Hinni a lehetetlent

Hermione Granger a karácsonyi kirakatok előtt ballagott. Este volt már és sötét, így nem sokan járkáltak körülötte, viszont a rengeteg kifosztott polc látványa emlékeztette, hogy mennyien is voltak nap közben a boltokban. Ahogy egyre közeledett a karácsony, annál többen tolongtak az áruházakban, és lehetett akármilyen drága is, szinte ölték egymást a termékekért. Hermione csak egy napja hagyta ott Roxfortot, így pont sikerült a legnagyobb tömegbe visszacsöppennie a muglik közé, de be kellett látnia, hogy nem lett volna értelme ott maradnia az iskolában. Harry is és Ron is az Odúban töltötte a szünetet ebben az évben, ő pedig ünnepelhetett volna a tanárokkal, ha marad. Helyette inkább hazajött a szüleihez.

Első ötlete az volt, hogy ajándékokat vásárol a barátainak és a családjának. Persze ekkor még nem tudta, mi vár rá. Hiába voltak ugyanis a boltokban szebbnél-szebbek karácsonyi dekorációk, amik csillogtak, villogtak, a sok látogató megzavarta a lányban az ünnepi hangulatot. Túl sokan voltak körülötte, és ez döbbentette rá, hogy az igazi Karácsony nem is az ajándék részében van. Mégis, körülötte a rengeteg ember mind elrohant otthonról, hogy megtalálja a lehető legnagyobb ajándékot, a legkevesebb pénzért, ahelyett, hogy együtt készülődne azokkal, akiket szeret. Ezek után ő képtelen volt vásárolni.

Miután minden fellelhető boltot bejárt már, hazafelé vette az irányt. Ahogy a koszos, sötét utcán haladt el, rájött, hogy a Karácsonyhoz hiányzik neki a hó is. Számára az is hozzátartozott az ünnephez, hogy a rozoga házikók teteje havas lesz, és mindez otthonossá varázsolja a környéket. Roxforban pedig méteres hóban szoktak átgázolni Hagridhez, hogy odaadják az ajándékát. Hiányzott neki Ron és Harry, de Harry pont azért ment el Ronékhoz, hogy Ginnyvel tölthessen több időt, és Hermione ennek még örült is. Az zavarta, hogy ő egyedül maradt.

Átkelt a kocsik között az úttesten az utca másik oldalán, és éppen folytatta volna az útját, amikor megpillantott egy varázslóboltot egy kis eldugott helyen. A muglik úgy mentek el a cégér alatt, mintha csak ott sem lenne, Hermione pedig döbbenten vette tudomásul, hogy immár az ő otthona körül is felütötte a fejét a mágia, de nem bánta. Úgy döntött, még tesz a boltba egy utolsó kitérőt, és csak utána indul haza.

Ahogy belépett, egy apró csengettyű jelezte az eladónak érkezését. A levegőben füstölő illata terjengett, és a polcokon pedig kacatoknak tűnő dolgok hevertek. Hermione közelebb lépett az egyikhez, hogy megvizsgálja a portékát. Ekkor egy mélyebb hang búgott fel a háta mögül.

- Furcsa, hogy mi mindent szeretnének venni az emberek. – Hermione gyorsan fordult hátra, és egy sötét hajú nővel találta szembe magát. Úgy tűnt, ő az eladó, viszont a lány nem hallotta, mikor lopózott a háta mögé.

- Mik ezek?- kérdezte a lány a tárgyakra mutatva. Volt szívószál, villanykörte, magnószalag, pogácsa és még egy falevél is a polcon, de Hermione gyanította, hogy valamilyen mágikus tulajdonsággal is bírnak.

- Mind olyasmi, ami pár napig boldoggá teszi azt, aki kapta. Olyan, mintha az emberek már a boltban szeretnék megvásárolni a szeretet is. Szerencsénk van, és azt még mágiával sem lehet egyetlen tárgyba sem zárni. Jöjjön inkább ehhez a polchoz, és innen válasszon – tessékelte Hermionet egy másik részlegbe az eladó. Ott nem volt más, mint pár egyszerű tárgy és édesség.

- Úgy tűnik, mintha Dumbledore kedvenc részlegét találtam volna meg – mosolygott Hermione felemelve egy pár zoknit.

- Nos, Albus elég okos ember. Segített is ennek a részlegnek a megalkotásában – felelte mosolyogva a nő.

- Tényleg? – döbbent le Hermione.

- Igen. Még a bátyámat is beszervezte a zokni gyártásba, ami meglehetősen vicces volt. A lényeg az, hogy apró, de jelképes ajándékokat áruljunk, ami nem pótolja a Karácsonyt, hanem kiegészíti azt – mutatott a gömbre az eladó, amiben vízben úszó hópelyhek vártak arra, hogy valaki megrázza őket, és ellephessék az üvegbe bezárt házikókat. – Még az sem biztos, hogy egyáltalán rendelkeznek valamilyen mágikus tulajdonsággal.

- Akkor miért van az a másik részleg? – kérdezte Hermione.

- Azért, hogy ne menjen csődbe a bolt – felelte szomorúan a nő. – Nos, akkor mit adhatok, kedveském?

- Nyugodtan szólítson csak Hermione-nek – sietett a válasszal a lány, majd felpakolt az egyszerű tárgyakból. Érdekes, de itt mindenki számára akadt valami egyéni. Odaadta az eladónak, majd fizetni készült.

- Az utolsó  tárgy, amit választott, ajándék – hallotta meg a figyelmeztetést.

- Nem engedhetem, hogy nekem adja, Miss… – tiltakozott Hermione.

- Hívj csak Ginának. Ez semmiség. Azok a megbűvölt kacatok a drágák – nézett rá Gina.

- Akkor sem engedhetem, hogy az egyik ajándékomért ne fizessek – akadékoskodott Hermione.

- Ez valami mugli szokás, igaz? – kérdezte a boszorkány tőle. – Akkor neked adom a hóeséses gömböt ajándékba. Ez az utolsó ajánlatom, vitának helye nincs.

- Rendben – egyezett bele Hermione, majd többször is megköszönte és fizetett.

- Ugyan, drágám, semmiség – hangzott Gina egyszerű válasza. – Boldog Karácsonyt!

- Boldog Karácsonyt! – köszönt el Hermione is. Boldogan ballagott az utcán, kezében a szatyorral, hiszen mégis megtalálta a megfelelő ajándékokat.

***

Hazaérve csalódottan vette észre, hogy nincsenek otthon a szülei. Hol lehetnek? Úgy döntött, előbb kipakol a szobájában, aztán utánajár a dolognak. Felérve boldogan üdvözölte a régi szobáját, ami már úgy hiányzott, hiszen itt egyedül lehet, ha akar, és egész álló nap olvashat, anélkül, hogy bármi megzavarná. Lepakolta az ágya végére a bevásárlószatyrát, majd előbányászta az összezsugorított ládáját is a zsebéből, és egyetlen varázsszóval visszaadta annak eredeti alakját. Nagy előny volt már, hogy felnőttnek tekintették a varázslók között, így otthon is varázsolhatott, természetesen csak feltűnés nélkül. Viszont egyre inkább érezte úgy, hogy lassan valóban felnő, ezért zavarta, hogy még nincsen barátja. Tudta, hogy nem szabad sürgetnie a dolgot, és szentül hitte, hogy egyszer talál majd magának valakit, csak nehéz volt türelmesnek lennie, amikor körülötte már annyian megtalálták életük nagy szerelmét.

Miután a lány a saját ruháit már berakosgatta a szekrénybe, éppen a vásárolt holmikat akarta kipakolni, amikor az ablakban megjelent Hedvig. Hát persze, Harry baglya elég okos volt ahhoz, hogy kiszimatolja a szállításra váró ajándékokat. Hermione hálája jeléül megkínálta egy kis bagoly eledellel és egy tálka vízzel, amit a madár nagyokat huhogva el is fogadott, majd odatartotta a lábát a lánynak, aki rákötözte mindenkinek az ajándékát. A bagolynak meg se kottyan a teher, így hamarosan már el is vitorlázott a fekete éjszakába.

Hermione ekkor kezdett a szülei után kutatni, de semmi jel nem utalt arra, hol lehetnének, hát felhívta őket a mobiljukon.

- Szia, kicsim, éppen külföldön síelünk – vette fel Hermione anyja a készüléket. – Nem tudtuk, hogy jössz, és Sarah-ék elhívtak minket, amire nem mondhattunk nemet… Ugye nem baj? Akarod, hogy hazamenjünk Karácsonyra?

- Nem, semmi vész, úgyis sokat kell tanulnom – felelte csalódottan Hermione. Nem akarta elrontani a szülei kirándulását, ezen kívül tényleg lett volna mit tanulni. Csak McGalagony annyi házit adott fel, hogy biztos volt benne, több óráig fog tartani a beszámoló összehozása. – Vigyázzatok magatokra, és puszilom apát is – búcsúzott el.

- Átadom – hallatszott a kagylóból. – Boldog karácsonyt, szívem.

- Nektek is – motyogta Hermione, majd lerakta a kagylót. Úgy döntött, aznap már inkább nem lát neki semmihez, nem is volt kedve, inkább hamar elment aludni.

***

Másnap ráérősen látott neki a szünetre kiadott házi dolgozatoknak. Nem értette, miért adnak fel ennyi leckét a tanárok, ha tudják, utána úgyis nekik kell majd kijavítani őket. Mégis sorra töltötte be a sorokat az apró betűivel, és legnagyobb meglepetésére alig pár óra alatt le is küzdötte a műveletlenségi akadályokat, így ebédre már kész is volt.

Készített magának egy kis házi pizzát, ami meglehetősen jólesett, mert akkorra már eléggé megéhezett, majd jóízűen belakmározta az étket. A mosogatás közben merült fel benne az ötlet, hogy még akár mindig visszamehet Roxfortba, így nem kéne egyedül ünnepelnie. Arra is emlékezett, hogy Karácsony első napján tartanak egy kisebbfajta bált és másnap pedig ajándékozást is, ami jó mókának ígérkezett, ha ahhoz viszonyította, hogy otthon kuksoljon egyedül.

Estére már el is határozta, hogy kap a hirtelen ötleten, és be is csomagolt. A Kóbor Gimnusszal utazott Roxfortig, ahol gyorsan megkereste McGalagonyt, és közölte vele, hogy mégis maradna inkább. A házvezetője bár furcsán nézett rá, de nem firtatta a kérdést, csak felírta a maradó diákok névsora közé, és tájékoztatta, hogy a bál másnap este esedékes, öltözzön hát majd fel ezek szerint. Hermione megköszönte a figyelmeztetést, majd felment a Griffendél toronyba. Nem is sejtette, hogy másnap milyen meglepetések várnak még rá.

A reggelinél még mindig nem vett észre semmit. Utána az egyik folyosón véletlenül beleütközött az egyik sarokfordulónál valakinek.

- Miss Granger, nem tudna a lábai alá nézni? – dünnyögte egy igen morcos bájitaltanár az incidens nyomán. – Az ember azt hinné, hogy az iskolában töltött hét év alatt már magától is rájöhetett volna, hogy ez nem versenypálya, hanem egy folyosó, ahol mások is közlekednének.

Hermione utálta, amikor a férfi hasonló mondatokat vágott a fejéhez. Ilyenkor mindig úgy érezte, bizonyítania kell, hogy nem egy tökelütött hülye. Most is éppen azon fáradozott, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon, amikor hirtelen megjelent egy ismerős nő, és közbeszólt.

- Ugyan, Perselus, miért tolod le ennyire ezt a szegény diákot? Hiszen Karácsony van! Nocsak, Hermione, micsoda meglepetés! – ismerte fel a „szegény diákot” a nő.

- Gina! – csodálkozott el Hermione is, amikor a boszorkányban felismerte az egykori eladót, akinél vásárolt. – Hát te meg mit keresel itt?

- Nyaral – morogta Piton égnek emelt szemekkel.

- Nos, valójában csak Dumbledore meghívott, így Perselust jöttem szórakoztatni – mosolygott a nő.

- Ó, hogy te és a professzor… - nyökörgött Hermione zavarában. Soha nem gondolta volna, hogy Gina Pitonnal kavar…

- Nem, nem érted – nevetett Gina. – Perselus a bátyám.

- Ó – ez volt az egyetlen dolog, amit Hermione erre mondani tudott. Eléggé megdöbbent.

- Viszont, ha tudnál valakit, aki hajlandó volna járni a pince rémével, keress meg azonnal – viccelődött Gina, miközben rákacsintott a lányra. – Eddig még senkinek sem sikerült elcsavarnia a bátyus konok fejét ugyanis, és félő, hogyha továbbra is így tartja magát, még a végén agglegény marad nekem – s azzal Hermione legnagyobb meglepetésére megragadta Piton arcát, és barátságosan megráncigálta. Piton pedig csak állt ott mogorvábban, mint valaha. Úgy tűnt, elég kényelmetlenül érzi magát. Az egész helyzet olyan mulatságos volt, hogy még Hermione sem bírta ki mosolygás nélkül. Soha nem gondolt a profra úgy, hogy ő is csak egy ember, akit könnyedén zavarba lehet hozni, ha a rokonai bedobják magukat, és lám-lám, mégis megtörtént.

- Most jobb lesz, ha megyünk, lekéssük a reggelit – szólalt meg Piton. – Öröm volt, Miss Granger – biccentett a lány felé, de az öröm szót eléggé megnyomta, így az meglehetősen ironikusan hangzott. Ezek után Ginát próbálta meg eltávolítani a helyszínről, egy elég határozott támogatással, amit a nő hátára gyakorolt, ám az még nevetve hátrafordult és visszakiáltott.

- Találkozunk a bálon, Hermione!

Találkoztak is.

***

Mivel alig páran voltak esedékesek a bálra, Hermione nem akarta túlzásba vinni az öltözködést, így csak egy meglehetősen egyszerű ruhát vett fel, és sminket is alig használt.

Amikor belépett a Nagyterembe, Dumbledore már ott virított a tanári asztal közepén, a talárja lila, és ezüst csillagokkal, fején varázslósüveg. Mellette ott volt McGalagony is az elmaradhatatlan boszorkánykalapjával, ám most a szokásos talár helyett egy igen elegáns ruhában üldögélt, ami meglehetősen emlékeztette Hemionet egy vámpírhölgy ruhájára. Mindenesetre elég furcsa párost alkottak az igazgatóval.

Valójában senki sem úgy nézett ki, ahogy szokott, kivétel persze Pitont, aki egy fekete talár mellett döntött ma csakúgy, mint az év maradék 364 napjában. Mellette ott ült Gina is, és bőszen integetett a lány felé, hogy menjen oda hozzájuk, így ő oda is ment.

- Gyere, ülj csak le mellém – húzott ki egy széket Hermione-nak. – Ma a diákok is a tanári asztalnál esznek.

Hermione bátortalanul ült le, de ahogy szétnézett, látta, hogy valóban több diák is ült már az asztalnál. Bizonyára azért nem vette észre, mert annyira elkalandozott Dumbledore-ék ruhájának értékelésében. Csakugyan meglepődött, amikor Gina haja hirtelen vörösre változott mellette.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte Gina. – Perselust megkértem, hogy készítsem olyan bájitalt, amitől pár órára olyan lesz a hajam színe, amilyet szeretnék… Ha eljössz majd velem a mosdóba, megmutatom milyen világoskékben. Oltári – vigyorgott Hermione-ra, aki biztosította róla, hogy a világért ki nem hagyná a Lockhart-hajstílus megnézését. Gina pedig visszaváltoztatta eredeti színűre a haját. Eközben Piton meglehetősen morcosan, a semmibe révedő tekintettel ült McGalagony és Gina között. Hermione magában jókat derült azon, hogy elképzelte, a professzort, amikor kirohan, mert nem bírja tovább elviselni a mindkét oldalról rá záporozó kérdéseket.

Az este meglehetősen kellemesen telt, Hermione nem győzött kacagni Gina történetein, amik nem egyszer magáról Pitonról szóltak. A professzor villogó szeméből Hermione úgy következtetett, hogy a tanár nem túl boldog emiatt, főleg, mivel mind McGalagony és Dumbledore is érdeklődve hallgatták a húgát. Ami Hermione számára a legérdekesebb volt a mesében, hogy egy olyan oldalát fedte fel a bájitaltan tanárának, amiről eddig soha nem is sejtette, hogy egyáltalán létezik. Egy olyan embert ismerhetett meg a történetekből, akinek nagyon nehéz a közelébe férkőzni, viszont a végsőkig kitart azok mellett, akiket szeret. Nem tudta megfogalmazni, ezek nyomán miben változtak meg az érzései Piton iránt, de úgy érezte, most már jobban ismeri a professzort, sőt, úgy gondolta, hogy az állandó mogorvaság csupán csak egy maszk.

A vacsora így olyan hamar elrepült, hogy Hermione szinte észre sem vette. Még akkor is beszéltek néhányan, amikor a kifosztott tányérok eltűntek, és az ősz igazgató szólásra emelkedett.

- Lenne egy meglepetésem erre az évre – kezdett neki. – Meglehet, eltér a megszokott karácsonyi ünnepektől, és még egyetlen kollégának sem említettem, de teljes meglepetésnek szántam. Be kell, hogy valljam, az ötletem alapját egy mugli szokás adta, azonban egy kicsit átalakítottam. Megvalósítására szükségünk lesz a Teszlek Süvegre, pennákra és pergamenekre – tapsolt egyet, majd az említett tárgyak megjelentek. – Megkérnék mindenkit, hogy egy-egy ívre jól olvashatóan írja rá a nevét.

- Mi ez az egész, Albus? – szólalt meg Piton meglehetősen gyanakvóan.

- Nos, Perselus, az egész kis ötletem arra szeretné emlékeztetni az embereket, hogy a Karácsony lényege valójában a szeretet. Mindenki bele fogja dobni a saját pergamenjét a Teszlek Süvegbe, ami párokat sorsol majd ki. A párok feladata az, hogy együtt táncoljanak ma este, a holnapi napot együtt töltsék, és utána este, az ajándékozáskor, saját készítésű ajándékkal lepjék meg egymást – Hermione látta, ahogy Piton rátekint az igazgatóra, és tiltakozni készül, ám Gina meglehetősen gyorsan cselekedett, és mindkettejük nevét beledobta Süvegbe. Kapott is egy meglehetősen szúrós pillantást érte, de Gina csak mosolygott. Piton ezek után belenyugodni látszott a helyzetbe. Maga Dumbledore is benevezett mosolyogva.

Amikor már mindenki kész volt, és a cédulák belekerültek a Süvegbe, Dumbledore felemelte és megbűvölte a kalapot. Hermione érezte, hogy összeszorul a gyomra. Magában azon drukkolt, hogy csak ne Pitont dobja ki mellé a Süveg, hiszen a férfi volt az asztalnál az egyetlen, akivel úgy érezte, nem tudna egyetlen szót sem váltani. Odanézett újfent a professzorra, aki szintén nem tűnt felhőtlenül boldognak. Gina is észrevette ezt a pillantást, majd cinkosan rákacsintott a lányra. A Süveg elkezdte kidobálni a összepárosított cédulákat, Dumbledore pedig felolvasta a neveket. Hermione gyomra egy apró ponttá zsugorodott össze. Mivel nem voltak sokan, hamarosan meghallotta a saját nevét.

- Miss Hermione Granger és… Perselus Piton! – mosolyodott el Dumbledore a kihirdetés közben. – McGalagony professzor és… jómagam! Miss Gina Piton és… Steven McKenzie!

Gina elégedetten mosolygott Hermione mellett, aki megkövülten ült, amióta megtudta, hogy kivel hozta össze a „szerencséje”. A teremben eközben mindenki újra belelendült a beszélgetésbe. Egyesek még Hermione felé is mutogattak. A lány pedig nem tudott mihez kezdeni.

- Nyugi, Hermione, majd segítek, ha Perselus kiállhatatlan – suttogta oda neki Gina.

- Egy kis csendet kérek! – szólalt meg Dumbledore ismét. – Mindenkinek megvan a párja az első táncra, ami egy keringő lesz. Utána természetesen fel lehet kérni mást is. Most pedig jöhet a tánc! – tapsolt, és az asztalok elmozdulva helyet adtak a táncolóknak. – Szabad egy táncra, hölgyem? – nyújtotta a kezét McGalagonynak, aki mosolyogva fogadta el. Nemsokára már a parketten voltak, és elindították a zenét az első pár lépéssel. Aztán lassan mindenki a táncparkettre ment, és már örvényként fordult a sok ünnepi alkalomból felvett szoknya, ahogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

- Nos, akkor sok sikert srácok, nekem mennem kell – emelkedett fel Gina is, és bátorítóan mosolygott a szőke srácra, akivel a Süveg összeválogatta.

Hermione vetett egy kétségbeesett pillantást a távozó felé, majd a professzorra nézett.

- Nos, Miss Granger, ha magához tért, várom a parketten – hangzott Piton helye felől, majd a férfi már ott sem volt. Hermione döbbenten nézett utána.

***

Mikor végre remegő lábakkal sikerült odaérnie Piton mellé, már mindenki más táncolt. Meglepetésére a professzor nem kezdett el rögtön táncolni vele, hanem meghajolt. Hermione a mugli filmekben látott kecses pukedlizéssel válaszolt, hiszen valójában csak találgatni tudott a varázslók szokásairól e téren. Piton nem hordta le, hanem megfogta a kezét és a derekát, és határozottan vezetni kezdte. Hermione először roppant zavarban volt, nem mert a professzorra nézni, és a lépései is igen bizonytalannak tűntek, de aztán rájött, hogy csak bíznia kell a férfiban, aki majd arra irányítja, amerre kell, így nem is kell tulajdonképpen a tánclépésekre figyelnie. Egy idő után már belevesztek a táncolok tömegébe, ami arra késztette a lányt, hogy a táncpartnere szemébe nézzen, hisz körös-körül csak elsuhanó foltokat látott, és nem akart elszédülni.

Piton komoly arckifejezéssel nézett vissza rá, arcán semmi érzelem nem tükröződött.

- Ilyenkor beszélgetni is szoktak – próbálta Hermione megszakítani a csendet, legfőképpen azért, mert úgy érezte, a professzor nem csupán nézi őt, hanem átható vizsgáló tekintetével a gondolataiba lát.

- Nem vagyok az a szófecsérlő típus, Miss Granger – jött az azonnali felelet, és Piton szája sarkában szinte azonnal feltűnt egy gúnyos vigyor is. Hermione elhatározta, hogy nem hagyja magát olyan könnyen lerázni, hát egy könnyed mosolyt csalt az arcára.

- Tehetne néha kivételt – mondta a férfinak.

- Ha ennyire ragaszkodik a beszédhez, mondjon egy beszédtémát – nézett le rá gúnyosan az, miközben hirtelen megfordította a lányt, aki szemmel láthatóan megrémült, de makacssága miatt nem adta fel. Elhatározta, hogy jól fog szórakozni, és a professzorral való szópárbaj amúgy is meglehetősen szórakoztató volt. Elkezdett kutatni hát elméjében egy beszédtéma után.

- Nos, érdekelne, milyen a kapcsolata Ginával – dobta be az első ötletét.

- Meglehetősen jó – hangzott el a tömör válasz.

- Nem zavarja, hogy Gina mesélt magáról a diákjai és a kollégái előtt? – kérdezte kíváncsian Hermione.

- Ez a magánéletem, Miss Granger. Csak akkor felelek ezekre a kérdésekre, hogyha és is kifaggathatom a Weasleyhez és Potterhez fűződő viszonyáról, így jobb lesz, ha hanyagoljuk a témát – maradt roppant határozott a professzor.

- Kérdezzen csak nyugodtan – válaszolta Hermione vigyorogva. Pitonon látszott, hogy nem erre a válaszra számított, még a fél szemöldökét is felemelte annak érdekében, hogy megbizonyosodjon a felől, nem értett valamit félre. Hermione pedig csak mosolygott rá bíztatóan. Be akarta bizonyítani, hogy őt nem is olyan könnyű zavarba hozni.

- Nos rendben. Szerelmes Weasleybe? – hangzott el a prof első kérdése.

- Ronba? – bukott ki Hermione száján az értelmetlen kérdés. – Nem, sohasem tekintettem rá máshogy, mint testvérként.

- Gondolom ezt neki így nem fejtette ki, hiszen akkor nem bámulná magát olyan erősen minden egyes órámon – állapította meg Piton. Hermione pedig teljesen zavarba jött.

- Azt mondja, hogy Ron engem bámul? – nézett teljesen döbbenten a táncpartnerére.

- Nemcsak bámulja, de még méregeti is néha – jelentette ki a professzor. – Nem is értem, eddig hogy nem vette észre…

- Te jó ég, beszélnem kell vele, megmondanom, hogy nem akarok tőle semmi olyasmit – motyogta Hermione magának, aztán látta, hogy a professzor vigyorogva néz le rá.

- Ezek szerint jobb, ha nem is folytatjuk – vonta le a következtetést Piton.

- Nem ússza meg ilyen egyszerűen! – háborodott fel Hermione. – Tegye fel a következő kérdést!

- Ha óhajtja… Mi volt a helyzet Viktor Krummal? – tette fel könnyedén a következő kérdést a tanár. Hermione megdöbbent, hogy Piton emlékszik rá egyáltalán. Épp valami kitérő választ akart adni, amikor a zene megállt, és a táncnak is vége szakadt. Helyette egy gyorsabb tempójú ritmus kezdett el kibontakozni, ám Piton előzékenyen levezette a parkettről.

- Nos, jól elcsevegtünk, Miss Granger – hajolt meg ismét. – Ne felejtse el, hogy holnap találkozunk – mondta és már ott sem volt. Hermione pedig felfedezte, hogyha Piton akar, tud meglehetősen gyorsan is közlekedni, nem csak úgy, ahogy félelmetes lassúsággal járőrözik a dolgozatoknál.

Elhatározta, hogy holnap nem hagyja magát ilyen gyorsan faképnél hagyni, és csak azért is kifaggatja a szótlan professzort. Másnap viszont semmi sem úgy alakult, ahogy azt először gondolta volna.

***

Amikor végre felébredt, már lekéste a reggelit. Éppen csak végzett a fürdőszobában, és már rohanhatott is le a Nagyterembe. A haja összevissza állt, a kabátját csak félig sikerült felhúznia, és éppen a táskájába próbálta begyömöszölni a sapkáját. Pillanatok alatt már Gina és Piton is ott állt mellette. A lányban megfordult az a lehetetlen gondolat, hogy a két testvér lépéseit nem lehet meghallani, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy csak úgy felbukkantak mögötte a semmiből.

- Nos, úgy látom, mindenki megérkezett – nézett rá Dumbledore Hermione-ra, aki változatlanul a sapkájával volt elfoglalva. – Akkor a Teszlek Süveg minden párnak kiadhat egy helyszínt, ahol a mai napot töltik…

Párosával kellett odaállni a süveg elé. Amikor Gina és Steven szerencsésen megkapták Roxmortsot, többen csalódottan lebiggyesztették a szájukat. Amikor Hermione-ék kerültek sorra, a lány hagyta, hogy Piton nyúljon a pergamen darabért.

- A Tiltott Rengeteg Hegyalja – olvasta fel Piton hangosan is a lánynak.

- Milyen romantikus! – ugratta Gina rögtön a bátyját. Erről Hermione-nak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha Harry-ék megtudnák, hogy Pitonnal fog egy teljes napig bóklászni a Tiltott Rengetegben.