A vérszövetség

Tartalom: A vámpír és boszorkány újabb találkozása. Piton szeretné felbontani a Hermionéval kötött szövetségét, de nem sikerül.

Kategória: sötét, romantikus

Műfaj: novella

Szereplők: Perselus Piton, és Hermione Granger

Egyéb megjegyzés: a történet az Árnyak birodalma című írásom folytatása.

Egyéb megjegyzés 2: a történet a Lumossolenen meghirdetett, második novellaíró versenyre készült. Művemet Vivus és a Bírák kezébe ajánlom. J

¤¤¤

December huszonhetedike, éjszaka volt. Hermione az íróasztalánál aludt, a jegyzeteire borulva. Napok óta a vámpírokról olvasott, a történetüket és a fajtájukat kutatta. Egyelőre könyvből. A Malfoy-kúriában történt események arra sarkallták, hogy alaposabban megismerje az éjszaka lényeit, főként a vérszívókat.

Véletlen baleset történt a Perselus Piton feltámasztásakor, illetve annak előestéjét; és Hermione vámpírrá változtatta a halálból visszatérő, volt tanárát.

Annyit már megtudott a könyvekből, hogy az újonnan vámpírrá vált lényeknek először meg kell tanulniuk bánni az erejükkel, meg kell tanulni az éjszakában élni, megismerni és elfogadni a vér törvényeit. Több tanulmányt is elolvasott híres vámpírvadászoktól, hogyan lehet felismerni, és kivédeni egy vámpírtámadást.

Annyira magával ragadta az egyik esszé, hogy eldöntötte, amikor a tavaszi szemeszterben szakirányt kell választani az aurorképzőben, akkor a vámpírvadász szakot fogja választani.

A feje mellett, az egyik könyv borítóján, a szerző precízen magyarázott valamit. Csámpás érdeklődve nézte egy darabig, aztán inkább alvó gazdájához dörgölőzött. Hermione kábán oldalra fordította a fejét, és halvány mosollyal a szája szegletében ébredt meg.

- Mit akarsz, tigrisem? – kérdezte félig lehunyt szemmel a macskától. Csámpás halkan dorombolni kezdett, amikor a lány megcirógatta a füle tövét. Hermione lassan felemelte a fejét a jegyzeteiről, aztán körülnézett a szobában. Szerencsére semmi sem változott. A fokhagymafüzérek érintetlenül lógtak az ablakkilincseken, és az őrlángok is vidáman pattogtak a kupákban, az ablakpárkányok szélein.

Hermione felült, és nagyot nyújtózott. Fáradtan ásított egyet, majd igyekezett kidörzsölni az álmot a szeméből. Csodálkozott magán, hogy amilyen feszülten teltek a napjai; olyan kellemesen el tud szunyókálni éjszakánként. Nem emlékezett határozottan az álmaira, csak arra, hogy mindig boldog bizsergéssel a gyomrában ébredt. Elmosolyodott, aztán felállt az asztaltól, és leágyazott.

Levette a ruháit, és a szék háttámlájára terítette őket, majd hálóinget húzott. Még egyszer ellenőrizte a zárt ablakokat, a fokhagymafüzéreket, a lángoló kupákat. Minden megbízhatóan működni látszott. A kandallóhoz lépett, és a varázspálcájával suhintott néhányat a lángok felé; aztán befeküdt az ágyába, és betakarózott. A pálcáját az éjjeliszekrényre tette, majd kényelmesen elhelyezkedett a párnáján.

Amikor Csámpás az asztalról átugrott az ágyra, a lány lábán, a takarón ért földet. Hermione zavartan ült fel, és nézett körül a félhomályos szobában. Amikor tisztázta magában, hogy csak a macskája hozta rá a szívbajt, akkor magához vette Csámpást, és az ágy másik oldalára, a párnára fektette le.

- Ne ijesztgess, kérlek – suttogta a macskának. Halványan megmosolyogta magát, aztán megint lehunyta a szemét. Pillanatokon belül vissza is aludt. Álma ismét könnyed és felszabadult lehetett, mert még alvás közben is mosolygott.

A következő nap hasonlóképpen zajlott. Hermione egész nap tanult. A konyhában, a nappaliban, a karácsonyfa alatt; mindenhol. Legkevesebb egy könyv mindig a kezében volt, akármerre ment. A szülei nem gátolták az örökös tudásszomját, így, amikor összepakoltak, hogy síelni mennek a hétvégére; nyugodt szívvel hagyták otthon a lányukat. Elvégre nagylány már, tizennyolc éves is elmúlt, pontosan tudja, hogy mi jó neki… Hermione elégedetten nyugtázta, hogy végre nem kell a családjával is foglalkoznia, hanem nyugodtan beletemetkezhet a könyveibe. Nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy minél többet megtudjon a vámpírokról, és felkészülhessen egy váratlan találkozásra…

A szülei ebéd után útra keltek, így egyedül maradt a házban. Egész délután csak kétszer állt fel az asztalától, hogy kimenjen a konyhába, és igyon valamit.

Kora este megfürdött, aztán hálóingbe öltözött, és úgy folytatta a tanulást.

Hermione sokáig olvasott, és jegyzetelt; amíg megint el nem nyomta az álom az íróasztalánál. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, teljesen fölösleges idegeskedik Piton miatt. Noha a férfi azt ígérte, hogy meglátogatja, eddig nem adott életjelet magáról.

A lány szobáján kívül csillagtalan éjszaka honolt, Hermione az igazak álmát aludta az ablak mellett. Éjfél előtt néhány perccel különös pattogás törte meg a csendet a helyiségben, és Csámpás is idegesen kezdett fújtatni. A lány azonnal felriadt, és zavartan nézett körül.

Egyedül volt ugyan a szobában, de az őrlángok különös, vörös színnel kezdtek égni, és haragos szikrák pattogtak a kelyhekből. Csámpás az egyik ablak párkányán ült, és kifelé bámult. Felborzolta a hátán a szőrt, hátracsapta a füleit, és ugrásra készen állva figyelte a kinti sötétséget.

Hermione felkapta a varázspálcáját, és az ablakhoz sietett. Hasztalan erőltette a szemeit, de semmi ismeretlen vagy szokatlan jelenséget nem látott az udvarukban. A fák ugyanúgy álltak, ahogy napközben is; a bokrok ugyanúgy hajlongtak a jeges szélben, mint mindig.

A lány hosszasan bámulta a havas kertet, aztán, amikor Csámpás is elunta a dolgot, és leugrott a belső ablakpárkányról, akkor ő is elfordult, és behúzta a sötétítőfüggönyt. Már éppen megnyugodott volna, amikor a nappaliban a falióra hangosan kongani kezdett. A váratlan hang hallatán összerezzent, aztán felsóhajtott. Öt hangos kongás jelezte az éjfélt, de az évek során sosem tűnt ennyire ijesztőnek az ismerős hang.

- Azért ez már nevetséges… - túrt a hajába. Aztán mégis úgy döntött, hogy a varázspálcájával, és Csámpással felvértezve még egyszer körbejár a házban, hogy minden ablakot és ajtón gondosan bezárt-e. A macska csak a nappaliig kísérte, ott letelepedett a kanapéra, és a világító karácsonyfadíszeket kezdte nézni.

Hermione viszont szobáról szobára járt, és leellenőrizte a helyiségeket. Miután végignézte az összes szobát, ő is megállt a nappaliban. Éppen elmosolyodott volna a szép és megnyugtató látványon, amikor valaki kopogni kezdett az ajtón. Megszorította a varázspálcáját, és maga elé tartva lépegetett a bejárati ajtó elé. Kilesett a kis ablakon, és elakadt a lélegzete.

Perselus Piton állt a küszöbön. Hosszú, fekete, elegáns kabátban; a vállára omló ébenfekete hajjal. A tekintete volt egyedül ismerős. Gúnyosan bámulta azt az ablakot, amin elméletileg senki sem láthatott be.

- Granger, meddig bámuljuk egymást? – kérdezte vagy fél perc múlva. Hermione elugrott a kémlelő ablak elől, és a falhoz simult. A kavargó gondolatai között nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Lapítson a fal mellett, mintha itthon sem volna; vagy nyisson ajtót, és engedje be a férfit. A vámpírok úgy is csak akkor léphetik át a küszöböt, ha beinvitálják őket a házba. Ha résnyire kinyitná az ajtót… talán… - Meddig bújócskázik velem?! Nyissa már ki! – morgott Piton odakintről.

Hermione szíve a torkában dobogott.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet volna… - szólalt meg félhangosan a lány.

- Jobb, ha tudja; hogy a szomszéd öregasszony a télikertből azt bámulja, ahogy az ajtófélfához beszélek – sziszegte Piton. Hermione lassan elfordította a kulcsot a zárban, és résnyire kinyitotta az ajtót. – Végre…

- Menjen innen! – mondta, szemernyi félelemmel a hangjában a lány. Piton szeme gúnyosan megvillant, aztán kitárta az ajtót, hogy jobban szemügyre vehesse Hermionét.

- Hívjon be egy italra – morogta a lánynak.

- Miféle italra?! – hüledezett Hermione.

- Ez udvariatlanság, Granger.

- Nem, uram… Ez csak annyit jelent, hogy szeretek élni!

- Netán fél tőlem?

- Azt hiszem, van rá egy elég nyomós okom, igen… - csattant fel a lány.

- Maga tett vámpírrá! Egyedül magára lehet dühös! – sziszegte a férfi. – Engedjen be önszántából, különben…

- Ezt elfelejtheti! Menjen innen, vagy kihívom az aurorokat! – suttogta Hermione. Piton szeme dühösen megvillant, aztán gyakorlatilag köddé vált. Mintha sosem állt volna a bejárati ajtóban. Hermione felsóhajtott, és kissé kidugta a fejét, hogy alaposabban körülnézzen az éjszakában. Pitonnak nyoma sem volt sehol.

Csend honolt az udvarban, a szél süvítésén kívül mást nem lehetett hallani. Hermione elnézett a szomszéd télikertje felé, az öregasszony ájultan feküdt a leánderbokrok között. A lány gúnyos mosollyal lépett vissza a nappaliba, és megnyugodva csukta be a bejárati ajtót. Remélhetőleg kizárva az éjszaka lényeit. Felsóhajtott, miután elfordította a kulcsot a zárban.

- Tudja, hogy ezzel az óvintézkedéssel semmit sem ér el, ha vámpírok akarnak bejutni a házba?! – kérdezte gúnyosan egy hang a háta mögül. Hermione úgy fordult meg, mintha áramütés érte volna. Piton állt előtte teljes életnagyságban.

- Hogy lépte át a küszöböt?! – gyökerezett földbe a lány lába. Úgy érezte, menten elájul; keze-lába remegett.

- Bizonyos kivételekben nem kell várnunk a meghívásra – rándult meg Piton szája. Hermione görcsösen szorította a varázspálcáját. – Azt tegye el, nem lesz rá szüksége!

- Ne parancsolgasson, vagy hívom az aurorokat! Mit akar tőlem?

- A nevetséges szövetségünket szeretném felbontani – morogta a férfi, aztán érdeklődve körülnézett a nappaliban. Tekintete hosszasan elidőzött a kivilágított karácsonyfán, aztán egy szikrázó szemvillanással elüldözte a kanapéról Csámpást. A kandúr ijedten rohant végig a folyosón, hogy Hermione szobájába meneküljön.

Piton diadalmas tekintettel ült le a felszabadított díványra. Hermione óvatosan közelebb lépett hozzá.

- Felbontani?

- Ahogy mondja, Granger… Egy hete a maga rettegésével, és álmaival küzdök. Elhiheti, elég kellemetlen a dolog…

- Az álmaimmal? – ámult el a lány. Két méterre megállt a dívánnyal szemben. Nem akart túl közel merészkedni a férfihoz. Legfinomabban kifejezve is félt tőle.

- Romantikus regényekbe illenek az álmai… Szánalmas – fújtatott Piton. Hermione értetlenül nézett a volt tanárára.

- Sosem emlékszem az álmaimra – húzta el a száját. Alig észrevehetően elpirult, elvégre Piton nyilván többet tud az álmairól, mint ő maga. - És különben is, min csodálkozik, hogy félek?! A túlvilágról rángattuk vissza a lelkét… Ki tudja megmondani, hogy micsoda ármányt szabadítottunk a földre magával… - suttogta félig dühösen, félig rettegve Hermione. Piton cinikus mosollyal a szája szegletében felállt, és odalépett a lányhoz. Alig néhány centi választotta el a két testet egymástól.

Hermionén különös borzongás futott végig, ahogy a férfi végignézett rajta. Szinte perzselt a tekintete. A lány mindenről megfeledkezett, még arról is, hogy mindössze egyetlen hálóingben áll Piton előtt.

- Hálás vagyok, amiért feltámasztottak. És hálás vagyok azért is, amiért vámpír lettem. Új erőket, és hatalmat kaptam. Sokkal tovább élhetek, mint emberként tehettem volna… Hálás vagyok, Granger. Ezért sem öltem meg azonnal, amikor beléptem az ajtón – morogta a férfi.

- Ez most megnyugtatott, köszönöm – grimaszolt a lány. Minden porcikájában zsibongani kezdett valami ismeretlen, finom érzés. Ahogy a férfi tekintetébe feledkezett, szinte megszűnt az idő. – Viszont végiggondolta már, hogy amíg maga a sötétben fog élni, évszázadokon keresztül; addig megváltozik a világ? Meghalnak az ismerősei, a szerettei… Szépen lassan elmúlik minden maga körül…

- Világ életemben egyedül voltam. Ez nem nagy áldozat számomra – sziszegte Piton. Hermione megbabonázva nézte a feneketlen mély és fekete íriszt, nem tudott mit válaszolni a férfi kijelentésére. – Bontsa fel a szövetséget, és már itt sem vagyok. Sosem hall rólam… feltéve, ha felhagy azzal a badar ötletével, hogy vámpírvadásznak tanul…

- Hogy bontsam fel a szövetséget? Azt sem tudom, hogyan kötöttük… - sóhajtott Hermione. – Ötletem sincs, mivel tehetném semmissé… Esetleg van valamiféle javaslata?

- Maga a boszorkány, maga olyan tehetséges; tudnia kellene… - vont vállat Piton. Ellépett a lány mellől, és visszaült a díványra. El kellett szabadulnia Granger különös bájától. Érthetetlennek tartotta, hogy az okostojás volt tanítványa ilyen hívogató idomokkal, és veszélyes csáberővel rendelkezik.

Ahogy a kanapéról felnézett Hermionéra, a lány akaratlanul megsimította a hálóinget a vállán. Piton gúnyosan elmosolyodott a vendéglátója zavarán.

- Meddig fog itt ülni? – kérdezte halkan Hermione.

- Amíg ki nem talál valamit, Granger.

- De mit? Írjak egy igézetet, vagy mit szeretne? – sóhajtotta a lány. Piton ismét felnézett a lányra, aztán megrántotta a vállát. Hermione megharapta az alsó ajkát, és közelebb lépett egyetlen tétova lépéssel.

- Mit akar? Látom magán, és érzem a szívverésén; hogy valamit nagyon meg akar kérdezni – morogta a férfi. Hermione nyelt egyet, aztán egy apró lépéssel ismét előbbre lépett. Így már csak másfél méter távolság maradt közöttük.

- Milyen érzés vámpírnak lenni? – kérdezte halkan a lány. Elcsuklott a hangja az izgatottságtól, és enyhén izzadni kezdett a tenyere is. – Mármint… mennyiben különbözik a halandóságtól? – megremegett a szája, ahogy a férfi szeme felcsillant. Valami láthatatlan mágnesként vonzotta a volt tanárához. Egyszerre volt jeges, és lángoló érzés.

- Miért akarja tudni, Granger? – állt fel ismét Piton. Odalépett a lány elé, jéghideg ujjaival végigsimította Hermione karját. – Kipróbálná?

Hermione reszketve nézett a vámpír szemébe. Tudta, hogyha lenne elég ereje, akkor most elmenekülne. Minden idegszála azt üvöltötte a fejében, hogy addig rohanjon el, amíg van lehetősége. Mégis, egyetlen halk hangocska azt suttogta a lelkében, hogy Piton nem fogja őt bántani. Itt és most nem. És ő botor módon arra az alig hallható hangocskára hallgatott, semmint a majdnem mindent túlharsogó vészjelzésre.

Piton gúnyosan elmosolyodott Granger ártatlan tekintetén.

- A fogaimra kíváncsi, vagy magára a mozdulatra, ahogy a húsba mélyesztem őket? – kérdezte rekedt hangon a lánytól. Hermione még mindig zavartan figyelte a hipnotizáló tekintetet.

- Megtette már valaha? – nyögte ki halkan.

- Igen, és felejthetetlen érzés volt – suttogta a férfi. – A nőknek sokkal finomabb a vére, mint a férfiaknak…

Hermione felsikkantott, aztán a következő pillanatban ájultan rogyott össze. Piton vigyorogva kapta el az eszméletlen lányt. Könnyedén felkapta az összecsukló testet, aztán a díványra fektette.

Míg a karjában tartotta a volt diákját, Hermione egy röpke másodpercre a férfi vállára hajtotta a fejét.

Piton megmosolyogta magát, ahogy alig láthatóan megremegtek az ujjai, amikor rásimította a lány combjára a hálóinget. Hermione nyögött egyet, pont, ahogyan álmában is szokott. A férfi megköszörülte a torkát, és nyelt egyet. Ahogy kinyitotta a száját, elővillantak a megnőtt szemfogai, aztán egy mély levegővétel után mégsem mélyesztette őket a lányba.

Kivett a zsebéből egy világos ruhadarabot, és kicsomagolta. Egy ezüstlánc lapult benne, rajta egy szépséges ezüst kereszttel. A lány tenyerébe tette az ajándékot, aztán megnyalta a szája szegletét. Hirtelen ötlettől vezérelve puha csókot lehelt a lány nyakára.

 Csak egy pillanatig akarta érezni, milyen selymes Hermione bőre, és milyen ütemben dobban a szíve. Hermione halványan elmosolyodott, aztán maga alá húzta a bal lábát. Továbbra is az álombéli mosoly ragyogott az arcán.

Piton szikrázó szemmel hátrált a lány bűvköréből. Felállt, és távolabb lépett a kanapától, nehogy mégis Grangerre vesse magát. Itt és most még nem lehet. Megcsóválta a fejét a szentimentalizmusán, majd felsóhajtott.

- Boldog karácsonyt – morogta a lánynak, aztán megfordult a tengelye körül és köddé vált. Szürkés füstként gomolygott a nappaliban, majd a bejárat ajtó alatt kiáramlott a szobából.

Odakint ismét testet öltött, körülnézett, aztán gyalog elindult a sötét éjszakában. A hóban nem hagyott nyomot maga után, a jeges szél nem fagyasztotta meg a testét.

Szája körül állandósult a gúnyos mosoly. A vérszövetség még mindig élt, és ismét Hermione álma kezdett kavarogni a férfi lelkében. Tehát a lány elszenderedett a kanapén…

Piton elképzelte, ahogy megcsókolta a volt diákja nyakát. Vagy a száját… Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem bontották fel a szövetséget. Így lesz oka ismét meglátogatni a lányt… Valami jeges borzongás rázta meg a testét. Érezte, ahogy kattant rajta a ragaszkodás bilincse. A vámpírok egyetlen igazi ellensége. Amikor nem akarnak elveszíteni valakit – aki felett eljárhat az idő…

Elhessegette magától a furdaló gondolatot, aztán ráérős léptekkel beleolvadt a semmibe.

Szerző: angel8