A Fényőr Halála

Lizzy a nappaliban játszott a babájával. Hajnal volt még, a nap sem kelt fel igazán. Bíborvörösen tündöklő első, hajnali sugarai épp csak elkezdték az eget színezni. A madarak a fák oltalmában még halkan szuszogtak, a baglyok sem indultak még útnak, ám ez a magányos kis lélek mégsem tudott aludni. Azon gondolkodott a maga ötéves kis eszével, amiket az öccse mondott neki előző éjszaka. Hogy tényleg jobb lenne-e nekik, ha ott maradtak volna Svetlanaval és a nevelőapjukkal Brazíliában.

Két nappal ezelőtt este Arthur és Molly Weasley is pont erről beszélgettek a hálószobájukban.
- Te Arthur, olyan nagyon édes és szép két gyerek ez a két kis rosszcsont – áradozott Molly a férjének az ikrekről. – Aranyosak, és egymás nélkül nem is akarnak semerre sem menni, mégis amikor összevesznek valami kis apróságon… Tényleg! Szerinted nem kellene nekik külön szoba? Tudod, olyan egybe nyílós is, meg nem is?
- Drágám, csodálom, hogy ennyire jól viseled ezt a helyzetet. Tény, hogy Andrew és Elisabeth nagyon jó gyerekek, de te is tudod, hogy ők nem a mi gyerekeink. Van anyjuk is és apjuk is, mi csak vigyázunk rájuk.
- Arthur, ez a két gyerek jobban ragaszkodik hozzánk, mint a saját szüleikhez. Alig látják őket, és nem valószínű, hogy a helyzet nagyon megváltozhat rövid időn belül. És nekik valahol lenniük kell! Valakinek nevelnie kell őket, ha már Sirius és Galathea nem érnek rá! És ki lehetne erre jobb, mint mi? Hiszen eddig is mi voltunk azok, akik Andyt és Lizzyt is elláttuk.
- Molly, nem a mi dolgunk ezt eldönteni, és jogunk sincs hozzá. Ha legközelebb Galathea visszatér, akkor beszélnünk kell vele. És Siriusszal is. El kell nekik mondanunk, hogy semmi bajunk a gyerekekkel, de meg kell érteniük, hogy ők a szüleik. Nekik kell nevelniük! Eleve, nem is értem, minek hozta el őket Galathea Brazíliából, ha nem foglalkozik velük? Ha ideje nagy részében a világ másik végén próbálja megtalálni a megváltást?
- Amit tesz, értünk teszi, ezt ne veszítsd el a szemed elől!
- Jó! De Ő, Galathea ennek maximális tudatában volt, amikor elvállalta, hogy visszatér. De ha tudta ezt, miért nem hagyta a gyerekeket Brazíliában az apjukkal?
- Sirius az apjuk, nem Sergej! – heveskedett Molly Arthurral. – Joga van a gyerekeihez. Mindennél több joga!
- Sirius eleve nem is mehetne el nagyon, hiszen az ő feladata Freddy védelme! – emelte fel a hangját Arthur is. - Mégis mindig úton van. És tudod, ha miatta veszítem el Fred fiam egyetlen gyermekét, a halott fiam egyetlen gyermekét, én esküszöm neked, azt sohasem bocsátom meg neki.
Molly bólintott. Imádta a Black gyerekeket, de a tény az tény: a kis Fred sokkalta jobban izgatta, mint bármelyik másik kicsi a környezetükben, annak ellenére, hogy akadt belőlük bőven.
- Akkor legközelebb fejmosást tartunk a fiataloknak?
- Az ő érdekük is, hogy a gyerekeik őket tartsák szüleiknek, ne minket!
Molly és Arthur akkor még nem is sejtették, hogy vitatkozásuk hallgatóságra talált…

Így teltek a lassú- és a gyors pillanatok egyaránt az Odúban, és Lizzy most hajnalban egyedül játszott, vagy inkább elmélkedett lent a nappaliban.
- Tudod Katie – mondta a kislány a babájának, - azt hiszem, Andy nem szereti igazán a papát. Mert ha szeretné, igazán szeretné, akkor nem mondta volna azt, hogy bárcsak a mami soha nem ment volna el otthonról, és még mindig az apuval lennénk. De én jobban szeretem a papát. Sokkal jobban. Mert az apu engem mindig csak bántott. Egyáltalán nem szeretett. De a papa szeret. Meg Andyt is szereti. És még ha sokat is veszekszenek, én azt hiszem, a mamit is szereti. Bárcsak együtt lakhatnánk így négyen! Mert a papa is megígérte, és akkor olyanok lehetnénk, mint egy igazi nagy és boldog család…
És csak mondta és mondta Katiebabának mindazt, ami a szívét nyomta. Az összes szomorúságot és bánatot, ami felhalmozódott benne. Hogy az apja ígérete ellenére mégiscsak keveset van velük - ebben Andynek igaza is van, de azért ő Siriust szereti jobban. És elmondta azt is, hogy mennyire szereti Molly Weasleyt, aki szinte anyja lett az anyja helyett a Black-ikreknek. Megosztotta Katiebabával továbbá azt a nézetét is, hogy ha a szülei sürgősen és nagyon gyorsan nem változtatnak az otthon töltött idő mennyiségén, akkor fél, hogy Andy meg fog szökni, mert neki azt mondta. Nem akar örökre itt maradni, bármennyire is szép nagy a ház és a kert, és bármennyire is szeretik őket Weasleyék. Ő az anyukáját, és a régi apukáját akarja vissza. Lizzyt is hívta magával, de a kislány úgy érezte, kicsik ők még ehhez. Így filozofált egymagában a babájával egy jó darabig, amikor…

Hatalmas dörrenés rázta meg a konyha és a nappali közös falát – valaki zöld füst kíséretében zuhant ki a kandallóból. A kislány velőt rázó sikolyt hallatott, ahogy meglátta az apját a földön fekve – Siriusból ömlött a vér. Az egész mellkasát hosszában szelte át egy legalább jó négy centiméter széles és több centiméter mély seb.
- Papa! – rohant oda hozzá. Megpróbálta a kis kezével összefogni a vérző sebeket, de mindez lehetetlen vállalkozás volt. Sirius vágásaiból csak úgy dőlt kifelé az élet. – Papa, nem halhatsz meg!
- Jamest, Remust! Cica, hí…
Lizzy nem értette, mit akarhat az apja.
- Mami! Nagyapi! Ted bácsi! Valaki! – kiabált zokogva a kislány. – James bácsi, Lily néni, Remus bácsi, Dora néni, valaki! Valaki jöjjön már!
Molly rohant le a nappaliba egy szál hálóingben és köntösben, és ő maga is felsikkantott, ahogy meglátta Siriust ilyen állapotban. A férfi a hatalmas vérveszteségtől már nem volt eszméleténél. Varázsigéket mormolt Sirius sebeire, hátha valamelyik segít, de egyik sem jött össze. Így Lizzy mellé térdelt és a saját köntösével próbálta tamponálni a sebeket, hogy a vérzés elálljon, puszta erővel nyomta a férfi mellkasát – de sajnos ez sem használt.
- Mami! Nagyapi! James bácsi! Akárki Lényőr!!!
Lizzy tovább fohászkodott, hogy végre jöjjön már egy fényőr (Lizzynél csak lényőr). Mert azt az egyet tudta ő is és az öccse is – hiszen megtanították nekik,- hogy ha ilyen vészes a helyzet, akkor már csak ők segíthetnek. De ők még segíthetnek. Így tovább üvöltözött értük, hátha meghallja már valaki. Körülbelül három perccel később érkezett meg a segítség. Három nagyon hosszú perc múlva. Sirius már levegőt sem vett, így az oxigénhiány okozta veszélyek fellépésére is számítani lehetett...
James teleportált be a nappaliba.
- Mi a baj csilla… Tapmancs! – ugrott oda Sirius mellé James. A pillanat tört része alatt felmérte a helyzetet – és cselekedett. Félrelökte Lizzyt, előkapta a pálcáját és végighúzta a mellkasát kettészelő vágáson, miközben dallamosan mormolta az ellenátkot. A vérzés alig akart elállni. A második húzásnál nehezen, de abbamaradt. Végül a harmadik húzásnál a seb lassan bezáródott. De a fényőr-varázsló már túl sok vért vesztett. És nem lélegzett.
Lily ekkor érkezett meg. Megijedt ő maga is, amikor meglátta Siriust és Jamest vérben úszva. Majd a szeme Lizzyre tévedt – a kislány csak nézte a haldokló apját maga is holtra váltan, pizsamája és a kicsi kezecskéi véresek voltak, ahogy Sirius sebeit próbálta összefogni. Lily felkapta a kislányt, majd se szó se beszéd elteleportált vele.

*

- Lily! Lizzy! – lepődött meg az érkezésükön McGalagony. – Hogy kerültök ti ide? Édesem, mitől vagy véres? – kapta ki unokáját Lily kezéből. – Megsérültél kicsikém? – kezdte vizsgálni a kislányt.
- Én nem, csak a papa. Nagyi, a papa meghalt! – zokogta a kislány. McGalagony Lilyre nézett.
- Sirius meghalt? – kérdezte, és a lába éppen, hogy csak nem csúszott ki alóla. Lizzy az ölében sírt.
- Még nem halt meg, de már alig él. Hol van Albus?
- Galatheával van, most érkeztek, a Szárnyas Vadkanban van…- a mondatot már nem tudta befejezni, mert Lily már el is fénylett a szeme elől.
- Mondd el mi történt! – szólította fel McGalagony a remegő kis unokáját.

- …és akkor ránk találtak. Engem elkábítottak, mire magamhoz tértem, ő már nem volt sehol. A környéken sem volt senki. Gondoltam biztos idejött a Vadkanba, vagy a kúriába. És gondolom, továbbra sem szeretne látni, vagy beszélni velem. Remélem, azért a megköszönésem fogadja! Mert ha Ő nincs ott mellettem, akkor már tuti nem élnék.
Galathea és az apja Aberforthszal beszélgettek. Lily odalépett hozzájuk. Szavait egyenesen Dumbledore-nak címezte. Albus Dumbledore-nak.
- Sirius a halálán van, a kúriában. Ha csak meg nem halt már.
Vezényszóra tűntek el mindketten, Albus és Galathea Dumbledore, Aberforth Dumbledore csak nézett utánuk.
- Persze, nektek is szia! Elmeháborodott család. egytől egyig mindegyik az. Szevasz Lilykém! Mizujs?
- Ne haragudj Aberforth, de most nem tudok maradni – sietett a válasszal a fényőr-boszorkány. - Minerva nem tud semmiről, és Lizzyt vele hagytam.
- Nocsak, a kistyúk a Roxfortban van? Majd felmegyek hozzá.
- Átadom! – és ezzel ő is eltűnt kék szikrák formájában.

- …és akkor a papából meg csak ömlött a vér,meg motyogott valamit, de nem értettem, hogy mit, és nem volt ott senki. Pedig én mindenkit hívtam, ahogy a mami mondta a múltkor, és szorítottam a papa sebét, hogy ne vérezzen, és Mrs. Weasley nem tudott rajta segíteni, és a papának tuti kifolyt az összes vére, és akkor James bácsi fellökött, hogy megmentse a papát. James bácsi énekelt neki, meg csinált ilyen fura húzásokat a pálcájával – mutatta meg a kislány. - És akkor becsukódott a papa pocija. De nem mozgott, és nem vett levegőt. És szerintem meghalt – potyogtak a kislány könnyei, ahogy elmondta a nagyanyjának a történetet a saját szemszögéből.
- Sectumsempra? – kérdezte McGalagony az időközben megérkezett Lilytől.
- Több, mint valószínű. Nem voltam ott. Szerintem egyébként az, de valahogy mégis más.
- A sectumsempra már magában sem játék, ha nincs ott valaki, aki segíthet. James időben odaért?
- Nem tudom. Félek nem – bár ezt csak tátogta a boszorkánynak. - Hallottam Lizzy hangját, de James hamarabb ért oda nálam. De hát eleve sokkal lassabban halljuk meg bárki más szavait, csak a védenceiket érzékeljük elsőre. James gyorsabban reagált. Mikor megérkeztem Mollyékhoz csak felkaptam a kislányt, és már jöttünk is. Szóltam Albusnak, már biztos ott van.
- Ő olyan okos és erős. Ő megmenti a papát, ugye Lily néni? A nagyapi meg tudja menteni a papát – nézte Lizzy Lilyt. Igazolást várt. Lily bátorítóan bólintott.
- A papának nem lesz semmi baja kicsim – mondta neki bátorítóan, és mindeközben magában azért fohászkodott, hogy legyen igaza, és hogy Sirius tényleg meg ne haljon – már megint. Igazságtalan lenne, most, hogy már gyerekei is vannak. Végszóként Lily még egyet mosolygott – inkább nyugtatólag - a kislányra, majd visszateleportált a kúriába.

*
Galathea majdnem összeesett, amikor meglátta a két férfit a földön, a vörös tóban. Tényleg nem sok hiányzott neki hozzá. Így odarohant Siriushoz, és megfogta a kezét. A férfiben már nem volt semmi szín – arca hófehér volt, ajkai színtelenek voltak... De sem ez, sem más nem készíthette fel a lelkét arra, hogy így, szétvetett tagokkal, összezúzott testtel, a földön elterülve lássa Galathea Siriust, a legnagyszerűbb varázslót, aki ismét megmentette az életét, a legnagyszerűbb embert, akit ezen a világon megismerhetett. Aki értelmet adott az életének, a gyerekei apját…

Dumbledore odalépett hozzájuk, és igyekezett a maga hatalmával megmenteni Siriust. Mindennel próbálkozott, ami az erejéből tellett, de nem ért el vele semmit. Igéket mormolt, lágy, nyugtató dallamon szinte énekelte a bűbájokat pálcájával Siriusra mutatva, de minden igyekezete hasztalan volt.
James már ököllel csapkodta a földet tehetetlen dühében, az időközben megérkezett Remus úgy próbálta barátját lefogni. Mégis milyen erő az, ami őket, Sirius barátait arra készteti, hogy újra és újra elveszítsék barátjukat? Hogy újra és újra lássák őt meghalni?
Andy pedig a lépcső tetejéről nézte végig, ahogy az apja szépen lassan átmegy a túlvilágra. Ha tudta volna, akkor ő biztosan sosem teszi azt…

Galathea már nem bírta tovább nézni, a tehetetlenség fokozatosan egyre kétségbeesettebbé tette. Nem látott és nem hallott, csak félt. Egyre jobban félt. Nem veszítheti el!
- Apa, könyörgöm, csinálj valamit! – rimánkodott Galathea az apjának.
Dumbledore a fejét rázta. Már ő sem tehetett semmit.
- Ennél tovább gyermekem, sajnos nekem sem megy! – mondta, és félhold alakú szemüvege mögött elmorzsolt egy könnycseppet. Majd egy újabbat és még egyet…
- Nem halhatsz meg, nem hallod!? – üvöltött a nő az élettelen testre. – Nem halhatsz meg! A szíved az enyém, és az enyém a tiéd! És az enyém még ver, hát nem érzed? Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt!!!
Galathea torkaszakadtából üvöltött, mintha azt meghallva Sirius felébredne. Hiszen csak alszik, mert kimerült. Csak alszik!!! – bizonygatta magának Galathea. És tovább kérlelte szerelmét, hogy térjen magához.
De a szavait Sirius már nem hallotta meg – az ő szíve már nem dobogott. Végül jégkék szikrák kíséretében a teste az ég felé emelkedett.

Mindenki ott állt a nappaliban. A fényőrök teljes csapata. Nem hitték el, amikor figyelmeztették őket. Nem hitték el, hogy ők is halandók. Bíztak abban, hogy majd a képességeik megmenthetik őket – és lám, nem így történt. Galathea megsemmisülten zokogott összekuporodva a földön. James és Remus könnyeiket hullajtották, Tonks és Lily pedig némán, hangtalanul, magukba roskadva figyelték azt, hogy mi történt. Ők csak az utolsó pillanatra értek a kúriába. Majd Tonks pillantása hirtelen a lépcsőre tévedt, ahol Andy állt.
A kisfiú a maciját szorongatta, és csak csóválta a fejét – maga elé motyogva. Patakzottak a könnyei, majd amikor meglátta, hogy Tonks őt figyeli, elszaladt a szobájába.
- Szentséges Ég… - suttogta Tonks, mint aki megértette, hogy mégis mi történhetett – vagy legalábbis megsejtette, - Andy után szaladt.

De a közjelenetet senki sem vette észre. Mindenki csak állt, és hangtalanul (Galathea kivételével) gyászolt. Mindenre számítottak, csak erre nem. Dumbledore megpróbálta megnyugtatni Galatheát. Muszáj volt egy kis nyugalmat erőltetnie a lányába, ha meg akarta tudni, hogy mi történt. Hiszen mindannyiuk élete veszélyben forgott, ha egyszer rájöttek, hogyan ölhetik meg a fényőröket. Galathea a nyugtatgatás hatására csak még inkább sírni kezdet. Dumbledore elküldött egy patrónust – hogy hová és miért senki sem tudta. Csak akkor jöttek rá, amikor olyan jó öt perc múlva McGalagony és Lumpsluck léptek ki a kandallóból. Az idős bájital mester odalépett Dumbledore-hoz és a kezébe nyomott egy kis fiolát. Amíg McGalagony a maguk irányába fordította Galathea arcát, hogy a szemébe nézhessen, addig Dumbledore ledöntötte a kis üvegcse tartalmát a nő torkán.
Galathea torkát csípte a főzet, amit az apja borított a szájába - hirtelen az öklendezés jött rá. Aztán fokozatosan kezdett higgadni, már nem rázta úgy a sírás, de a könnyeit nem tudta felszárítani. Most már az anyja mellkasára hajtotta a fejét, úgy csordogáltak tovább az arcán a kis patakok.
- Lányom – kezdett hozzá Dumbledore a vallatásához, - el kell mondanod pontosan, hogy mi történt! El kell mondanod, hogyan halt meg Sirius, különben mindannyian úgy végezhetjük!
Galathea a fejét rázta. Ő erre nem képes. Újra és újra lejátszotta a fejében az egészet. Hiszen őmiatta halt meg Sirius! Az ő hibája! Hogyan is kérheti tőle azt az apja, hogy elmondja? Hogy újra átélje? Hogy miatta veszítették el Őt?
- Ezt ne kérd! – suttogta. – Erre nem vagyok képes.
- Galathea muszáj elmondanod! Muszáj elmondanod, mert amíg nem tudjuk, hogy mi történt, addig mindannyian veszélyben vagyunk!
- Az én hibám! – nézett a nő az apja szemébe. – Most elégedett vagy? Miattam halt meg, értem halt meg. Az én bűnöm, hogy meghalt. Örülsz? Megnyugodtál, hogy tudod, mi történt?! – üvöltötte az apja arcába.
Tengernyi fájdalom Siriusért, és mérhetetlen gyűlölet a világ iránt, ami már másodjára ragadta el tőle a szerelmét, az életét. Nem volt képes könnyek nélkül megállni, égető tekintettel nézett az apja szemébe.
- Galathea, Sirius halála nem a te hibád – mondta neki Dumbledore. – Nem a te hibád az, hogy ő az életét adta a nőért, akit szeret. Mert szerelemből tette azt, amit tett. De akkor is el kell mondanod, hogy mi történt! – Dumbledore most közelebb hajolt a lányához, hogy jobban, hogy mélyebben a szemébe nézhessen. – Galathea, ha nem tudunk mindenről, amiről tudnunk kellene, akkor megtörténhet, még egyszer, bármelyikünkkel. Vagy akár mindenkivel. Tudnunk kell, hogy mi történt, tudnunk kell, hogy hogyan védekezhetünk. Ne engedd, hogy Sirius áldozata hiábavaló legyen!
Galathea egy ideig csak csóválta a fejét, ám a végén mégis bólintott. Hát legyen, megpróbálja. Végülis, már nincs mit veszítenie az életben, a szívét kitépték, a lelkét megölték, miért kellene attól félnie, hogy fájdalmas lesz? Hiszen már érezni sem tud…
- Al Khargában voltunk – kezdte el elmesélni a történetet. - Mágiai rejtőzés nyomait észleltük. Kutakodtunk, de éreztük, hogy valakik figyelnek bennünket. Aztán két csapatra váltunk külön…

*

Andy a szobájukban feküdt, Lizzy ágyán, és rázta a zokogás.
- Én nem akartam, ezt nem akartam…
Tonks odament hozzá. Felemelte az összekuporodott kisfiút, és a könnyáztatta arcot maga felé fordította.
- Andy, kicsim mit csináltál?
Tonks hangja rendkívül nyugodt volt. Nem akarta megijeszteni a kisfiút. De érezte vele kapcsolatban, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Dora néni, én nem ezt akartam. Esküszöm, hogy nem ezt akartam. Én nem tudtam, nem akartam!
- Andy, kicsim, nyugodj meg! Nyugodj meg, és mondd el, mi történt. Tudod, hogy halt meg az apukád?
- Miattam halt meg. Mert segítettem neki! És miattam meghalt Sirius!
Egyre zavarosabb volt ez az egész. Tonks nem értette. Hogy lehetne benne egy ötéves gyerek?
- Andy, ez butaság! Nem te vagy a hibás az édesapád haláláért, ezt verd ki a fejedből kicsim.
- De igen én vagyok, mert segítettem az apunak.
- De ha segítettél apádnak, akkor mégis miért gondolod, hogy te vagy a hibás a haláláért?
- Dora néni, nem Siriusnak segítettem, hanem az apunak.
Tonks csak nézett a kisfiúra. Először nem értette igazán, de a pillanat tört része alatt minden beugrott neki.
- Andy, kapcsolatba léptél Sergejjel? – kérdezte meg a gyerektől. Andy bólintott. – Mégis hogyan sikerült? Hogyan léptél vele kapcsolatba? Találkoztatok? Láttad álmodban? Vagy hogyan? Kicsim el kell mondanod! – szólította fel a fiúcskát.
Andy nem válaszolt, inkább odament a játékos-ládájához, és kivett belőle egy kis zöld csomagot ezüst varrattal, amit Tonks kezébe nyomott. Tonks kibontotta a bársonytokotok, és megdermedt a döbbenettől. Egy kis tükröt rejtett a csomag, amelynek a jobb alsó sarkába a Sötét Jegy volt belekarcolva, és a tükröt magát ezüst kígyók keretezték.
- Andy, ez honnan van?
- Apáé volt, egy régi barátjától kapta. Még nagyon, nagyon régen.
- És ezen keresztül beszélgettél Sergejjel? – Andy bólintott. Szóval ez egy oda-vissza tükör. És a párja Sergejnél van. De ami a legrosszabb az egészben az az, hogy Voldemort is benne van a dologban, különben nem lenne rajta a sötét jegy a tükrön. Hacsak nem valami régiségesnél vette – az ócskások gyakran árulnak feketemágiás holmikat.
- Sergej nem mondta neked, hogy ki ez a barátja? Nem mondta meg a nevét?
- Valami Walden Makranc, vagy valami ilyesmi.
- És miért mondod azt, hogy Sirius a te hibádból halt meg? Beszéltél mostanában Sergejjel?
A kissrác bólintott. – Igen, tegnap este.
- És mit mondtál ezen keresztül Sergejnek?
Andy vett egy mély lélegzetet, majd vörös, beduzzadt Dumbledore-szemeit Tonksra függesztette.
- Elmondtam apának, hogy utálok itt lenni. Hogy utálom Siriust, mert miatta a maminak sosincs ideje ránk, mert állandóan veszekszenek. Mert hallottam, amikor tegnap is veszekedtek. És azt is elmondtam neki, hogy haza akarok menni Bazarillába, mert nem szeretek itt lenni. És az apu azt mondta, hogy megérti, és hogy segít nekem. Csak tudakoljam meg, mikor találkozhatna velük, hogy hol lesznek legközelebb. És én mondtam apunak, hogy hallottam, amikor veszekedtek, valami egyiptomi városba mennek, és hogy ott majd nem kellene veszekedni, mert akkor nagy bajba is keveredhetnek. Ali Kargo, vagy valami ilyesmi. És az apu azt mondta, hogy ha beszél a mamival meg Siriusszal, akkor majd visszamehetek hozzá meg Svetlanához. De tuti nem is beszélgettek, mert akkor Sirius nem halt volna meg! És a mami nem sírna ennyire! Az egész miattam történt! – zokogta a kissrác.
- Andy, kicsim, nem a te hibád, hogy rossz dolog történt, de az biztos, hogy benne vagy teljesen. Kicsi vagy még ahhoz, hogy megértsd, miről is beszélek most. De elég nagy vagy ahhoz kicsikém, hogy segíthess nekünk. – Andy tekintetét kereste, mivel a kicsi csak sírt. - Nézd kicsim, én most idehívom a nagypapádat, és neked el kell mondanod neki mindent, amit most nekem is elmondtál! Az elejétől a végéig. És ha bármint kérdez, neked csakis az igazat szabad neki válaszolnod. Andy, segítesz nekünk? – kérdezte a kicsitől. A gyerek bólintott. – És ígéred, hogy csakis az igazat fogod mondani a nagyapádnak? – Andy megint bólintott. Tonks felállt, otthagyta a gyereket a szobájában, majd lement a nappaliba, hogy szóljon Dumbledore-nak, beszéljen a gyerekkel.

*

Sirius megint ott találta magát ezüstszínű ruhában fent, a Fények Országában. Csak most a barátai nélkül. Semmi Tovább világ, semmi bevezetés, csak a tárna, ahol végül mindig kikötnek. Az Égiek birodalmában. Bár megnyugvást adhat a léleknek az, ha valaki a legfelsőbb jóság irányítása alatt találhatja magát, Sirius mégis nyugtalannak érezte magát. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, és tudta azt, hogy ezek legtöbbjére a választ nem itt kapja meg. Itt nem kaphatja meg. Egy hófehér taláros nő jött vele szemben, aki intett neki, hogy üljön le.
Sirius engedelmeskedett, leült az egyik lépcsőfokra, és a nőt nézte. Piper lassan mellé ért, és ő is leült az egyik lépcsőfokra.
- Horad Lumos Noberliha! – köszöntötte a nőt Sirius.
- Fényesség az értelemben! – köszönt vissza az Égi.
- Ismét meghaltam? – kérdezte a varázsló. Az égi bólintott.
- De most már mindennek vége, igaz?
Rettegett a választól, és mégis érezte, vége kell, hogy legyen. Hiszen egyetlen esélyt kaptak mindannyian, és ő most meghalt. Mi ez, ha nem a biztos vég?
- A vérvonal nem halhat ki. A te sarjad a jogos örökös, a te magvadban találattatik meg a prófécia kulcsa. Mikor a három a Földre érkezik.
Sirius szája tátva maradt. Nem tudta mire vélni ezt a választ.
- Tessék? – kérdezett vissza egy percnyi döbbenet után. A nő csak mosolygott, és nyugodtan magyarázni kezdte a varázslónak válasza értelmét.
- A kulcs benned van és nálunk van, de nem érett még meg a létezésre. A hármak jönni fognak.
Piper most felállt, és az oszlopok tetejére irányította a tekintetét.
- A jövő kiléte a számunkra is homályba vész. A prófécia előbb-utóbb beteljesedik, és a háború, ami elkezdődik véget is ér. A kulcs a titok nyitja. És a titok feltárásával megkezdődik a tisztítás. Veszélyben van a tizenkettő, ha nem véditek őket. Mert akár akarjuk, akár nem, a prófécia napvilágot fog látni. Ám a védelem nem sokat ér a kulcs nélkül. Mert egészen addig magatok sem fogjátok megérteni, hogy miről van szó. De a tényeket nem titkolhatjuk el, és nem tagadhatjuk le. Halandó vagy, és hibáztál. Ez az életedbe került.
- Visszatérhetek?
- Rajtad áll. Neked kell tudnod, van-e értelme. Az okokat immár ismered, a döntés a te feladatod volt.
- Volt?
- A döntés, amit már egyszer meghoztál. Most az a dolgod, hogy mérlegeld és megértsd! Úgy érzed, hogy igazán van értelme a visszatérésednek? A most megszerzett ismereteid ellenére is? Ezek nélkül is az lenne a legfőbb és legelső gondolatod, hogy megtaláld a visszavezető utat?
- Hogyne lenne! Ott vannak a gyerekeim, ott van Galathea!
- Akivel beszélni sem vagy hajlandó. És a fiad sem bízik benned. Egyedül a lányoddal felhőtlen a kapcsolatod.
- És én mégis visszatérnék.
- Egyedül nem engedhetlek. A feltételek pedig kötnek.
A jól ismert feltételek. Sirius pár percig töprengett, majd Piperre nézett, és jól láthatóan bólintott.
- Mondd, mik a feltételeid!

*

-… Lily és én elindultunk keletnek, Sirius és James nyugatnak. Egy darabig nem is volt semmi baj. Azt hittük, hogy feladták, vagy hogy az éter bezavart, de nem követtek minket tovább. Megegyeztünk, meg közben beszéltünk is mentálcsatornán, hogy hol találkozunk majd. Valaki kihallgathatta, bár fogalmam sincs, hogy hogyan, de a régi romoknál a fáraó sírjánál megtámadtak minket. Ahogy odateleportáltunk, rengeteg halálmaszkos várt ránk. Tudták, hogy jövünk. És valahogyan blokkolták a portálást, hoppanálni meg mi nem tudunk. Párbajozni kezdtünk mindannyian, aztán lekerült egy maszk. Sergej volt az. Legalább annyira akart engem, mint amennyire Siriust. Ő, meg az a riherongy nője. Mert az a szuka is ott volt. Elbénázta, róla is leesett a maszk. Meg rajtuk kívül még rengetegen voltak. Iszonyatos túlerőben voltak. Lily és James valahogy eltűntek, meg velük együtt a halálmaszkosok jó fele, nekünk is maradt még vagy tíz-tizenöt delikvens. Párbajoztunk rendületlenül, sokakat le is szedtünk, én egyet megöltem, de azután, amíg vagy öt átkot próbáltam egyszerre hatástalanítani, meg pajzsot felhúzni, addig Sergej hátba támadott. Sirius üvöltött egy hatalmasat, én megfordultam. A pajzs elmaradt. Csak annyit láttam, hogy beugrott elém és így őt kapta el valami átok, aztán engem elkábítottak. Mikor magamhoz tértem, már nem volt ott senki, csak én, meg két halott halálmaszkos. Azt hittem, Sirius jól van, és a Szárnyas Vadkanba mentem, ahogy kérted.
- Nem hallottad, hogy milyen varázsigét mondott?
- Nem, csak azt tudom, hogy engem akart, mert a fénycsóva felém jött, és Sirius akkor ugrott be elém, amikor engem már majdnem elkapott. Utána nem is láttam azt, amikor Sirius földet ért, mert addigra már elkábítottak.
Dumbledore bólintott. Galathea már nem sírt, szemét becsukva halkan könnyezett az anyja mellkasára borulva. Most James kezdett kiakadni. Lehet, ha nem mennek el Lilyvel, akkor Siriust megmenthették volna? Hiszen akkor James egyből tudta volna, mit kell tennie a sebekkel, és nem vérzett volna el a legjobb barátja.
- Ne tedd ezt magaddal! – szólította fel a baljáról Remus. – Te is tudod, nem a te hibád!
- Tudtam volna, mit kell tenni.
- Sirius halála nem a te hibád. Gondolod párbaj közben annyival egyszerűbb? Amíg őt gyógyítod, lehet mindkettőtök ott maradt volna. James, ez nem a te hibád, ahogy nem is Galatheáé.
James most Galathea mellé ült. Megfogta a nő kezét, és most egymás vállán kezdtek el sírni. Tonks ekkora ért oda hozzájuk.
- Albus – ment oda a fényőr-varázslóhoz, - beszélned kell Andyvel.
- Ez komolyan hangzik!
- Beszélj vele! Mindenre válaszol neked, amit kérdezel. Megegyeztem vele, nem fog hazudni. Nyakig benne van az apja halálában.
Dumbledore szeme lekerekedett a döbbenettől.
- Andrew?
- Igen. Menj, és mindent megtudhatsz!
Dumbledore felment, Tonks Remus mellé lépett, és vigasztalóan átölelte.

*

Sirius ledöbbent. Sok mindenre számított, csak ezekre nem. Néhánnyal egyet értett, de a legtöbbje most ismét bezárja őt. Mintha az lenne a sorsa, hogy újra és újra szabadságát veszítse.
- Tudom, mi jár most az eszedben, de megnyugtatlak, ennek semmi köze az ilyen jellegű gondolatokhoz – mondta neki Piper. – A feltétel megóv téged, és segítséget nyújt.
- Auror vagyok, hogyan kérheted azt tőlem, hogy otthon üljek, és ne utazzak, kerüljem a bajt?
- Tégy eleget a munkádnak, tedd, amit tenned kell, de ne keresd a bajt! Fiatal vagy még, ifjú, és forrófejű. A szívedben ég a tenni akarás lángja, aminek soha nem is lenne szabad kihunynia. Elfogadom, hogy ilyen vagy, nem akarlak megváltoztatni. Csak arra az egyre kérlek, hogy légy megfontolt. Gondold át, hogy mit kértem, és ne csak a rosszat lásd meg benne. Most visszakísérlek, és mindezt elmondom a többieknek is. Meg kell értenetek, mindannyiótoknak.

*

Sirius és Piper együtt érkeztek meg a kúriába. Először mindenki ledöbbent, majd Galathea egy hangos Sirius kíséretében belevetette magát a férfi nyakába. Zokogva mondta el neki, hogy mennyire szereti, és hogy mégegyszer ezt ne merje vele megtenni, mert kétszer végigélni untig elég volt mindannyiuknak. Főleg neki. Sirius nem tolta el magától a nőt, inkább bevallotta neki, hogy ő is szereti, mindennél jobban. Majd odament Jameshez és Lilyhez, és elmondta nekik is, hogy nem az ő hibájuk. Hiszen attól, hogy ott maradnak, még minden ugyan így történt volna – a sorsukon egyikük sem változtathat. Ha valakik, hát akkor a fényőrök tudják mindezt.
Piper végül csendre intette a társaságot. Molly és McGalagony most láttak először Égit. A szájuk is tátva maradt a fénylő, hófehér taláros nő láttán. Nem tudták mire vélni egy ilyen fensőbbséges és mégis alázatot sugárzó lény megjelenését. Mindenki kíváncsian várta, mi fog történni, hogy Piper mit fog nekik mondani. Addigra már Dumbledore is lejött az emeletről. Gondterheltnek látszott, szemeiben félelem tükröződött. Mégis, Sirius láttán az arca felderült.
- Horad Lumos Noberliha! – köszöntötte Dumbledore Pipert.
- Fényesség az értelemben!
- Mi hibáztunk, igaz? – kérdezte Dumbledore.
- Okkal lettetek visszaengedve – válaszolt megint olyan sejtelmesen Piper. - És erről az okról nem feledkezhettek meg! Nem csak a tizenkettő sorsa, de a kulcs a prófécia beteljesüléséhez is a ti kezetekben van. Meg kell értenetek, hogy nektek mindennél jobban kell figyelnetek az életetekre, mert ha nem teszitek, annak a világon mindenki a kárát vallja! A háború hamarosan megkezdődik, és nagyobb lesz, mint valaha. Emberek, varázslók és egyéb mágikus és mágiátlan lények életeinek ezreit magával fogja vinni. Ezek ellen nem is tehetünk semmit. De ahhoz, hogy a világ, amit felépítettünk, amiben élünk, és amit a magunkénak mondhatunk, ne pusztuljon el, ahhoz ti mindannyian kelletek. Mert az is megtörténhet, ha nem vigyáztok. Ám ez ellen tehettek, méghozzá nem is keveset. A tizenkettő vezetése a ti feladatotok. Sirius, Galathea, a védenceitek már itt vannak. Legyetek velük! Ismerjétek meg őket, vegyetek részt az életükben, hogy tudják, ti is ott vagytok velük! Hogy szerves részei vagytok az életüknek. Ráadásul nektek még kis gyermekeitek is vannak. Őróluk sem feledkezhettek meg! És ez vonatkozik mindannyiótokra. A gyermek megtalálása feladat, de nem életcél. Nem lehet életcél. Főleg azon négyeknek nem, akiknek már a védence is megérkezett közétek a világba. Gyermekeitek vannak, családotok, és egy legfőbb feladatotok: védeni a tizenkettőt. Védeni egymást. És nem mást. Ahogy azt már Siriusnak is mondtam, fiatalok vagytok még, ifjúk, és forrófejűek. A szívetekben ég a tenni akarás lángja, aminek soha nem is lenne szabad kihunynia. Elfogadom, hogy ilyenek vagytok, nem akarlak benneteket megváltoztatni. Csak arra az egyre kérlek titeket, hogy legyetek megfontoltak. Tanuljátok meg és tudjátok, hogy hol a határ! És ne menjetek egy lépéssel sem tovább. Halandók vagytok! Eddig nem hittétek, most megtapasztalhattátok. Lehet, hogy bizonyos képességekkel fel lettetek ruházva, de ez nem mindig segít rajtatok. Legyen Sirius esete mindannyiótok számára intő példa! Éljétek az életeteket, foglalkozzatok a gyermekeitekkel, a munkátokkal, amit a polgári életben rátok osztottak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Még akkor is, ha nem így van. És ne engedjétek, hogy mindez még egyszer megtörténjen. Vigyázzatok magatokra, mert ez egyszeri eset volt! A következőt már nem engedhetjük vissza. Albus – fordult most Dumbledore felé, - a te kezedbe adom a csapatot. Vezesd őket, és vigyázz rájuk! Tanítsd meg őket, hogy átérezzék, mi az ő feladatuk, a felelősségük!
Azzal egy vakító fehér ragyogás kíséretében távozott.

Mindannyian magukba kell hát, hogy nézzenek, mert ezek szerint, ha nem teszik meg, annak komoly következményei is lehetnek. Olyan következményei, amelyek sorsdöntő változásokat eszközölhetnek és életek veszhetnek miatta kárba. Ám, ha együtt maradnak, és inkább a védelemre törekszenek, mint a támadásra, bizony rengeteg csapástól menthetik meg magukat. Együtt, mindannyian.