Már nem bírtam ezt tovább. Mindennap kiabáltak velem, általában csak ültem és elviseltem, de valami miatt ez az éjszaka más volt. Összecsomagoltam a dolgaimat. Soha nem akarok visszamenni abba a házba. Hogy mertek velem kiabálni? Még akkor se lehetne ha az igazi szüleim de ők csak a nevelőszüleim. Különben is már kint vagyok, nem szabad panaszkodnom, ki fogom bírni. Nem tudom hol jobb itt az utcán vagy ott.

Az utcán sétáltam lefelé, nem tudtam hol vagyok és hogy hány óra, igazából nem is érdekelt. Egyszer valamin megakadt a szemem, a túloldalon egy épület volt kb. 100 emberrel esetleg többel. Mint mindig tudni akartam mi folyik itt, úgyhogy átsétáltam. Nem odaillő voltam, mindenkit vadonatúj ruhákban állítottak oda én pedig a koszos, szoros fekete farmerembe, a régi elszakadt Conversembe és a My Chemical Romance-os pólómba, amit én csináltam mert nem engedhetjük meg magunknak hogy vegyünk egyet.

Ahogy sétáltam az úton néztem őket, a legtöbbjük bámult engem, nem tudom miért. Ugyanolyan voltam, mint ők, kivéve a hajamat. Egyfajta EMO stílusú volt de az enyém rendetlen és piszkos. A csillogó fekete-rózsaszín hajam most össze-vissza állt.

Odasétáltam egy sráchoz, aki ugyanúgy MCR-es pólóba volt ránéztem és beszéli próbáltam, de a szám teljesen kiszáradt. Nyeltem egyet és megkérdeztem:

-Elnézést, miért áll mindenki sorba?

Rámnézett és zavartan válaszolt:

-A My Chemical Romance show miatt.

-Oh, értem, kösz. –mondtam majd továbbsétáltam.

Nem akartam elhinni. Az MCR itt turnézik és én nem tudtam erről? Nagy rajongó voltam de soha nem kaptam esélyt rá hogy láthassam őket vagy olvashassak róluk. Nem volt internetem és nem vettem magazinokat sem. Nem nagyon voltak barátaim, akivel beszélhettem volna erről. 16 éves vagyok és mindig is elakartam menni egy koncertre, de soha nem volt rá esélyem.

Csak néztem, ahogy egyre több ember gyűlt össze az épületnél, MCR-es sminkben ami nagyon tetszett. Sokan beszéltek, arról hogy milyen jó lesz a koncert. Most azt kivánom bárcsak az egyik lány lehetnék, aki ott áll a sorban.

Sötétedett. Hallottam valakit kiabálni, hogy 10 perc múlva beengedik a sorban állókat. Lökdösődtek és sikítoztak ezért inkább félreálltam az útból. Az ajtó végre kinyílt. Döbbenten néztem, ahogy az emberek reagálnak.

Fél órával később mikor már mindenki bement becsukták az ajtókat. Félrerugtam a műanyag flakonokat és egyéb szemeteket és letelepedtem az ajtó közelébe a falhoz. Próbáltam hallgatózni. A kezemmel átkaroltam a lábam, összekuporodtam és próbáltam melegen tartani magam.

Végül a koncert elkezdődött. Hallottam az előzenekart, nem ismertem őket, de nagyon jók voltak. Néhány számot játszottak csak majd hallottam, ahogy bemondják:

-Whos ready for My Chemical Romance? Tudtam, hogy nem lehetek a konceten és nem láthatom őket de hallottam őket. Ez mosolyt hozott az arcomra. Elkezdtem hallani a közönséget és hallottam, ahogy Gerard énekel. Még kintről is hallani lehetett a sikítást minden szám után és közben is. Ez volt a legjobb dolog, ami történt az elmúlt években. A koncert után nagy csattanással nyíltak az ajtók, én pedig gyorsan félreálltam és leültem a sarokba. Láttam, amikor jöttek ki hogy alig bírnak beszélni mert a sok sikítástól elment a hangjuk és a melegtől izzadtság borította a tesüket. Mind boldognak látszottak de engem nem múlhattak felül. Én aki egy sarokban hallgatta végig  boldogabb voltam mint ők.

Ott ültem a sarokba és cikáztak a gondolatok a fejemben. Mit fogok most tenni? Hova megyek? Ráadásul nem tudom hogy hol vagyok. Amint ezek a gondolatok jártak a fejemben hangos sikítást hallottam. Felnéztem és nem hittem el amit az ajtóknál láttam. Kijöttek a „hőseim”!!!