Csendes éj
Perselus az ablakban ült, s a jégvirágos üvegen túl a hófödte völgyet nézte. Bizsergető érzés járta át az egész testét, s hirtelen nem tudta, mi változott meg abban a pillanatban. Majd rádöbbent: fázik.
Mégsem tudott elszakadni a havas táj szépségétől. Utolsó mentsvár? Talán.
Döngve csapódott ki a szoba ajtaja, rajta fél tucat köpenyes férfi tódult be. Nagy hanggal voltak, minden bizonnyal nem egy kör ital után. A legelső férfi hátrahajtotta a csuklyáját, s jeges szürke tekintetét Perselusra szegezte.
- Ááá, Piton - susogta Lucius Malfoy. - Öröm látni, kedves barátom!
Mögötte egyre több alak bontakozott ki a sötétből.
- De még milyen öröm - lépett ki egy sebhelyes arcú, s rekedtesen felnevetett. - Ünnepelj velünk, társunk. A karácsonyt azokkal kell tölteni, akikkel az év többi napját is!
Perselus tétován rázta meg a fejét.
- Nem tartozom hozzátok…
Lucius szemei összeszűkültek.
- A Sötét Nagyúr nem tűri az engedetlenséget, Piton.
- Ezt mindannyiunk közül talán én tudom legjobban, Malfoy - motyogta a bájitalmester halkan.
- Akkor tarts hát velünk! - hallatszott az egyetlen női hang a csoportból.
Lucius szája gonosz mosolyra húzódott. - Nincs mersze hozzá, Bella. Hát nem látod, hogy minden ízében remeg? A bátor Perselus Piton. A Roxfort dicső tanára! A halott Dumbledore leghűbb talpnyalója!
Perselus keze ökölbe szorult. Nem elég, hogy őt kigúnyolják?
- Ne merd a szádra venni többé ezt a nevet, Malfoy! - dörögte a szőke férfi felé, akinek a kezében pálca villant.
- Ha nem jössz magadtól, hát majd viszünk mi, Perselus, drága - trillázta Bellatrix, s egyetlen suhintással a földre kényszeríttette az egykor volt professzort.
- Nee! - kiabálta a férfi kétségbeesetten. - Ne, én nem tartozom hozzátok! Már nem!
- A Sötét Nagyúr nem tűri az árulókat sem - mondta csendesen Lucius. - Most megfizetsz mindenért, amit elkövettél a Jegy eszméje ellen…
Perselus immár a földön volt; húzták, taszigálták… volt, aki belerúgott, de ő csak kiabált, hogy nem tartozik közéjük… nem Voldemort embere már többé…
- A Sötét Nagyúr volt életem legnagyobb tévedése! - szűrte a fogai közt, mikor kirángatták az ajtón.
Hoppanálás húzása után egy, még az előzőnél is sötétebb helyen találta magát. Vörös szempárral nézett farkasszemet, majd fájdalom jött.
- Így jár minden áruló - harsogta Voldemort őrült kacaj kíséretében.
Így jár minden áruló… minden áruló…
***
- Perselus!
A férfi szeme felpattant. Egy meleg, barna szempár volt előtte, a vörös helyén.
Megpróbált fókuszálni. Hermione, állapította meg magában.
A nő tekintete aggodalmat tükrözött.
- Jól vagy, édes? Egy órája még csak ültél, és olvastál… Miért kiabáltál, drágám?
Perselus nem tudta, hogyan fogalmazza meg anélkül, hogy felesége bolondnak ne nézze.
- Álmodtam - kezdte. - Voldemortról, és a halálfalókról…
- Megint? - sóhajtotta a nő szomorúan. Megsimogatta férje verejtékben fürdő homlokát, s gyengéd csókot nyomott rá. Perselus nyomban sokkal nyugodtabbnak érezte magát, s feszültség kiszállt a végtagjaiból.
Hermione felemelte a takarót, ami alatt kedvese feküdt, s bebújt mellé, a karjaiba.
- Mit álmodtál? - kérdezte halkan, szorosan hozzábújva a férfi mellkasához, s hallgatta szapora szívverését.
Perselus a nappali közepén álló fenyőt nézte, de az égősor fényei egy idő után összemosódtak a szeme előtt.
- Nem is tudom már… - motyogta leverten. Mindig ez történik, rosszat álmodik, majd nem tudja felidézni azt.
- Ne aggódj - suttogta Hermione lágy hangon. - Ha nem emlékszel rá, nem is lehet olyan fontos. Gondolj mindig arra, hogy jól döntöttél. Te jó ember vagy, Perselus.
A nőt hallgatva valahogy mindig elhitte ezeket… Jó ember, nem Voldemort bábuja…
- Voldemort nem tudja, hol vagy, édesem - folytatta Hermione. - Nem fog idejönni, nem tehet semmit ellened.
Perselus bágyadtan bólintott. - Hát persze. Voldemort bujkál. Nem jöhet ide.
A nő megsimította a karját. - Ahogy mondod. De most megyek, mert pár perc múlva kivehetem a gyümölcskenyeret a sütőből. Szereted, ugye?
- A kedvencem - mosolygott Perselus fáradtan.
Hermione megcsókolta, lágyan, szeretettel. - Alig várom, hogy kinyithassuk az ajándékokat! Fél óra múlva itt vagyok! Aztán nem ér ám belesni a csomagolópapír mögé!
Perselus magára maradt, s kibámult az ablakon a sötétbe. Csillagtalan éjszaka volt, s a Hold megvetően bámult vissza rá. A távolban fenyők sötét sziluettje rajzolódott ki… s az ágak között…
A vörös szempár. Majd suttogás.
Így jár minden áruló…
Szerző: Morgan |
AJÁNLOM AZ OLDALT
