny az örömtől. Nagyon szerettem volna az egyik helyében lenni... Szép ruhájuk volt, csinosak és boldogok voltak. Frank-et néztem, és arra gondoltam hogy vethetne rám egy pillantást, de gyorsan el is fordítottam a fejem, nehogy meglássa hogy bámulom őt. De ekkor már késő volt. Észrevette, hogy figyelem, és egy apró mosoly jelent meg az arcán amitől melegség öntötte el szívemet. Nagy mosoly jelent meg az arcomon, és egy másodperc töredékére nagyon boldog lettem.

Nagy hangzavar volt, de egy óra után elkezdtek csendesedni. Az MCR búcsúzott, és a rajongók is kezdtek eltűnni. Sok rajongóér a szülei jöttek, akiket öleléssel köszöntöttek, beültek az autóba hatalmas mosollyal az arcukon. Mennyire szerettem volna én is ezt az igazi szüleimmel, de soha nem találkozhattam velük. Mikor még kicsi voltam a szüleim meghaltak egy tűzvészben. Nem emlékszem rájuk, csak a nevelőszüleimre, akik nem tettek semmit az érdekemben. Annyira gyűlöltem őket, hogy soha többé nem akartam látni semelyiket!

Sötét lett és csend mire, mindenki hazament. Az épület, ahol az MCR játszott, most sötétbe burkolózott. Ők most gondolom a turnébuszukban ülnek... Én pedig nem találkozhattam velük. Nem köszönhettem nekik. Nem mondhattam azt sem, hogy „Helló”!.

Nem tudtam mennyi az idő, mivel nem volt órám, de gondoltam hogy elég késő lehet. Sok idő telhetett el azóta, hogy az épület bezárt és a sötétben alig láttam valamit. Leültem egy fához, és próbáltam melegíteni magam. Dörzsöltem a kezem, de nem sokat ért, mert nem volt se pulcsim se kabátom. Amikor kirohantam a házból, nem volt időm gyorsan felkapni egyet. Nem emlékszem mindenre, de kb. 5 percet aludtam, majd felkeltett egy ragyogó fény.

Kinyitottam a szemem de az erős fény miatt, ami egyenesen a szemembe világított, újra becsuktam. Próbáltam eltakarni a kezemmel, de nem sokat láttam így se. Annyit vettem észre, hogy egy busz bekanyarodik be a sarkon és egyenesen felém tart.

Valaki kiszállt a buszból és megkérdezte:

-Minden rendben? Segíthetek valamiben?

Nem láttam ki az, mert a fény még mindig erősen világított a szemembe. Ugyanaz a személy kiabált a busz felé:

-Kapcsoljátok már le azt a kibaszott lámpát!

Igaz, hogy most már a fény nem zavarta a szemem de ahogy a lámpa lekapcsolt sötét lett és még mindig nem tudtam kivenni, ki lehet a megszólítóm.

Az alak közelebb jött hozzám és újra megkérdezte:

-Minden rendben? Hogy bírod itt?

Felálltam, de nem tudtam beszélni annyira fáztam. Az ajkaim remegtek és nem bírtam megszólalni. Meg voltam rémülve, mert nem tudtam ki kiabált nekem. Ahogy közelített az épületből kiszűrődő kis fényben hirtelen megláttam ki is ő.

Ő Gerard! Gerard Way! Egyenesen a szemembe nézett. Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit kellene mondanom…