Írta és felolvasta Fehérváry Dezső a bajai állatvédők egyesületének
1911. január 8-án tartott közgyűlésén.

A múlt üzenete – a jelen valósága,

Nincs új a Nap alatt! Akárcsak eleink a múlt század elején, aki teheti, ma is menekül a természetbe. Élni vagy csak feltöltekezni. Van, aki a természetet viszi otthonába, például azzal, hogy háziállatot tart. Többnyire kutyát (és, persze, macskát). Gondozza, szereti és megbecsüli. És van, aki megunva jószágát, városszélen, országúton szabadul meg tőle, „jobb esetben” elaltattatja. És vannak ma is állatvédők, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mentsék a menthetőt. És vannak – többnyire „odafönt”, akik hasonlóan tesznek, de ellenkező előjellel: mentik a nem menthetőt…

Az alábbi, figyelemre méltó beszéd írója, Fehérváry Dezső egykori állatvédő szerint az állat is, az ember is „tetemes ugrásokkal” fejlődik. Az állat - esetünkben a kutya – közel egy évszázad alatt odáig fejlődött, hogy a történelem első űrhajósa, vakok, mozgássérültek intelligens segítője, bajba jutottak megmentője, tudományos megfigyelések (és, sajnos, még kísérleteké is) alanya és nem utolsó sorban gyerekek, fiatalok megbízható pajtása, középkorúak és idősek – gyakran egyetlen – hű társa.

És hová „fejlődött” az ember e kilenc évtized alatt? Becsült adatok szerint Magyarországon tavaly mintegy 2–2,5 millió volt a teljes kutyaállomány, 20–30.000 gazdátlan, kóbor eb került a 124 gyepmesteri telepre, 80–10 .000 szerencsésebb társuk a 25–30 (nem állami!) menhely egyikére (majdnem felének találtak gazdát), minimum 100.000 kóbor egyed pusztult el kilövés, kiírtás, éhhalál, gázolás, agyonverés, megmérgezés, túlélési, illetve ivarzási harc (és jónéhányuk ember rendezte kutyaviadalok) következtében. A sors iróniája, hogy a közelmúltban Mancs, a híres mentőkutya talált rá – éppen a Baja környéki erdőkben – jónéhány drótra felakasztott szerencsétlen társára, ami mögött valószínűleg nem öngyilkosság, hanem emberkéz sejthető. Ahogyan a Székesfehérvárott egy dögkútban felfedezett, megnyúzott kutyakölykök szörnyű sorsa mögött is… És a skála közel sem teljes. Egyik oldalon sem.

A majd’ száz éve elmondott beszéd sosem volt aktuálisabb, mint napjainkban. Jó lenne azzal ünnepelni a XXI. század hajnalát, hogy – legalább 2011-re – valóra váltjuk elődeink nemes óhajait. Mert ma már sokkal többet tudunk arról, mire képes a kutya. És arról is, mire képes az ember…

Hegedűs Eszter

Mélyen tisztelt Hallgatóim!

Korunk sajátságos életberendezkedésénél fogva nincsen ember, – természetesen a kultúrvilág határai között élő emberre gondolok – aki többé-kevésbé el nem szakadt a természettől. Viszont nincsen ember, bármennyire leköti is foglalkozása, bármilyen sanyarú helyzetekbe sodorja végzete, avagy a pompa, kényelem és arisztokrataság bárminő csillogásai közepette bárminemű nagyszerű emberi alkotások dicsőségét élvezi, aki egy-egy magábaszálló pillanatban, az önmagába való mélyedés percében, vagy amikor agya, szíve, karja kifáradtan nyugalmat esd, amikor idegrendszere agyonzaklatva sürgeti a felújulást, – ösztönszerűen nem a természethez való közeledéssel akarná elernyedt erőit felfrissíteni. Antaeus mythosának jelentősebb értelme van ma, mint valaha.

A városi embernek fürdőkbe, falura kívánkozása a természettel való elszakíthatatlan kapcsolatának a követelése. A majálisok, kirándulások a zöldbe, turistaság: mind mind a régebbi, szorosabb kapcsolatra való törekvés.

Az ember a természeti világ egy lénye és így a természethez tartozván, a legraffináltabb módokkal sem képes elszakítani az összefűző köteléket. Madách „Ember tragédiájá”-nak Ádámja sem tudott új csillagba vándorolni: Lucifernél is erősebben visszavonzotta a Föld.

Habár megvan a természetnek a visszavonzó ereje, mindamellett megbecsülhetetlenül jótékony hatásúak a művelődés fejlődésére az olyan intézmények, melyek fölhívják a hálátlan emberek figyelmét a legjóságosabb anyára: a természetre.

Szükséges, hogy minden raffinálódott kornak meglegyen a maga Rousseau-ja.

Korunkban, mely szinte félelmetesen belemerült a lélektelen gépek alkotásába és a legváltozatosabb téren való felhasználásába, mely természetellenesen emeli a bábeli palotákból épült utcák sorát, valóságos kultúra-javító hivatást tölt be az olyan egyesület, minő a miénk: az állatvédő egyesület.

Mint minden intézménynek, az állatvédelemnek is másfajta, újabb, szélesebb körű feladatai támadnak az idők folyamán. A mi XX. századunkban már sokkal nagyobb és fontosabb feladatai vannak, mint amennyit ez a szó állatvédelem önmagában kifejez. Maga a szó kifejezi az állatoknak megoltalmazását az éhségtől, kínzástól, oktalan pusztítástól, stb. effélétől. A modern állatvédelem meghagyja a mozgalom nevét, mellyel megindult, de már sokkal többre irányul figyelme, (természetesen megtartván említett előbbi kötelességeit), mint a megalakulás stádiumában.

Mielőtt ezen véleményt konkrétan kifejteném, legyen szabad néhány megértető példára hivatkoznom.

Az állatok közül leghűségesebben ragaszkodik az emberhez a kutya. Ameddig a történet a múlt idők homályába be tud világítani, már ott látjuk a kutyát, mint az ember segítőjét.

Az óegyiptomi sírköveken és emlékoszlopokon gyakori a kutya alakja. E vésések többnyire vadász és pásztorjeleneteket tüntetnek fel, de tudomásunk van, hogy voltak ölebeik is. A Biblia ószövetségi részében több helyen olvashatjuk, hogy régi zsidók kutyákkal őriztették és tereltették nyájaikat. A perzsák szent könyve, a Zend-Avesta sokszor említi a kutyát, ezenfelül a Kr.e. VI–VIII. századból érdekes értesítések maradtak fenn, melyek szerint voltak a perzsáknak hadi kutyáik és ezek – mint később Pyrrhos elefántjai vagy még később a római amphiteátriumok kiéheztetett dühös fenevadai, ellenállhatatlan rohammal rontottak az ellenségre, sok harcost halálra marcangoltak, még többet megszalasztottak. A görögök Kr.e. több mint ezer évvel ismerték már a domesztikált kutyát. Szerepe van egy szelidített ebnek Homeros Odysseajában, melynek elbeszélése szerint Odysseeus kutyája legelőbb ráismert egykori tíz évig távol volt gazdájára. Az emberek feledtek, a kutya hű maradt. Benne van a kutya a görögök mythologiájában is, mint az alvilági rettenetes kapuőr, a Cerberos. Ismerték a rómaiak és felhasználták a kutyát vadászatra, nyáj és házőrzésre, sőt hadi és áldozati állatnak is. Bizonyos adatok felvilágosítást nyújtanak arra nézve, hogy a germánoknak és a galloknak többféle ebfajtájuk volt és nem lehet kétség, hogy – állattenyésztő népek lévén – Attila hunjai és a mi magyar eleink csordáik, nyájaik terelésére s védelmére a kutyát általánosan használták.

(Az alább következő szakaszban főleg Monostori Károly: „Kutyák rendőri és katonai szolgálatban” című cikkének adataira támaszkodtam. E cikk az „Állatvédelem II. évfolyamának 11. számában jelent meg.)

Ki nem olvasta vajon Becher-Stove asszonynak „Tamás bátya kunyhója” című világhírű regényét, melyben olyan elevenen rajzolja a szökött rabszolgáknak úgynevezett vérebekkel való üldözését. Ez a civilizálatlan szokás Amerikában eleinte az indiánok, később a néger rabszolgák keserves átkaképpen volt divatban. Ma már ilyes kegyetlenkedésre nem használják fel a kutyát, ellenben ismeretes a szentbernáthegyi kutyának szinte megható működése, mely mintegy expiálása az említett vérebek emberirtó dühének.

A kutyának felsorolt sokféle szolgálata önként tárja elibénk, hogy mennyi hasznos dolog végrehajtására képezhető ki az állat. Hogy aránylag a kutya tűnik fel a legtanulékonyabbnak és bizonyos finomabb dolgok végzésére a legalkalmasabbnak, annak tulajdonítható, hogy évezredek óta az ember társaságában él, továbbá testi nagysága és ereje nem képesíti a teherhordásra, igavonásra, hanem a könnyebb, értelmesebb munkára.

De tekintsünk el most speciálisan a kutyától és általánosan vizsgálódjunk a fentebbi példák nyomán. Minden állatnak van valami tulajdonsága, képessége, mely az emberre nézve előnyösen kihasználható. Most már a mai állatvédelemnek magasabb feladata volna, eme tulajdonságok, képességek kifejlesztése és összhangzatba hozatala az emberek munkájával. Ez nem más, mint különösen hangzik, de nem tudom másként nevezni, mint az állatoknak szociális feladatra való kiképzése.

Ez nem utópia, hanem nagyon is keresztülvihető valami. Vannak munkák, melyekre az állatok felette alkalmasak és nemcsak hogy embert pótolnak, de olyasmit is megtesznek, amire képtelen az emberi erő, vagy érzék. Ismeretes például, hogy a haditengerészetben milyen fontos szerepet játszanak a fehér egerek. (lásd Állatvédelem V. évf. 4. szám). A haditengerészetnek minden víz színe alatt járó hajóján három fehér egér is tárgya a leltárnak és mint rendes felszerelési kellék a hajókönyvekben is szerepel. Az egerek szolgálattétele azon tulajdonságukon alapul, hogy mindenféle gázok megérzésére rendkívül fogékonyak. A víz színe alatt járó hajókon használt gáztartókból néha olyan gázok nyomulnak ki, melyek rendkívüli veszélynek lehetnek okozói. Nagyon fontos tehát, hogy e gázok legparányibb kinyomulását rögtön észrevegyék a szükséges óvintézkedések foganatosítása céljából. A kinyomuló ártalmas gázok ellenőrzésére a fehér egereket használják föl, melyeknek nyugtalansága és cincogása figyelmezteti a matrózokat a veszélyre. Az angol hajókon az egereknek rendes zsold jár ki, hetenként egy shilling, melyet a matrózok között osztanak szét, kik azután eltartják a fehér egereket. A rendőrség, a katonaság, a Vöröskereszt egylet kitűnően felhasználja például a kutyát. A rendőrségnél főleg detektív szerepet végez, a katonaságnál mint hadi tudósító válik be, a Vöröskereszt egyesületnél mint elsősegély nyújtó, vagy mint a sebesülteket megszimatoló van rendkívüli segítségére az ápolóknak.

Más állatok másként vehetnek tetemesebb részt az emberek munkájában, azért az állatvédelemnek magasabb hivatása közé tartoznék állatoktató telepek fenntartása, ahol bizonyos állatfajok rendszeres kiképzésben részesülnének.

Természetesen ha ekként fogjuk fel az állatvédelmet, akkor le kell mondanunk arról a sokszor csak érzelgésen alapuló állatvédelemről, mely megelégszik azzal, hogy megdorgáljuk a kocsist, ki szívtelenül végigvág ostorával a lován, vagy amely befejezettnek véli működését, hogyha az asztalmorzsákat kiszórjuk a téli fagyban, fázó, éhező cinkéknek, de át kell térnünk a természettudományos állatvédelemre, mely az állatoknak étellel való ellátását és a kínzásoktól való megoltalmazását olyan primitív kötelességnek tartja, melynél sokkal többet kell tennünk.

Ennek a természettudományos állatvédelemnek a lényege a következő: Az emberiség fennállása óta mindig megfigyelés tárgya volt az állatvilág. De az állatvilág megfigyelésével kapcsolatban foglalkoztak az ember problémájának megoldásával is és elkeseredett viták után a mai úgyszólván általánosan elfogadott nézet szerint az ember a teremtés koronája, a legtökéletesebb lény sem más, mint az állatvilág leszármazottja. Továbbá a fejlődéstan tudományának legújabb álláspontja az, hogy minden állat – tehát az ember is – a fejlődés folyamán keresztülmegy gyors egymásutánban tetemes ugrásokkal mindazokon a fejlődési fokokon, melyeken az egész törzs keresztülment. Vagyis az ember magzati fejlődése korában az egysejtű állat stádiumától kezdve végigmegy az összes állattörzsek fejlődésének fokozatain.

És itt, ennél a tételnél számos adatot lehetne felsorolni a természettudományok köréből mely az ember és az állatvilág közötti összefüggést bizonyítja, de ez alkalommal nem lehet az célunk.

Ha igaz a tétel, hogy az emberiség az állatvilág leszármazottja, úgy következéskép igaznak kell lennie annak a tételnek is, hogy az állatvédelem egyenesen kötelessége minden józan gondolkodású embernek. És itt bukkan fel a modern állatvédelem második feladata: az állatvédő egyesületek tagjainak természettudományos képzése. Mert igazi állatvédő csak az lehet, aki természettudományos ismeretekkel rendelkezik. Be kell hatolnunk a természet misztériumaiba, akiket hivatásuk eltérít a természettudományoktól, legalább szórakozás, lelkük nemesbítése céljából foglalkozzanak azokkal, de az állatvédő egyesületek is tarthatnak népszerű, természettudományos előadásokat tagjaik számára.

Ennek kettős haszna lesz: 1, nagyobb öntudattal szállhatunk síkra az állatvédelemért, 2, mivel az ember az állatvilág leszármazottja, a természettudományos ismeretekkel közelebb jutunk saját énünk problémájának megértéséhez.

Röviden összefoglalva az elmondottakat, melyek az újabb állatvédelmi elméleteknek mintegy lényegét alkotják, két pontban sűríthetem össze: 1, az állatvédelemmel foglalkozók bővítsék ki minél nagyobb körre az állatvilágra vonatkozó ismereteiket, mert csak így lesz működésük természettudományos és nem ötletszerű vagy érzelgős.
2, a természettudományos vizsgálatokkal megismert állati tulajdonságokat, képességeket vonják bele az ember munkájának körébe, hogy ekképpen az a kapcsolat, mely az ember és az állat között fennáll a közös leszármazás alapján, szorosabbá váljék úgy az ember, mint az állatvilág előnyére.

Forrás: kutya.hu