Találkozás

Csak néztek egymásra. Percekig nem szólaltak meg, a másikra vártak. Féltek: túl sok volt az a húsz év a másik nélkül. Nem tehettek róla, és mégis ők tehettek róla. Mindketten. Nem volt közöttük hibás, ahogy nagyon hiba sem – egyszerűen annyira különböztek. Különbözött az életük, különbözött a sorsuk, különbözött az, ami nekik rendeltetett.
Végül Lily törte meg a csendet:
- Szia Tuni!

- Ez nem létezik! – „köszönt” vissza Petunia a húgának. – Ilyen nincs! Csak a képzeletem játszik, minden annak a szüleménye. Ez a hely teszi velem, csak a képzeletem játszik velem. Ilyen nincs! – győzködte magát a nő.
- Hidd el, valóság! – mosolygott rá Lily. Örült, hogy végre találkozhatott a nővérével.
- Már hogy lehetne valóság, ha egyszer tizenhét éve meghaltál!? Felrobbantottak, és te meghaltál, és Harry hozzánk került. És azért, mert te meghaltál. Szóval nem létezel! Nem vagy itt, és én mindjárt felkelek, mert ez csak egy rossz álom.
- Ébren vagy Tuni, ez nem álom. Meghaltam, ebben igazad van, de most itt vagyok. Most élek!
- A halottak nem támadnak fel, Lily! Ha egyszer meghaltál, akkor hogyan is élhetnél? Vagy ez valami abnormális dolog, aminek a te fajtádhoz van köze, hm, drága húgocskám? – Remegett a hangja az elfojtott indulatoktól.
- Ennyi év után még mindig nem törődtél bele? – kérdezett vissza Lily csendesen.
- Ebbe nem is lehet – válaszolta Petunia megsemmisülten és lerogyott egy közeli lépcsőre.

Lily odament a nővéréhez, leguggolt vele szemben és a tekintetét kereste. Petunia rázkódott a sírástól. Most kezdett feltörni benne az elmúlt két év minden keserűsége és félelme, és az eltelt hosszú-hosszú évek minden sértettsége. Lily percekig szólongatta, mire Petunia ránézett.
- Miért vagy most itt? Mit akarsz még tőlem? Nem volt még elég a bántásból? A megalázásokból? Lily mit akarsz tőlem? Mit akarsz tőlem még ennél is többet?
- Csak azt Tuni, hogy meghallgass! Hogy megértsd!
- Ezen nincs mit meghallgatni! És nincs már mit megérteni! – kiabálta a szavakat Lily szemébe. – Külön életünk van. Egymástól távol, és ez így a jó. Nem vagyunk már gyerekek. Felnőttünk!
- Akkor viselkedj is úgy, mint egy felnőtt negyvenéves nő, és hallgass végig, mert ennyi keserűség, ami benned van az irányomban… Én ezt nem érdemeltem ki! - most már Lily is hangosabban kezdett beszélni. – Évekig bántottál engem amiatt, ami vagyok, és nem azért, aki vagyok! Nem én tehetek arról, hogy mágiával születtem, ahogy nem is te tehetsz arról, hogy mugli vagy! És nem én tehetek arról, hogy ez téged ennyire féltékenységgel tölt el! Értsd meg, nem én akartam ezzé válni, aki lettem, én ennek születtem! És amíg nem tudtuk, hogy mi ez, addig egész jól el is voltál vele! Mi változott meg, miért kellett engem a mágia miatt meggyűlölnöd? – Lily üvöltött, Petunia pedig megsemmisítve érezte magát.
- Nem gyűlöllek, csak szánalmasnak tartom.
- De miért?
Petunia komolyan elgondolkodott. Most hazudjon? Nem, már nem kell…

- Mert feljebbvalónak érzitek magatokat!
Lily eltátotta a száját.
- Kicsoda?
- Te, meg a fajtád! A varázslók! A boszorkányok! A hatalmas mágusok! Már gyerekként is bebizonyította a drága Piton-fiú, hogy semmibe sem veszitek az egyszerű halandókat. Hogy számotokra mi csak kis senkik vagyunk. És nem mondhatod, hogy nem így volt. Amikor a játszótéren megijesztett minket, vagy amikor rám törte a fát! És ezért eltört a vállam! Végül is, csak egy mugli, vagy minek neveztek ti minket!
- Perselus akkor még gyerek volt, soha nem akart bántani!
- Dehogyis nem! Na és a férjecskéd? Ő sem akart? Amikor nálunk voltatok a nyári szünetben?
Ez mondjuk talált! James viselkedése elég ellentétes volt mindig is, és ha valaki neki nem tetszett… És Vernon Dursley bizony ebbe a kategóriába tartozott – így nem kímélte az ugratásoktól.
- Jamesnek van egy stílusa, meg kell hagyni, és akkor még igencsak szeleburdi volt, ráadásul fiatal, és forrófejű. De a te férjed sem volt valami kedves vele! És nem mondhatod, hogy nem érdemelte meg azt, amit kapott, azért, amit ő adott Jamesnek.
- Anyáék is mindig csak veled voltak elfoglalva.
Petunia vagdalkozott a vádakkal, bántani akarta, fájdalmat okozni Lilynek.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz!
- Tényleg!? Folyamatosan minden egyes nyáron mást sem lehetett hallani, mint hogy Lily így, meg Lily úgy… Rám meg nagy ívben tett mindenki.
- Tuni, otthon laktál! Egész évben csak te létezhettél nekik. Csodálkozol, hogy nyáron én voltam a sláger? És mondd csak, arra nem gondolsz, hogy ezt sem én akartam? Annyiszor akartam eltűnni a szemük elől, annyiszor vágytam rá, hogy láthatatlan legyek, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, hogy utálsz, hogy nem szeretsz, hogy gyűlölsz! Az utolsó években már apáék miatt is! Állandóan. Semmi másra nem vágytam, minthogy visszamehessek az időben, és elkezdhessük az egészet előröl! És ne így alakuljon! Hogy maradjunk olyan jó testvérek, mint kisgyerekekként voltunk. Hogy barátok maradhassunk. De sajnos nem így alakult. Meggyűlöltél, mert a varázsvilág az én világom. És sajnos - és hidd el, hogy tényleg sajnálom – de te nem vagy benne. Te nem tartozol bele, és én ezért nem egyszer ki akartam szállni. De nem tagadhatom meg azt, aki vagyok! És azt sem, ami vagyok! És most is csak az okokat és a sérelmeket keresed, hogy legyen miért haragudnod rám, pedig nem ezt érdemlem, és tudod, én is sorolhatnám! Az okokat, amiért sértve érezhetném magam. Hogy utáltál, mert én hasonlítottam külsőleg anyára, nem te. Hogy apa engem érdekesnek talált, mert valami szokatlan voltam, és a világom érdeklődéssel töltötte el. De sosem fordított felém több figyelmet, mint feléd. Törődött veled, és ezt te sem tagadhatod le! És mindezek miatt, miattam, annak ellenére, hogy ők ezt nem akarták, és könyörögtek is neked, és próbáltak veled szót érteni ez ügyben, te úgy döntöttél, hogy eltávolodsz tőlük. Tudom, hogy apa hányszor próbált veled beszélni, hogy anya hányszor ment el neked könyörögni, hogy legalább vele beszélj! Mert mindig az én vállamon sírták ki magukat végül. És a halálukért is engem okoltál, pedig nagyon jól tudtad, hogy én ugyanannyira lehettem csak hibás, mint te! – Lily könnyei is záporoztak. – Beszéltem velük, miután meghaltam, mert ők is itt vannak. És tudom, hogy mind anya, mind apa mennyire féltett téged a rengeteg keserűséged és haragod miatt. És hogy mennyire bántja őket a mai napig az, hogy nem értettek szót veled, hogy egy idő után majdhogynem teljesen elzárkóztál tőlük, nehogy kapcsolatba léphessenek veled. Megbüntetted őket azért, amit el sem követtek. Ahogy engem is büntettél éveken át azért, amit soha nem követtem el. Főleg ellened nem. És nem értem, hogy nem furdal a lelkiismeret? Még ha miattam nem is, de anyáék miatt, hm?

Petunia megint leült, és megint sírni kezdett.
- Sosem bántottalak. Nem tudtalak volna – folytatta Lily, valamivel csendesebben, de még mindig fűtve az indulatoktól. – Sosem éreztem magam feljebb valónak, tudod? Pontosan ezért. Mert én tudom, honnan származom. Hogy az emberek, és legfőbbképp a családom ne érezhesse azt, hogy alárendeltebb nálam. Mert nem vagytok azok. Sem apa és anya, sem te, sem a férjed és a gyereked. Sem senki rajtatok kívül. Nem vagyok nagyobb és hatalmasabb nálad. Csupán más az én világom, és más a tiéd. De erről egyikünk sem tehet.
Befejezte. Most végre megértette, miért. Petunia lassacskán abbahagyta a zokogást. Nehézkesen mondta el, hogy ő mit érzett, de ha már egyszer Lily elmondta, akkor neki is el kell. Végre, most, ha még nem késő nagyon.
- Igazad van abban, hogy féltékeny voltam, és lényegében ez volt az oka mindennek. Büszkeséggel el lettem látva, nem is kicsit, és ennek az eredménye az, hogy nehezen dolgoztam fel a tényét a mágiádnak. Hiszen mindig fel néztél rám, mert én vagyok az idősebb, és ez nekem nagyon tetszett. Anyáskodhattam feletted. – Keserűen ejtette ki a következő szavakat. - De ha egyszeriben te lettél a nagyobb szenzáció! Akkor mit is akarhattam volna én? Sértve éreztem magam, megbántva. És kerestem azt, hogy hol és mikor menekülhetnék ki ebből a közegből. Egyszerűen elfutottam. Eleinte még azon törtem a fejem, hogy hogyan lehetne mégiscsak megjavítani a kettőnk kapcsolatát, de rá kellett döbbennem, hogy nem tudom. Utána meg minden széthullott. És James sem segített sokat a helyzeten.
- Oké, azt értem, hogy velem mi volt a bajod. Mindig is értettem. Fájt, mert nem tehettem róla, de értettem. De anyáék? Ők mit ártottak neked? Miért kellett velük is ezt tenned? Eltiltani tőlük Dudleyt, őket magadtól és a többi?
- Nekik csak te léteztél. Még ha nem is így van, de akkoriban nagyon így tűnt. Így éreztem. És féltem, hogy ha Dudley velük lenne, akkor Harry is ott lenne, és neki is ugyan ezt kellene kiállnia Harry miatt. Mert hogy biztos voltam benne, hogy ő is olyan kis különc lesz, mint te voltál. Nem akartam még csak azt sem, hogy ismerje. Minden figyelmem a fiamra irányítottam, és…
- A sors iróniája, nem igaz? Hiszen Harry mégiscsak bekerült a képbe.
- Sosem tudtam feltétel nélkül szeretni. Eleinte megpróbáltam, tényleg, nagyon igyekeztem. Azt hittem, hogy ha te lehettél varázstalanból varázsos, akkor ez fordítva is működik. Még az öregúr levelét sem vettem figyelembe, amiben leírta, hogy bizony Harry is varázslópalánta. Aztán kezdődtek a furcsaságok. És én már nem tudtam szeretni. Téged láttalak benne, főleg a szemei miatt, és az apját az egész ábrázata miatt, és nem ment. Miattad sem, de főleg James miatt. Féltettem Dudleyt a saját gyerekkoromtól. A megismétlődésétől. Minden felidéződött bennem, amit annyira nagyon el akartam hallgattatni a lelkem legmélyében, és ezért nem voltam képes szeretni Harryt.
- De befogadtad, és ezzel megmentetted az életét. Amiért viszont örökké hálás leszek neked.
Újabb percek néma hallgatása következett, de a csendet most Petunia törte meg:
- Sajnálom!
Majd a két nő egymás nyakába borult, és mindketten sírni kezdtek. De immáron nem a keserűség könnyeivel, hanem a felszabadult lelkek könnyeivel.

Sokáig beszélgettek még, a gyerekkorról, a Roxfortról, a Sorbonne-ról – mindenről. Majd egyszer csak Petunia a húgára nézett:
- Egyet még nem mondtál meg nekem, Lily.
- Mit is nem?
- Hogy miért jöttél.
- Ja! Tényleg. Pillanat!
Behunyta a szemét, és üzent Tonksnak, aki egy perc múlva teleportált be hozzájuk Rita Vitrol cikkével. Petunia szeme tágra nyílt. Egyrészről a közlekedési módtól, másrészről, mert megismerte a boszorkány-fényőrt.
- Üdv, mrs. Dursley! Hogy van?
- Hello! – ennyi választ kapott Tonks. Grimaszolt egy értetlenkedő tekintetet Lilynek, majd visszament a Földre.

Lily átnyújtotta az újságot a nővérének. Petunia elolvasta.
- Ez valami rossz vicc? – kérdezte olvasása végeztével.
- Sajnos nem, és nekünk tovább kell játszanunk. Mint ahogyan azt Tonkson is láthattad, nem vagyunk már hagyományos boszorkányok. Küldetésünk van. Az Égiek küldtek vissza minket a Földre, mint fényőröket. Így most már gyógyítani is képesek vagyunk, valamint teleportálni. És egymással képesek vagyunk mentális csatornán keresztül beszélni. Bonyolult, és nem is ez a lényeg. El kell bújnotok, álnéven, hogy ne eshessen bajotok. Senki sem ismer titeket, ezek csak nevek. Kitaláltok valamit, és segítünk nektek. Beszéld meg Vernonnal és Dudleyval, és ha döntöttetek, akkor visszamehettek. Ha nem lázadoztok, és együtt működtök velünk, akkor egyszerűen nem eshet bajotok.
Petunia megértően bólintott. Most úgy érezte, újra képes lesz bízni Lilyben. És ki tudja, talán még jól is elsülhet!