Démon
A démon eredetileg istent jelentett (görögül: δαίμων). Később az isteneknél alacsonyabb, az embereknél magasabb rendű lényeket jelölték ezzel a névvel.
A démonok, a mitológiákban az istenek és az emberek között állnak és lehetnek jó szándékúak, vagy akár gonoszak is. Szinte minden nép mitológiájában találkozhatunk velük: az ókori egyiptomiak képzelete szerint mérhetetlen sok ily démon van, kik mindenütt az ember közelében laknak, a vízben, földben s levegőben. Az indusok körülbelül 30000 démont imádnak. A kaldoknál is vannak tűzi, légi stb. szellemek. A perzsáknál vannak jó s rossz szellemek, izedek és dewek, amazok Ormuzd országában laknak, emezek Ahrimanéban. A zsidóknál is később, mikor a babiloni fogság idejében a perzsákkal érintkeztek, kifejlődött egy démonológia, mely alapjában hasonlít is a perzsára.
A görögöknél
Az ókori görögöknél a démonok, mint a főistenek kísérői, szolgái jelennek meg, s mint ilyenek külön egyéniséget s nevet kapnak (s koribansok Rhea mellett, Deimos és Phobos Ares mellett), részint pedig egyes emberekhez (népekhez is) vannak kirendelve, s azokat kísérik születésűktől kezdve halálukig. Majd úgy képzelik, hogy minden embernek lehet jó és rossz démonja (agathodaimon, kakodaimon), majd hogy azon egy démon tesz jót és rosszat. Ilyen démon híres példája Szokratész daimonionja, akinek szavát hallja, s aki őt mindig a rossztól megóvja. Az újplatonikusok rendszerében a démonok fontos helyet foglalnak el, alsó istenségek, kik istenek s emberek közt közvetítenek, s az isteni parancsokat hajtanak végre.
Kereszténységben
A kereszténység kezdetén az emberek abban a hitben éltek, hogy a betegségeket démonok okozzák, ezért a démon-űzés ismert mesterség volt akkoriban.
A kereszténység első századában a démonokban való hit igen erős volt; a régi pogány istenek mind gonosz démonokká váltak, de más démonokban is hittek akik egytől-egyig gonoszok voltak és isten ellenségei, valamint ők voltak okai az egész pogányságnak, elvakítva az emberek eszét.
|