25. fejezet

Két nappal karácsony előtt Perselus éppen az év utolsó Bájitaltani Szemléjét lapozgatta az ágyban. Kicsit elcsigázott volt az elmúlt időszak eseményei miatt, ezért hatalmas megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy vannak még olyan normális dolgok a világon, mint a „Meghajtófű hatásai a telihold alatt készített bájitalokra” és „Válasz Harisham Rasghad mesternek a Közép Indiai Bájitaltani Konferencián elhangzott előadására” című cikkek.

A december rengeteg teendőt akasztott szegény Perselus nyakába. Mivel Hermione már alig bírt megmozdulni hatalmasra nőtt pocakjától, neki kellett elvégeznie a nagy karácsony előtti Abszol úti bevásárlást, és ügyelni arra, hogy felesége még véletlenül se erőltesse meg magát olyasmikkel, hogy „Csak még egy tepsivel kéne sütnöm Tonskéknak ebből a mézes süteményből”, vagy „Nem megyek messze, csak szedek még abból a gyönyörű fagyöngyből, ami a falu határán túl nő”.

Hermione nem volt hajlandó egy helyben ülni, bármennyire is azt kívánta volna az állapota. Október végétől már nem járt be a Minisztériumba, viszont sikerült elintéznie, hogy otthon is folytathassa a munkát. Emellett fáradhatatlanul készítette a babakelengyét, és annyit mászkált fel és le az emeletről, hogy Perselust lassanként az idegösszeroppanás határára juttatta.

– Ki sem látsz már a hasad mögül! – rohanta le egyik délelőtt a férfi megszeppent feleségét, akit azon kapott, hogy egy halom aktával a kezében igyekszik lefelé a lépcsőn. – Az hiányzik, hogy megcsússz, elvétsd a lépcsőfokot és arra jöjjek fel a laborból, hogy itt fekszel törött nyakkal.
– De Perselus! – nézett rá Hermione felháborodva. – Hogy mondhatsz ilyet? Tökéletesen látok a hasamtól, semmi ok az…

A férfi intett egyet a pálcájával.
– Milyen színű a papucsod?

Hermione homlokráncolva igyekezett megállapítani, milyenre változtatta Perselus a papucsát, majd lemondóan felsóhajtott.
– Erről van szó – vágta rá diadalittasan a férfi.

Folyamatosan jöttek a látogatók. Jane, Hermione édesanyja, amikor csak tehette, beugrott néhány percre esténként, munka után. Molly Weasley és ő nagyszerűen összebarátkoztak és kedvelt szórakozásuk volt összeülni a Piton házaspár nappalijában egy kis péntek esti receptcserélgetésre.

Fleur gyakran hozta el Jérome-ot és Hermione mindig lelkesen gyakorolta rajta, mi is lesz a feladata anyukaként. A kisfiú érdekes módon azonban többnyire Perselushoz kéredzkedett, amint anyjával átlépték a ház küszöbét. A férfi eleinte hevesen elhárított minden ilyesfajta próbálkozást, de aztán idővel megtanulta kezelni a helyzetet. Pókerarccal átvette Jérome-ot, tett vele egy kört a laborban, elmagyarázott neki pár bonyolult eljárást, majd halálos nyugalommal adta át az immár békésen alvó gyereket Hermionénak.

Minél közelebb került a szülés időpontjához, Hermione annál izgatottabb lett. December 30-ára várták a babát, de ő már november végén összepakolt egy bőröndnyi dolgot, ami nélkül semmiképp sem mehet be a Szent Mungóba. Perselus kissé túlzásnak tartotta a hat hálóinget és a kicsinek bekészített húsz ruhácskát, de Hermione hajthatatlan volt.

Ezen az estén tehát Perselus békésen olvasgatta újságját. Hermione haját fésülve lépett ki a hálószobából nyíló fürdőből. Egy pillantást vetett az ajtó mellé készített bőröndre, aztán kicsit elhúzta a sötétítőfüggönyt és kinézett a sötét kertbe. Lemondóan sóhajtott.
– Még mindig nem esik a hó.
– Hm.
– Szörnyű lesz, ha fekete karácsony lesz.

Perselus lapozott, majd felnézett és szinte azonnal elfeledkezett arról, milyen címeres ökörnek tartotta még az előbb Joseph Vindron-t, a Brit Bájitalfőzők Szövetségének elnökhelyettesét. Ahogy ott állt az ágy előtt hosszú fehér hálóingben, a hajkefét lassan húzogatva dús barna hajában, Hermione egyszerűen lélegzetelállítóan szép volt. A lány felocsúdva tűnődéséből, felpillantott és elmosolyodott.

Aztán a következő pillanatban furcsa kifejezés futott át az arcán. Perselus nem tudta volna megmondani, hogy fájdalom, vagy meglepettség volt, mindenesetre a láttára egy pillanatra kihagyott a szíve.
– Hermione…

Felesége szaporán vette a levegőt és tekintete ide-oda cikázott, majd megállapodott rajta.
– Azt hiszem… – suttogta. – Jaj, Perselus, azt hiszem…

A férfi eldobta az újságot és már ki is ugrott az ágyból és Hermione mellett termett, aki most már az ágy keretébe kapaszkodott.
– Jól vagy? – ostoba kérdés volt, de hirtelen semmi más nem jutott az eszébe.
A lány csak a fejét rázta és a mellkasának támasztott a fejét. Perselus kissé remegő kézzel simogatta meg a fejét, miközben meztelen talpa alatt érezte a nedvességet a szőnyegen.

Határozottan átkarolta és odavezette Hermionét az ágy ajtó felőli oldalára. Gyengéd erélyességgel lefektette, miközben folyamatosan beszélt.
– Felöltözök, és már mehetünk is. Nyugalom, nem kell kétségbe esni. Van ilyen… korábban jön, mint terveztük.
– Perselus…
– Igen, tudom, pillanat, és nem, a bőröndöt sem hagyjuk itt. Csak légy teljesen nyugodt, ez a lényeg. Semmi ok a pánikra.
– Perselus!
Perselus éppen harmadszorra gombolta félre az ingét.
– Mi az?
– Legjobb lenne, ha előbb te fogadnád meg a tanácsodat – mondta hasát simogatva Hermione és reszketegen elmosolyodott. – Én nyugodt vagyok.

Egy perc múlva útra készen álltak.
– Mehetünk. Gyere, támaszkodj rám és próbálj meg egyenletesen lélegezni – vezényelt a férfi.
A földszinti kandallóhoz igyekeztek, mert nem merték megkockáztatni a hoppanálást ebben a helyzetben. Már a nappali ajtajában jártak, amikor Hermione megtorpant.
– Perselus a…
– Mi az? Fáj?
– Nem, nem, a bőrönd! Fent hagytad a bőröndöt!

Fél órával később Perselus a Szent Mungó Ispotály folyosóját rótta, és minden alkalommal, amikor elhaladt a Szülőszoba feliratú ajtó előtt, megállt egy pillanatra hallgatózni.

– Perselus!
Molly Weasley igyekezett felé, nyomában egész családjával, valamint Luna Lovegooddal és Harry Potterrel. Na, már csak ő hiányzott… – morgott magában a varázsló, de igyekezett kifejezéstelen arcot vágni.

– Jöttünk, amint tudtunk – szólt kissé zihálva Mrs. Weasley, amikor odaértek mellé. – Hogy van?
– Amennyire tudom, jól. Azt mondták, bemehetek, de egyelőre úgy tűnik, elfeledkeztek rólam.

Perselus valójában hálát adott az égnek, hogy a bába és a gyógyító ilyen feledékeny, mert bármennyire is szerette Hermionét és élt már át sok mindent, nem volt teljesen biztos abban, hogy szeretne most az ajtó másik oldalán lenni.
– Nyugalom, öregem – veregette meg a hátát Bill kedélyesen, de a mosoly gyorsan az arcára fagyott, ahogy tekintete találkozott Perseluséval. – Khm… ki kér kávét?

A következő fél óra folyamán befutott Tonks és Lupin, valamint Jane és Paul Granger, akikért Arthur Weasley ment el.

Perselusnak határozottan rossz érzése volt, de persze senkivel sem osztotta meg balsejtelmeit. Ehelyett némán járkált fel-alá, mint pár hónappal ezelőtt Bill, de rá senki nem mert rászólni. Egyszer egy komor arcú ápoló jött ki a szülőszobából, és a folyosón várakozókra rá sem hederítve elsietett a folyosón, hogy egy perc múlva egy másik ápoló társaságában térjen vissza.

Perselus eléjük állt.
– Mi történik? – kérdezte vészjósló hangon.
A két nő ránézett, aztán egymásra.
– Ön a férj?
– Igen.
Néma csend lett a folyosón, és Perselus, abból ahogy az ápoló feltette neki a kérdést már tudta, hogy baj van.
– Úgy tűnik, a feleségét kicsit jobban megviseli a dolog, mint várható volt…
– Miről beszél?
– Hmm… én nem vagyok felhatalmazva, hogy… majd kiküldöm Markus gyógyítót, de most…
– Be akarok menni.
– Azt nem lehet, uram – az ápoló próbálta visszatartani a férfit, de ő már bent is volt.

– Mit keres itt, uram? Ide nem jöhet be csak úgy!
De Perselus már nem is hallotta a körülötte felhangzó kiabálást, nem látta a teremben nyüzsgő ápolókat, csak Hermionét, aki sápadtan, elgyötörten nézett fel rá. Fehér arcából csak úgy világítottak nagy barna szemei.
– Perselus…
Megragadta felesége felé nyújtott kezeit. Annyi fájdalom és félelem sugárzott azokból a szemekből, hogy majdnem rosszul lett.
– Itt vagyok. Nem engedtek be.

– Kérem, uram…
Perselus villogó szemekkel nézett hátra. A középkorú gyógyító intett neki a fejével, hogy húzódjanak kicsit félre.
– Azonnal jövök – suttogta Hermionénak, aztán követte a kórterem egyik sarkába Markus gyógyítót.
– Uram, tudnia kell – kezdte a mondókáját a férfi, de Perselus félbeszakította.
– Hagyjuk a maszlagot, hogy mindent megtesznek – suttogta félelmetes arccal. – Mi van a feleségemmel?
A gyógyító nyelt egyet.
– Sajnálom uram, de komplikációk merültek fel és… Döntenie kell.
– Mit beszél? – Perselus úgy érezte, jeges vízzel kezdik feltölteni a testét a lábától indulva.
– Értse meg, ha megpróbáljuk megmenteni őket, az mindkettejük életébe kerülhet. Tudom, hogy szörnyű a választás, de meg kell tennie. Mi mindent megteszünk, de ha arra kerül a sor…
– Nem.
– Mr. Piton…
A gyógyító öt másodpercig még farkasszemet nézett a halálosan sápadt Perselusszal, aztán aprót bólintott.
– Szeretném, ha most kifáradna.
– Nem.
– Kérem, uram – a gyógyító már tuszkolta is kifelé a minden ellenállásra képtelen férfit. – Ígérem, szólni fogok, ha bármi történik, de most elaltatjuk a feleségét, hogy megműthessük. Nem maradhat itt.

Perselus még látta, ahogy Hermionét egy ápoló varázspálcájával elkábítja, majd a folyosón találta magát.
– Mi történt?
– Olyan sápadt vagy, mi a baj?
– Hozzatok neki vizet!
– Mi van Hermionéval?

Rettenetes csend borult a világra. Valahogy elbotorkált a folyosó másik végére.
– Hagyjátok, ne menjetek utána…

Legalább nem követik. Tudta, hogy mondania kéne valamit Hermione szüleinek, hogy össze kéne magát szednie, de egyszerűen képtelen volt. Csak állt a fal felé fordulva, a szeme előtt sötétség, az agyában süket csend, az ujjaiban zsibbadt bénaság.

Nem lehet… az nem lehet, hogy pont most… Hirtelen semmi más nem jutott az eszébe, sem az, hogy miken ment keresztül a Hermione előtti években, hogy azt hitte, ő már sosem lesz boldog, és hogy végül mégis milyen hihetetlen ajándékot kapott az élettől. Csak az járt a fejében, hogy szereti azt a lányt odabent, azt a sápadt arcú, égő szemű, törékeny teremtést, és hogy nem mondta neki elégszer…
Nem mondta, hogy mennyire más minden vele, hogy mit jelent neki a nevetése, az, amikor reggel odabújik hozzá, hogy folyton odaégeti a reggelire szánt pirítósokat, hogy milyen csodaszép volt az egyik őszi estén a kertben, mikor a sálját elvitte a szél és hogy…

Kisfiú kora óta nem sírt, de most szeretett volna odarohanni hozzá, fejét az ölébe fúrni, és könnyeivel együtt odaadni neki minden szót, minden vallomást, mindent, amit eddig nem.

Egy félénk érintés a vállán rántotta vissza kínkeserves valóságba. Ahogy felpillantott, Markus gyógyítót látta maga előtt és mögötte a szorongó csendben várakozó sápadt arcú Weasley-ket, Pottert, Lupint és Tonksot és a Granger házaspárt. Nem bírt Jane izzó szemébe, halottszín arcába nézni, ezért inkább visszafordult a gyógyítóhoz, akin látszott, hogy nincsenek jó hírei.

Szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán, de Markus így is értette a kérdést.
– A felesége jól van. Sok vért vesztett, de a bájitalok, amiket adtunk neki, majd…
– Mi van a gyerekkel? – vágott közbe Perselus és úgy érezte, mindjárt felrobban a mellkasa.
Markus gyógyító szorosan összepréselte a száját, majd rövid szünet után így szólt.:
– Mindent megteszünk, uram, jelenleg is próbáljuk visszahozni… Hová megy? Mr Piton! Nem mehet be! Álljon meg!

Perselus épp úgy, mint az előbb, gyorsabb volt, mint a feltartóztatására siető kezek és beviharzott a szülőszobára. Útközben látta, ahogy Paul magához öleli zokogó feleségét és hallotta, ahogy a folyosón tartózkodók egymás szavába vágva suttogják el eddig visszafojtott kérdéseiket.

Egyetlen pillantással megállapította, hogy Hermione rendben lesz, majd egy fehér köpenyes, baljós csoporthoz sietett, akik egy asztal körül álltak és kétségbeesetten próbáltak életet lehelni egy apró testbe.

A lányom…Perselus érezte, ahogy a mágia összesűrűsödik benne egy ponton, valahol a homloka közepén, majd szétárad az egész testében és újra visszahúzódik. Így lüktetett benne a titkos varázslat, amit akaratlanul, tudatalatt előhívott a félelem, az eddig fel nem fogott szeretet, miközben félretolva az értetlenkedő ápolókat és gyógyítókat két kezével felemelte a kicsinyke, véres, ráncos gyermeket.

A világ megszűnt létezni. Csak ők ketten voltak, a két tenyerében szinte kényelmesen elférő lányka és ő, meg a mágia, ami mostanra szinte fájdalmat okozva pulzált benne. Érezte, ahogy kezein át kiáramlik és a falhoz tántorodott, de a világ minden kincséért sem eresztette volna el a babát.

Élj, élj, élj! – hajtogatta magában, szemeit a kis arcra függesztve. Annyira pici volt… és annyira mozdulatlan. Összeszorította a fogát, amikor a mágia egy minden eddiginél erősebb lökéssel szinte kirobbant testéből, át a kezei bölcsőjében tartott gyermekbe.

És akkor a kislány összerándult, kicsiny szájába betódult a levegő és Perselus megérezte, ahogy hüvelykujja alatt szaporán dobogva elindul a pöttöm szív. Mint egy kismadár, repkedett kezében az új élet. Ahogy a mágia visszahúzódott, megszűnt a tartóerő is, ami eddig lábain tartotta őt. Utolsó tiszta gondolatával még egy felé lendülő kéz felé nyújtotta a lányát, aztán minden elsötétült.

Gyermekkorában egyszer Dumbledore egy kagylót adott neki, azt mondta, ha a füléhez szorítja, hallhatja a tenger morajlását. Ez volt az első, ami most az elméjébe furakodott, mert a hangok olyan elmosódottak voltak, mintha egy kagyló belsejéből áradnának felé.

Még mindig a szülőszobában volt, a falhoz támaszkodva ült és amikor kinyitotta a szemét egy sápadt női arcot pillantott meg.
– Jól van? – kérdezte az archoz tartozó hang.
A világ kezdett újra normálisan működni, a hangok, a képek kiélesedtek.
– Mi történt?
A nő zavartan nézett vissza rá, majd lassan, mint aki nem biztos a mondandójában, így válaszolt:
– Elájult.
Perselus mérgelődött – ennyire magától is rájött már.
– És a lányom?
Az ápoló elmosolyodott.
– Egészséges és majd kicsattan az élettől – összehúzott szemekkel fürkészte a férfi arcát. – Hogy csinálta?
– Fogalmam sincs – és ez volt az igazság.

Perselus maga is megrémült így utólag attól a különös erőtől, ami elárasztotta, de azokban a pillanatokban tökéletesen érthetőnek és helyesnek tűnt minden. Olvasott már hasonlóról, de hogy maga is megtapasztalja… de most más dolga van, mint ezen töprengeni. A falhoz támaszkodva kissé imbolyogva feltápászkodott és körülnézett. Sem Hermione, sem a gyerek nem volt már a helyiségben.
– Átvittük őket egy kórterembe, hogy pihenhessenek – mondta a nő Perselus ki nem mondott kérdésére. – Hamarosan bemehet hozzájuk.

A folyosón azonnal köré sereglettek az aggódó rokonok és barátok.
– Mi történt?
– Hogy van Hermione? És a baba?
– Perselus!
– Hagyjátok már szóhoz jutni!
Perselus végignézett a feléje forduló arcokon és erejét megfeszítve nagyon-nagyon halványan elmosolyodott.
– Mindketten jól vannak.

Szinte érezte, ahogy a megkönnyebbülés hulláma elárasztja a jelenlevőket. A nők sírtak, a férfiak őket vigasztalták, de Perselus látta, amint Harry kapkodva megtörli a szemét, mielőtt Ginny a karjaiba zuhant.

Valahogy elbotorkált az egyik székhez és leroskadt rá. Teljesen kifacsartnak érezte magát, az agyát pedig tompának és üresnek. Mrs. Weasley lépett oda hozzá és leült a mellette álló székre.
– Mi történt, Perselus? – kérdezte lágyan. – Azt hittük… mi már azt…
Perselus kényszerítette magát, hogy a bársonyos barna szemeke nézzen.
– Nem tudom, Molly. Igazán. Valami baj volt, a… a lányom nem lélegzett – Mrs. Weasley a szája elé kapta a kezét. – Aztán történt valami, én… nagyon különös volt, mintha… mintha varázsoltam volna, de nem tudatosan és akkor…

Nem bírta folytatni. Mrs. Weasley szemét újra elöntötték a könnyek. Nem szólt, csak megszorította a férfi karját, reszketegen rámosolygott, majd felállt és újra csatlakozott az ünneplő társasághoz.

Hermione úgy feküdt a vékony fehér takaró alatt, mint egy mesebeli elvarázsolt királylány. Az arca sápadt volt, a szája halvány rózsaszín, a haja pedig lágyan terült szét a párnán. Perselus Janenel és Paullal együtt lépett a kórterembe. Az ágy végében fehér fából készült kiságy állt, benne pedig békésen szuszogott az újszülött. Perselus végigsimított felesége arcán, majd a gyermekhez lépett és lepillantott az alvó arcocskára. Olyan nyugodt és elégedett – gondolta magában. – Pedig ezen a világon töltött első percei igazán nem mondhatók békésnek.

Most, hogy már megfürdették, pólyába csavarták, Perselus is jobban szemügyre vehette. Finom vonású szája, orra, szemei voltak, a haja pedig fekete piheként borította a fejecskéjét. Gyönyörű volt. A kislány összecsücsörítette a száját, ráncolta a szemöldökét és ökölbe szorította, majd újra kitárta kis kezeit. Hirtelen eszébe jutott, hogy még nem is adtak neki nevet. Ahogy azonban elnézte a gyermeket, egyetlen dolog járt a fejében: hogy milyen szép. Belle – franciául annyi, mint szép. Igen, ez tökéletes lesz.

– Perselus…
– Itt vagyok – Perselus odalépett az ágyhoz, miközben Jane gyengéden lányához hajolt és végigsimított a kezén.
– Anya, apa…
– Kicsikém – suttogta Jane.
Hermione fáradtan fordította arcát férje felé.
– A lányom?
– Itt van ő is – mondta Perselus. – Éppen alszik.
– Már azt hittem, valami baj van – suttogta a lány és erőtlenül megszorította Perselus kezét. – Ő milyen?
– Gyönyörű szép – Perselus soha nem hitte, hogy ilyesmit is képes mondani, de most olyan magától értetődően jöttek a szájára a szavak. – Majd meglátod. Fekete haja van és az orra olyan pisze, mint a tiéd.
Hermione mosolygott.
– Tehát mindkettőnkből van benne valami.
– Természetesen – bólintott komolykodva a férfi. – Kíváncsi vagyok, melyik házba osztják majd be…
– Hát a Griffendélbe, hova máshová? – incselkedett a lány és arcába kezdett visszatérni a szín.
– Kizárt dolog – Perselus örömmel ment bele a civódásba, ahogy látta a szeme láttára kivirulni Hermionét. – Mardekáros lesz, mint az apja. Kétség sem férhet hozzá.


VÉGE



Epilógus

Belle Eileen Piton egyik szülője várakozását sem váltotta valóra, mert tizenegy éves korában az iskolai Teszlek Süveg a Hollóhátba osztotta be.

A kislány természetében és megjelenésében is tökéletes keveréke volt anyjának és apjának. Nyugodt volt, mint Hermione és komoly, mint Perselus. Azt, hogy észbeli képességeit kitől örökölte, nehéz lett volna megmondani két ilyen nagyszerű varázsló és boszorkány esetében. Selymes, egyenes szálú fekete hajával és sápadt bőrével apjára ütött, de finom arcvonásai anyját idézték.

Perselus soha nem gondolta volna, hogy ennyi örömét leli majd Belle-ben. Élete első perceiben olyan különleges kötelék alakult ki köztük, ami erősebb volt minden másnál. Hermione gyakran mondogatta, hogy Perselus éppen úgy életet adott Belle-nek, mint ő, sőt! Néha kicsit még irigykedett is férjére, mert ő volt az, aki mindig képes volt megnyugtatni a kislányt, ha nagyritkán felriadt álmából, hozzá futott, ha megütötte magát, csak arra a mesére volt hajlandó elaludni, amit az apja mesélt neki. Végtelenül érdeklődő volt és mindent magába szívott, szinte félelmetes memóriája volt. Csendes, nyugodt gyermek volt, akit nehezen lehetett kihozni a sodrából, bár valljuk be, Jérome Weasley-nek néhányszor sikerült. Emellett viszont rendkívül makacs is volt.
– Nem is tudom, kitől örökölte – mondta Hermione nem egyszer, amikor Perselus nehezen leplezett büszkeséggel nézett kipirult arcú lányára, aki éppen seprűt követelt magának ötévesen, vagy egy veszélyes kísérletben akart segíteni apjának a laboratóriumban.

Hermione három évvel Belle születése után, ezúttal minden komplikációtól mentesen fiúgyermeknek adott életet, aki a Julien nevet kapta. Ahogy Belle Perselus szíve csücske volt, úgy lett az eleven, pajkos kisfiú anyja büszkesége. Göndör, fekete hajával, karcsú, izmos alakjával, szép vonású arcával és minden kalandra fogékony szellemével Julien méltán lett a Roxfort egyik legnépszerűbb diákja, míg Belle tanárait és iskolatársait eszével és kitartásával kápráztatta el.

Két gyermekük tökéletes kis világot varázsolt Hermione és Perselus köré. Hermione otthon maradt a kicsikkel és így olyan munka után nézett, amit otthon is nyugodtan végezhetett, és közben szemmel tarthatta Julient, aki mindig újabb csínyen törte a fejét és rászólhatott Belle-re, ha a lány éppen a pincelépcső felé lopakodott. Franciából és olaszból fordított könyveket, varázsige-gyűjteményeket, kézikönyveket és tankönyveket, és néha szórakozásból regényeket is. Nem feledkezett meg a M.A.J.O.M.-ról sem: a munka nélkül maradt házimanóknak különböző londoni és roxmortsi boltokban, a Roxfortban és a Mágiügyi Minisztériumban szerzett állást, és kiharcolt az öreg és munkaképtelen manók részére egy otthont, ahol a tétlenségbe bizonyára gyorsan beleőrülő manók könnyen elkészíthető kézimunkákat végeztek: hímeztek, szőttek, kötöttek, gipszből, fából, agyagból ajándéktárgyakat készítettek.

Perselus Bájitalboltot nyitott az Abszol úton, ahol álomitalokat, gyógyító bájitalokat és megrendelésre bonyolult és nehezen hozzáférhető készítményeket árult. A bolt rendkívül népszerű volt és forgalma az első évben lekörözte a Weasley Varázsvicc Vállalatét, amiért az ikrek viccelődve bosszút ígértek Perselusnak.

Perselus gyakran visszagondolt arra az oly távolinak tűnő első napra, amikor Hermione megjelent a Fonó sori lakás ajtajában és ellentmondást nem tűrően belé kényszerítette azt a levest. Akkor ragyogott be először reménytelenségének szűk és sötét kis szobájába a lány ragyogó vidámsága, mely aztán élete rosszkedvű telét végül „tündöklő nyárrá változtatta át”.*




*Ismét a már idézett Shakespeare idézetre utalva, amely a cím is kissé megváltoztatva: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át.”