Másnap délelőtt Dumbledore benézett Weasleyékhez. Kíváncsi volt rá, hogy érzik magukat a fény őrei.

Dumbledore tudta, mennyire várták mindannyian, hogy visszatérhessenek szeretteikhez, az élők közé. Várták, hogy családjaik újra együtt lehessenek, úgy, mint régen, amikor csak boldogságot érezhettek, együtt, nem pedig őrült fájdalmat. Ted, akinek az egyetlen hibája az életében az volt, hogy olyan nőt vett feleségül, akit szeretett, és akit soha nem lett volna szabad. Egy mániákusan aranyvérű család másodszülött lányát. Ő, akinek mindkét szülője mugli. És ezért, mert a feleségét mindennél és mindenkinél jobban szerette, képtelen volt bántani annak családját, a nővérét, aki így Ted életére tört, és meg is ölte. Bellatrix. Egyetlen suhintással. Ilyen nagy bűn az igaz szerelem? Hogy ennyi áldozatot követel? Egy szerelmes fél áldozatát? Ha csak a szerelemről lenne szó!

De nem, nem csak arról. Nem csak a szerelem az, ami miatt az ember hajlandó feláldozni saját magát.
Szeretlek, hogy szeress.
Szeretlek, mert szeretsz.
Szeretlek.
Eros, filia, agape.

Lily és James, nem is ismerhették a saját a fiúkat, hiszen sok-sok évvel ezelőtt haltak meg, érte, Harryért, aki akkor még csak egy kisbaba volt. Tudták, hogy nem fog emlékezni ezekre az emlékekre, valahol mélyen még remélték is, hiszen nem akarták, hogy a gyermekük az ő hiányuk miatt csak egy percig is szenvedjen. Akkor, ott, Lily és James nem is tudhatta, hogy mi fog történni Harryvel, ha ők ketten már nem lesznek. Nem tudhatták, és a tudatlanság fényében megtették. Feláldozták magukat a szeretet oltárán a fiukért, Harryért. Szerették a gyermeküket, és az életüket adták érte. De nem csak ők tettek így.
Nymphadora és Remus, akik hosszú szenvedés után végre megtalálták egymás mellett a boldogságot, és ugyan úgy jártak, mint Potterék. Alig született meg a gyermekük, máris árván kellett maradnia a kisfiuknak a nagyvilágban. Remus fiának. Életében soha semmi jó nem történt vele, Remusszal, amíg nem ismerte meg a barátait. Akik annak ellenére szerették őt, minden feltétel nélkül, hogy tudták róla, lycantropiában szenved. Feltételek nélkül elfogadták őt. Agape. Feltételek nélküli szeretet. Szeretlek, úgy, ahogy vagy. És a sötét oldal elvette tőle őket. Jamest, Lilyt, Siriust, Petert, mindenkit. Akkor jött Nymphadora, aki odaadó és mindent legyőző szerelemmel szeretni kezdte, és bebizonyította Remusnak, hogy vannak még jó dolgok az életben. Eros. Mindennél erősebb.
És itt van Sirius. Élete virágában ártatlanul elítélték egy olyan bűn miatt, amit soha nem tudott volna megtenni. Előbb halt volna meg, minthogy elárulja a barátait. Filia. Szeretlek, mert szeretsz. És nem árullak el. Jamest, akit mindig is testvéreként szeretett. Soha sem tette volna meg. Többet jelentett neki a barátság, a tekergők egymás iránti hűsége. Még Petert sem adta fel, azok után sem, hogy egy fél utcát megölt, és őrá, Siriusra hárított át mindent. Jamesék elárulásával kezdve. Igen, a hűség, ami Sirius Blacket mindenekfelett jellemzi. És a barátai iránt való odaadó és mindent elsöprő rajongás. Ezért történhetett meg az, hogy Sirius fiatalsága az Azkabanban telt. A legszebb és levonzóbb évei. Ha nem szökik meg, talán még ma is ott lenne. Ártatlanul. Börtönben. Hacsak Voldemort hívei azóta nem ölték volna meg. Úgy, ahogy megtették három évvel ezelőtt. Akkor, amikor végre tisztázhatták volna a nevét, amikor végre visszakaphatta volna az életét, a szabadságát, a becsületét, akkor megölték. Párbajban, akárcsak a legjobb barátait.
És végül, de nem utolsó sorban itt van Galathea. Akinek az élete titkolózásokból állt. Születésétől kezdve. Titkok, rejtélyek, talányok… Amiről soha senki nem tudhatott. Csak ők, hárman. Galathea élete a bujkálás volt. Egy kiváló boszorkány, akit még az országból is elküldtek a szülei, hogy ne eshessen bántódása. Pedig tudták, hogy soha sem volt boldog. Soha. Még Sergejjel sem. De az ő megszületésének is oka volt, mint minden életnek itt a Földön.
Egy pillanatnyi észvesztés, egy pillanatnyi fellángolás, és máris jött…
Nem, igazából ez több volt, mint pillanatnyi fellángolás. Ha nincs háború, ha nincs Voldemort és nincs rettegés attól, hogy vajon mit hoz a holnap! Ha Galathea nem lenne az, aki… Minden másképpen alakulhatott volna. Nem így. Egy család lettek volna. Minden bizonnyal. De Galathea érdekében nem tehették. Nem volt szabad.
És most itt vannak. Újra. Mindannyian. Egy lehetőség, hogy újra kezdjék, ott, ahol abbahagyták. Hónapokkal később. Évekkel később. De a lehetőséget megkapták, hogy itt legyenek, hogy boldogok legyenek, hogy teljes életet éljenek.

Mikor megérkezett a kastélyhoz, még mindenki aludt. Csak Molly sertepertélt a konyhában. Albus Dumbledore érkezésével azonban előtört belőle a kétségbeesett anya, akit tegnap este igyekezett visszafogni, mert nem akart jelenetet rendezni. De muszáj megtudnia! Tudnia kell!
Az acélkék szempárba nézett.
- Albus, mondd el, kérlek, hol van a fiam? Miért nem tért vissza veletek? És egyáltalán, hogy van? És tényleg, miért nincs itt? Ennyire nem is szeret minket, hogy nem akar újra Weasley lenni?
Ismerve Mollyt, Dumbledore számított ezekre a kérdésekre. Miért éppen a tekergők generációja és Ted, miért nem Fred, ha már az ő saját fiáról esik szó… Túlontúl is sok a feltett miért, és nagyon kevés ezen kérdések megválaszolásából az, amit más, amit Molly megtudhat. Nagyon kevés!
- Fred más küldetést kapott, és az ő visszatérésének feltételei vannak. Hazudnék neked, ha azt mondanám, tudom az okát. Csak sejtéseim vannak, amiket nem fogok veled megosztani, mert akár rágalmaknak is titulálhatják mások ezeket a gondolataimat. És senkit sem szeretnék kínos helyzetbe hozni. Nem tudom, az Égiek Tanácsa miért döntött a visszaküldöttek mellett. De nem kell elkeseredned Molly, még semmi sincsen veszve. Fred fényőr, mint mindenki, aki visszatért, csak nem itt van az ő feladata, hanem egészen máshol. És egészen más dologgal kapcsolatban.
- Bízom a józanságodban, Albus! Remélem, igazad van! Ha Ted, Tonks, Galathea, Lily és a jómadarak visszajöhettek, akkor Fred is vissza fog. Én nagyon bízom ebben!
- Tedd azt Molly, ha a szíved úgy diktálja. De ne kösd időhöz a reményeidet, mert azt nem teheted meg saját magaddal sem. Hosszú út áll még Fred és a Weasleyk között, amit neki kell megtennie. Ha képes lesz rá, elindul a számára kijelölt ösvényen, és haza fog jönni.
Az asszony szemében könnyek csillantak meg. Jól eső érzés számára, hogy tudja, egyszer még visszakaphatja a gyermekét, de a hosszú idő gondolata nagyon fájt neki.
- Egyébként elnézésedet kell kérnem, Molly, hogy rátok szabadítottam a többieket, de egyelőre nincs hová menniük, mert az Égiek még nem döntöttek véglegesen az ő sorsuk felől.
- Semmi gond Albus. Nagyon jó társaság.
- De ti például Galatheát, Lilyt és Jamest nem is ismertétek eddig személyesen. Biztosan nem teher ez számotokra?
- Galathea remek teremtés, Lily szintén, bár még nem sokat beszélgettem velük. James… Hát ő teljesen olyan Siriusszal, mint Fred és George. Emlékeztetnek az ikrekre. Igazából én azt sem bánom, ha nálunk maradnak addig, amíg nem találnak maguknak valamit állandóra. Engem nem zavarnak.
- Köszönöm. Most be kell mennem az iskolába, de mondd meg a többieknek, hogy a hétvége csak az övéké, azt tehetnek, amit csak akarnak. És Ollivander várja őket ma délután egy órakor.
- Rendben Albus, megmondom nekik.
Az exigazgató megköszönte, majd elfénylett.

Fél órával később kezdett mocorogni a ház. Lily kelt fel elsőnek, és lement Mollyhoz a konyába.
- Jó reggelt, hogy aludtál? – kérdezte tőle Molly.
- Igazán jól, és kényelmesen. Molly! Én szeretnék neked mindent megköszönni – válaszolt Lily kissé furcsa tekintettel.
Molly két csésze teát töltött ki, majd leült Lily mellé a bárpulthoz beszélgetni. Kíváncsi volt a nőre.
- Igazán nincs mit. Amíg ez a ház áll, addig itt ti mindig szívesen látott vendégek lesztek. Ebben a házban. Az Odúban – mosolygott rá Molly, és körbemutatott a házon.
- Igen, ezt is köszönöm neked, hogy itt maradhattunk. De én az előbb az elmúlt nyolc évre gondoltam. Harryre – könnyek csillantak fel a fiatal nő szemében. - Hogy helyettem szeretted őt úgy, mint ha az anyja lennél. Hiszen az is voltál neki. Gondoskodtál róla, mikor ez a nővérem feladata lett volna, mellette voltál, amikor mindenki elpártolt tőle, amikor először tudatosult benne, hogy milyen is a halál testközelből.
- Cedricre gondolsz? – kérdezte tőle Molly.
- Igen. Akkor te voltál ott vele, Harryvel, és amíg élek, hálás leszek neked, Molly. Családja helyett voltatok Harry családja. Sokkal inkább, mint Petunia, Vernon, és Dudley.
- És azok is maradunk. Akár mi is történjen. Nagyon szeretjük őt, Lily. Mindig is, az első együtt töltött nyár óta családtagként tekintünk rá. De ahogy elnézem őket, nagyon hamar hivatalosan is az lesz. Tudod, ő és Ginny. Annyira oda vannak egymásért.
- Igen. Nagyon boldogok. Kicsit emlékeztetnek magunkra. Ginnynek olyan a természete, mint Jamesnek, Harry pedig valahol mélyen olyan, mint én. Külsőleg meg fordítva. Ginny hasonlít rám, csak a szeme barna, Harry kiköpött apja, csak a szeme zöld.
Molly Lily szemeit nézte. A fájdalmat, a keserűséget, és bujkáló mosolyt, az örömöt.
- Nagyon nehéz volt? – kérdezte meg végül.
- Még mindig az - nézett Lily maga elé. – Alig, hogy megszültem, Molly, már el is veszítettem. Jobban mondva ő veszített el engem. Ne tudd meg milyen érzés volt az életét fentről nyomon követni. Látni azt, hogy szenved, és nem tehetsz érte semmit. Érted? Végig kellett néznem az első iskolás éveit, és nem bírtam tovább. Látni azt, hogy a nővérem ennyire utálja, mert az én fiam, mert nem átlagos, ez valami borzalmas volt.
- Mindenről tudtok? – kíváncsiskodott Molly.
- Csak néha engedték, hogy lenézzünk, mert akárhonnan is futunk neki, tudod, Molly, eléggé sokan vannak fent. Így nem mindig láthattuk. De nem is baj. Nehezen lehet kibírni, és mégsem tehetsz mást. Én teljesen kikészültem attól, hogy láttam, máskor meg attól, hogy nem láttam. Rossz volt. Hiába volt ott az anyám, James, vagy az anyósom, nem tudtak rám hatni. Egy-egy óráért napokig sínylődtem. Szenvedtem. Nem tudtam magamról. Borzasztó volt. A legrosszabb az az volt, amikor Sirius is felkerült. Végig néztük az egészet.
- A teljes minisztériumi csatájukat?
- Igen. A teljeset. Borzalmas volt. Figyeltük Harryt, ahogy szenvedett Voldemort közelségétől, és mégis harcolt, mentette a menthetőt. És akkor Bellatrix átlökte Siriust a függönyön. Az a fájdalom, ami akkor Harry és Remus lelkét uralta, hát az valami iszonyú lehetett, és én néztem, és emésztettem magamat, hogy miért nem vagyok képes megvédeni őt ilyen hatásoktól – az utolsó szavait nagyon nehézkesen mondta. Ivott egy kortyot, majd folytatta. -Amíg mi is a függöny mögött voltunk, addig nem is volt annyira vészes létezni. Lélekben létezni. Ott nem tudsz semmiről, beletörődhetsz, hogy meghaltál. De olyankor, amikor ez a lehetőség, hogy azt hiheted, ez a vége az egésznek, és ráeszmélsz, hogy mégsem, hogy érezheted magad még ennél mélyebben, olyankor kikészül az ember.
- Mi van a függönyön túl? – kérdezte Molly kíváncsian.
Lily egy világ fájdalmával nézett rá.
- Biztosan szeretnéd tudni? – Molly bólintott. Lily nagy levegőt vett, úgy folytatta. – Az eltávozott lelkek. Minden lélek, aki meghal, legyen szó muglikról, vagy mágusokról, mindenki oda kerül. Molly, mindenki. Júniusban mégis voltak kivételek. De most nem ez a lényeg. Átkerülsz a szellemvilágba, a függönyön túlra. És ott várod azt, amiről nem tudsz. Hogy hová mész tovább. Visszafordulhatsz, hitvány visszképként maradhatsz az élőkkel. Vagy elfogadod, hogy már nem élsz. De ezzel még nincs vége. A háború még ott is folytatódik. A függönyön túl. Lelkek próbálják egymást eltiporni. Persze a mágusok lelke, és akik eléggé bátrak hozzá, hogy varázstalan emberként szembeszálljanak a zsarnokokkal. De ők kevesen voltak. A muglik szellemvilága távol állt tőlünk. Nem akartak velünk vegyülni, és mi nem hibáztattuk érte őket. Mégis akadt egy kettő, akik maradtak. Gideon és Fabian mindig őket védelmezte. A halálfalók szellemeivel szemben, vagy bármely sötét mágus szellemével szemben.
- A bátyáim? Találkoztál a bátyáimmal? – Molly szemei elkerekedtek. Így is a gyomra forgott az elhangzottak hatására, de ez a dolog, hogy az ő rokonai is ezt élik át…
- Molly, kérlek, ne nézz rám ilyen szemekkel. Semmi gyalázatosat nem mondtam. Az a tény pedig, hogy meghaltak, megváltoztathatatlan. Mind meghaltunk. Egyazon Rendben voltam belük, és nagyon szerettem őket. És igen, sokat voltam velük, még fent is, bár ők jóval utánam kerültek fel. Amikor James. Sokan voltak akkor, akik jöttek. Továbbléptünk. Az első körben Edgar Bones, Caradoc Dearborn, Doras Meadowes és én. Egyik pillanatról a másikra, Két fordulás, és ott termettünk a felhők tetején, mint a mesékben. Ott találkoztam haláluk és halálom óta először anyámmal, apámmal és az anyósomékkal. Aztán, hónapokkal később megérkezett James, Gideon, Fabian, Marlene McKinnon, meg még nagyon sokan. De az biztos, hogy ők négyen együtt érkeztek. És összesen nyolc év telt el nekünk a függöny mögött. Mert amikor lent Harryt kerestem először, felérkezésem után tizenöt perccel, akkor már bizony kilenc éves volt. És nagyon kis alultáplált. De egészségesnek és boldognak tűnt. Úgy, elsőre. De már akkor láttam rajta, hogy nincsenek barátai, és hogy a nővérem nem szereti valami nagyon. Rossz volt látni, hogy boldogtalan. Mert ez nagyon hamar tudatosult bennem. És hogy nem tehetek ellene semmit. Szörnyű érzés volt, és nem változtathattam rajta, ez volt a legborzasztóbb. Éveken keresztül csak emészteni tudtam magam azon, hogy Harry szenved, és nem tehetek érte semmit. Aztán tizenegy éves lett.
Lily most megállt egy kicsit a mesélésben. Nézett maga elé. Molly zökkentette ki elgondolkodó pillanataiból.
- Roxfort?
- Roxfort – bólogatott Lily. - Néztem, ahogy a vonatra száll, és elindul a saját élete felé. A hozzá hasonló gyerekek közé. Hogy végre barátot szerez magának, igazi barátot. A vonaton Ront. Aztán nem sokkal később Hermionét. És most először látszott rajta igazi boldogság, egy hazatérési nyugalom. Aztán egy pár nap depresszió nekem. A következő, amit láttam, hogy nagyon utálja Perselust, és hogy elindultak a kőért, amit igazából Mógus akart megszerezni. Aztán a mardekár elleni kviddicsmeccs másodikban, és a titkok kamrája. Akkor nagyon megijedtem, hogy az az emlék megöli Ginnyt. Utána a következő találkozásom vele Voldemort visszatérésének az éjszakáján volt. Több, mint egy évig nem láthattam. Tulajdonképpen majdnem kettő. Egyszer csak ott voltunk, abban a mágikus aurában, és, nem is tudom. Olyan furcsa volt. Néztük az egészet, fentről, és egyszer csak ott voltunk. És támogatnunk kellett őt, hogy vissza tudjon menni a Roxfortba. Aztán Harry eltűnt Cedric testével együtt, elmenekült a zsupszkulccsal, és mi ott maradtunk. Nem tudtam, hogy hol lehet, hogy visszaért-e, vagy nem. Nagyon aggódtam, de éreztem, hogy nem eshetett baja. Hogy Dumbledore segít neki. És életemben, jobban mondva halálomban először kísérteni kezdtem. Jól eső érzés volt gyötörni Voldemortot. Majdnem öt percig tehettük, amíg az a szörnyeteg megbénulva nézett minket. Aztán már megint fent voltunk. És néztük Harryt. És én megint depressziós lettem. Aztán végig kellett néznünk Sirius halálát. Iszonyú volt. Már az is, hogy Peter miatt ártatlanul elítélték, az is borzasztó volt, mert utólag mindent megtudtunk, de ez…
- Tudom. Sirius halálát mi is nagyon nehezen viseltük. A család. Hiszen vele éltünk Londonban, és a gyerekek is imádták.
- Gondolom. Nem lehet nem szeretni. Én már csak tudom, megpróbáltam. Szóval. Ott tartottam, hogy átesett a függönyön. Ezzel Sirius kiesett a mezőnkből. Aztán egyszer csak, nagyon kevés idő múlva ott volt. Fent. Mi éveket töltöttünk a függöny túloldalán, de ő pillanatok alatt felkerült. Nem bántam, igazából nagyon örültem neki. Akkortájt, hogy ő megjelent a felhők felett, nem is nagyon akartam lenézni, hogy mi történik odalent. Elvoltunk. Együtt, mi, a régi csapat. Azután megint csak néhány villanás, és mi már ott voltunk, ahonnan mindent látni lehet, és végignéztük Dumbledore halálát. Ő egyenesen az Égiek Tanácsának a színe elé került. Azután hozzánk. Nem volt a függöny mögött, a holt lelkek társaságában. Egyszer egyébként vissza is jött, hogy Harryt irányba állítsa a végső párbaj előtt. Miután már mi is találkoztunk vele. Akkor másodszor. De akkor már Remus is ott volt velünk. Addigra már megölték őt is. Utána felmentünk, mert lejárt az időnk, és Dumbledore-é következett. Azt is láttuk, mert akkor minden eltávozott lélek az ő kettősüket nézte. Csendben, csak álltunk ott, egymás mellett mindannyian, és vártuk, hogy mi fog történni. Aztán a végső párbaj. Harry és Voldemort harca. Elindult az átok, és Harry nyert. Aztán megint semmi, csak letargia. De mégis büszke voltam, nagyon.
- Lehettél is. Harry nagyon nemes dolgot vitt véghez. Beteljesítette a jóslatot. Azt a jóslatot, ami mindenkit elvett tőle. A szüleit, a keresztapját, a szerelmét… Mindent.
- Igen. És alighogy ennek vége lett, máris belekeveredtek egy újabb forgatókönyvbe.
- Igen, ez igaz. De ti itt vagytok. Azért, hogy segítsetek nekik. Mindannyiuknak. Ha igaz az, amit Dumbledore hangoztat, ha a prófécia tényleg létezik, akkor még nyolc életnek meg kell születnie. És nektek velük kell lennetek. Lily, lehet, hogy valamelyik majd pont a te unokád lesz.
- Unokám… Merlinre! Huszonöt éves vagyok! – fakadt ki Lily. - Mert ott folytatom, ahol abbahagytam. A fiam közel húsz. Előbb fognak az emberek a barátnőjének nézni, mint az anyjának. Fiatal vagyok én még ahhoz, hogy nagymama legyek. Nem gondolod?
- Szót se róla, nem vagy egy aszott, ráncos bőrdíszmű! – mondta neki Molly. A mondaton mindketten nagyon jót nevettek, de a probléma ettől még ott marad.
- De most komolyan, Molly, hogy fog engem komolyan venni a saját fiam, ha közel egy idős vagyok vele? A végén még az apja lesz a legjobb haverja! A tekintély helyett – aggodalmaskodott tovább. – És ugyanolyan megszállottan szabályszegő lesz.
- Lily, Harry nem James!
- De Potter! És a vér nem vélik vízzé.
- Jaj, te lány! – csóválta a fejét Molly. – Ne haragudj, de én ismerem Harrynek ezt az oldalát, és meg kell, hogy mondjam neked, a te fiad aztán minden, csak nem semmirekellő.
- James sem az, ne érts félre, csak pusztán megszállottan szabályszegő, és szeret engem idegesíteni. Nagyon! Ez neki és Siriusnak a kedvenc hobbija. És mi lesz velem, ha Harry is beáll melléjük?
- Örül, hogy itt vagytok neki! Hidd el nekem, Harry nem olyan. Ismerd meg, és magad is rájöhetsz majd, hogy ő nem egy csapodár, vagány legény. Mindenki szereti, mert olyan, amilyen, és ha megismered, nagyon meg fog változni az ilyen irányú véleményed, és megtudod, hogy ki is ő valójában.
- Remélem én is, hogy igazad lesz – sóhajtozott még mindig.
- Tegnap nem beszélgettetek? – kíváncsiskodott Molly.
- De igen! Ott voltak nálunk Ginnyvel hajnali négyig, és nagyon sokat meséltek nekünk. Igazából szinte mindent. Az első évtől az utolsóig. És nem csak Harry mesélte el a saját életét, hanem Ginny is. Tünemény az a lány, Molly, úgy örülök neki, hogy Harry vele van.
- Én is! Hogy mennyit szenvedett, mire Harry észrevette!
- Tudom, mindent elmesélt. De Harry, ha nem is nagyon hamar, csak kicsit késve, de észrevette, és most nagyon boldogok együtt, és szerintem ez a lényeg.
- Hát igen. És Ron és Hermione is ott voltak nálatok?
- Sajnos nem, pedig nagyon szeretnék találkozni velük. Hermionéval főleg! Tegnap este viszont csak Harry, Ginny, Sirius és Galathea voltak ott.
- Olyan furcsa nekem az a nő. Annyira hasonlít az anyjára, de valahogy mégis másra emlékeztet.
- Esetleg az apjára? – érdeklődött Mollytól Lily alig visszatartható nevetéssel.
- Ismernem kellene? – kérdezett vissza Molly nagyon meglepetten.
- Nem jöttél még rá, igaz?
- Mire?
Molly kezdte magát kényelmetlenül érezni. Hogy Ő nem tud valamiről? Létezhet ilyen? Kérdő tekintettel nézte Lilyt, mire az nagy nehezen és nevetve kibökte…
- Molly! Albus Galathea apja!