24. fejezet


Hermione hagyta magát meggyőzni, és a nászutat elhalasztották következő nyárra. Addigra a kisbaba is már féléves lesz, nyugodtan otthagyhatják egy-két napra a nagyszülőknél, vagy Molly Weasleynél. Mindenesetre Hermione kivett egy hét szabadságot, és ez idő alatt szinte ki sem tették a lábukat otthonról.

Perselus arra is megpróbálta rávenni, hogy hagyja abba a munkát, de a lány ezt már nem volt hajlandó megtenni.
– Meg is bolondulnék itthon – mondta határozottan. – November előtt semmiképpen sem hagyom ott a Minisztériumot.

Perselus beletörődött ugyan, de titokban engedélyezett magának egy kis aggódást. Féltette a feleségét – milyen különös volt már így gondolni rá –, tartott tőle, hogy a trauma, amin a terhessége elején átesett, esetleg okozott valami bajt, amit egyelőre nem vettek észre.

Hermione azonban nagyszerűen érezte magát. Szépen gömbölyödött a hasa, a hatodik hónapra pedig már folyamatosan mozgolódott a baba. Szokásos esti programmá vált, hogy Hermione felhúzta a pulóverét, és úgy figyelték, hogyan rugdos a pocaklakó.

Perselus egészen elhűlt, amikor először meglátott egy dudort a lány hasán, ami lassan elindult balról jobb felé.
– Szerintem ez a lába volt – mosolygott Hermione és biztatta férjét, hogy érintse meg a dudort.
Perselus nem tartotta túl jó ötletnek a dolgot, így inkább csak csendben figyelte a mozgást.

Hermione meg volt győződve róla, hogy a baba lány lesz, míg Perselus, csak azért, hogy ellentmondjon, úgy vélte, fiuk születik. Egyébként ezt csak hosszas faggatózás után tudta kiszedni belőle a lány, mert Perselus általában nagyon tartózkodón viselkedett, ha szóba került a gyerek. Nem igazán tudta, mit kezdjen a helyzettel, és kissé abszurdnak tartotta, hogy Hermione órákon át képes beszélni a hasában lakó kis élethez és őt is ugyanerre biztatja. Nem érezte azt a kötődést, amit minden bizonnyal a lány érzett, és ez némiképp ijedtséggel töltötte el, illetve szégyenkezett is miatta, bár azt nem engedte, hogy ezt más is észrevegye.

A helyzet akkor változott meg, amikor egy októberi estén beállított Jane Granger. Mostanában gyakori látogató volt, és ezúttal érdekes ötlettel állt elő.
– Beszéltem Jeffrey Holdonnal, tudod, Hermione, te nála születtél. Jóban van apáddal, a klubban szoktak néha találkozni. Arra gondoltam, hogy megkérdezlek titeket, mit szólnátok egy ultrahangos vizsgálathoz.

Perselus értetlenül nézett feleségére, aki láthatóan fellelkesült az ötlettől.

– Az nagyszerű lenne, köszönjük, anya – mosolygott Hermione és végigsimított gömbölyű pocakján.
– Miről van szó? – kérdezte Perselus kissé bosszúsan, hogy őt így kihagyják a társalgásból.
– Ó, te nem tudod – és Hermione belefogott a magyarázatba, aminek a végén Perselus annyit megértett, hogy valamilyen mugli módszerrel láthatnák a még meg sem született gyermeküket.

– És mikor mehetnénk el dr. Holdonhoz? – kérdezte Hermione, mikor úgy vélte, kielégítő magyarázattal szolgált férjének.
– Jövő hét szerdán és pénteken rendel, megbeszéltem vele, hogy ha beleegyeztek, akkor ezen napok valamelyikén várhat titeket.

Jane hamarosan elbúcsúzott, de még előtte átadta az orvos névjegykártyáját, amin címet és telefonszámot is találtak. Hermione boldog volt.
– Hát nem nagyszerű? – kérdezte lelkesen, miután kikísérte az édesanyját. – Látni fogjuk a kicsit, és végre megnyugodhatsz, hogy minden rendben.

Perselus őszintén megdöbbent.
– Honnan veszed, hogy aggódom? – kérdezte.
Hermione hamiskásan mosolygott és leült a férfi ölébe.
– Azt hitted, nem veszem észre, hogy úgy lesed minden mozdulatomat, mint egy őrangyal és hogy minden reggeli teámnak furcsa íze van? Mit töltöttél beléjük? Erősítő főzetet?
– Olyasmit – felelte vonakodva Perselus, és kissé megbántva érezte magát, amiért ilyen átlátszó volt ténykedése. – Ez külön a terhesség idejére kifejlesztett főzet, ami segíti a gyerek fejlődését, és erősíti a te immunrendszeredet is.
– Mondom én, hogy angyal vagy – csókolta meg Hermione.

Perselus elhúzta a száját. Még hogy ő angyal! No hiszen!

Péntek délután léptek be dr. Holdon magánklinikájának forgóajtaján. Hermione a váróterem végében húzódó pulthoz lépett, miközben Perselus kissé zavartan követte.

– Dr. Holdonhoz jöttünk, ultrahangos vizsgálatra – mondta a lány.
– A nevét kérem – a recepciós nővér unottan nézett rájuk.
– Hermione Granger… vagyis Piton – javította ki magát. Még mindig nem szokta meg az új nevét.
A nővér bepötyögött valamit az előtte álló számítógépbe, aztán újra Hermionéhoz fordult.
– Dr. Holdon most éppen telefonál, de amint végez, bemehetnek. Addig foglaljanak helyet.
– Köszönöm – Hermione a fal mentén sorakozó székekhez vezette Perselust és leültek.
Hamarosan megcsörrent a recepciós pulton egy telefon, a nővér felvette és bólintott.
– Most már bemehetnek – szólt oda Hermionééknak.

Dr. Holdon barátságos, szürkés hajú, energikus férfi volt. Kedvesen hellyel kínálta őket és megkérdezte, hogy van Paul, Hermione apja.

– Mostanában ritkábban jutok el a klubba, mint szeretnék – mosolygott. – Hallottam, hogy Paul megnyitotta az új rendelőjét.
– Igen, ez most jobb helyen van, mint a régi – bólintott Hermione.

Perselus nagyon idegenül érezte magát az orvos irodájában. Különös volt neki a sok mugli holmi, és amikor dr. Holdon átvezette őket a vizsgálóba, még inkább összezavarodott. Persze egy kívülálló ebből semmit sem vett észre – ők csak egy hűvös nyugalmat árasztó, magabiztos férfit láttak.
Hermione eltűnt egy paraván mögött, eközben Perselus a fal mellett ácsorgott. Dr. Holdon gombokat nyomkodott egy fehér készüléken. Majd zöld köpenyben visszatért Hermione is, aminek a hasrészét fel lehetett hajtani. Ezután felfeküdt a vizsgálóasztalra és odaintette magához férjét. Perselus megfogta a felé nyújtott kezet és gyanakodva figyelte, mit ügyködik az orvos egy különös tárggyal, ami egy zsinórral volt összekötve a fehér szerkezettel. Valami zselét nyomott a tárgy fémes felületére, és ezt hozzáérintette Hermione hasához. Ekkor a készülékhez tartozó képernyőn – ezt Perselus is tudta, hogy micsoda, vagy legalábbis sejtése volt róla, hogy a televízióhoz lehet valami köze – szürke, fekete csíkok, vonalak, foltok jelentek meg és betöltötte a szobát valami különös dobogó hang. Hermione elbűvölten meredt a képernyőre és Perselus is igyekezett látni valamit.

– Hát itt is van a kicsike – mondta dr. Holdon kedélyesen és rápillantott a leendő apukára.
Látta, hogy Perselus hiába meresztgeti a szemét, így ujjaival mutatta, mit is kéne látnia.
– Itt, látja? Itt a feje, a kezei, a lábai… tökéletesen egészséges, amint látom. És mivel már a hetedik hónapban vagyunk, jól kivehető még az arcocskája is.

Perselus ekkor végre meglátta. A kusza foltok most hirtelen alakot vettek fel és ott volt a gyermeke, akit eddig nem igazán érzett magáénak, akiről eddig főként csak félelmei kapcsán gondolkozott el. Látta, hogy megmozdítja apró kezét, hallotta a szívdobbanásait. Lassan kifújta a levegőt és ekkor eszmélt rá, hogy észre sem vette, hogy visszatartatta volna a lélegzetét.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte suttogva Hermione és felpillantott férjére.
Perselus csak bólintani tudott.

Dr. Holdon egy percig hagyta, hadd gyönyörködjenek csendben a leendő szülők, aztán megkérdezte:
– Szeretnék tudni a nemét?
Hermione újra Perselusra pillantott, mire a férfi végre el tudta szakítani tekintetét a képernyőtől.
– Dönts te – vont vállat.
Most, hogy látta a babát, egyáltalán nem érdekelte a neme. Csak az, hogy egészséges, hogy él, hogy az övé és hogy néhány hónap múlva a kezébe foghatja.

– Én szeretném tudni – mondta végül Hermione és megszorította Perselus kezét.
– Rendben – bólintott dr. Holdon.
Egy kicsit mozgatta a műszert Hermione hasán, közelebb hajolt a monitorhoz.

– Úgy látom, lány – jelentette be.
– Lány… – suttogta elérzékenyülten a kismama. – Látod, mondtam, hogy lány lesz.
– Igen – hagyta rá Perselus. – Doktor úr… teljesen egészséges?
– Igen, a lehető legegészségesebb. Mindene a helyén van, nincsenek plussz lábak, orrok… – ekkor pillantása találkozott Perselus fenyegető tekintetével és zavart nevetgéléssel harapta el a mondatot.

Perselus aznap éjjel képtelen volt elaludni. Csak forgolódott, aztán mikor Hermione felébredt mocorgására, inkább felkelt és lement a földszintre, hogy olvasson valamit és elterelje a figyelmét. Folyamatosan a nap eseményein járt az agya. Komolyan aggódott. Aggódott, mert fogalma sem volt, hogyan kell viselkednie egy apának. Hermione azt mondta neki, elég, ha szereti a gyereket, és megy minden, mint a karikacsapás. Na persze. Hermionénak könnyű. Ő nő, a nők pedig úgy születnek, hogy szeretik a gyerekeket, értenek is hozzájuk.
Letelepedett a kedvenc karosszékébe és felemelt a dohányzóasztalról egy könyvet. Rápillantott a fedlapra („100 tipp mamáknak és papáknak”) és már tette is vissza helyére a kötetet.

Nagyot sóhajtott. Nem lehet olyan vészes… – gondolta. Ha Bill Weasley boldogult vele… Mióta a kis Jérome megszületett, két alkalommal kellett elkísérnie Hermionét babanézőbe, s ilyenkor alaposan megfigyelte, mit és hogyan csinál az ifjú apuka. Újra sóhajtott. Bill mindent jól csinált. Pelenkázott, ringatott, még énekelt is – igaz, Fleur mindig leintette ilyenkor, mert szerinte férjének borzalmas fahangja volt. Perselus mélységesen egyetértett vele. Mikor látta, Bill milyen rajongással veszi körül fiát, és a gyerek láthatóan milyen jól érzi magát apja kezeiben, Perselus irigységgel vegyes tisztelettel nézett a férfira. Billnek mindez olyan természetes és magától értetődő volt, de neki…

Ekkor felpillantott a kandallópárkányra, és szeme megakadt a kis képen, amit Hermione és ő délután a vizsgálat után dr. Holdontól kaptak. Felkelt a fotelből és odalépett a kandallóhoz. Leemelte a képet és visszatelepedett. Elnézte a felvételt, amin születendő lányának körvonalai látszottak. Olyan apró, olyan törékeny… Körülsandított, mintha azt várná, valaki előugrik a függöny mögül, vagy belép Hermione, majd egyik ujjával végigsimított a képen.

Másnap reggel Hermione álmosan lépkedett lefelé a lépcsőn. Üresen találta maga mellett az ágyat, úgy vélte, Perselus már felkelt és lement a laboratóriumába. Elhaladtában egy pillantást vetett a nappaliba és már indult volna tovább a konyhába teát főzni, amikor megtorpant. Perselus a karosszékében aludt, félrebukott fejjel. A lány belépett a szobába és odasétált férjéhez, hogy csókkal ébressze.

Ahogy közelebb hajolt, észrevette, hogy Perselus ölében ott fekszik a kép, ami tegnap készült a lányukról. Elmosolyodott és végigsimított a férfi haján.
– Ébresztő, álomszuszék – majd megcirógatta gömbölyű hasát, mikor megérezte, hogy a baba rúg egyet – Neked pedig jó reggelt, drágám.

– Megjöttek! Perselus légy szíves nyiss ajtót! – hallotta Hermione hangját Perselus, aki éppen a lépcsőn jött lefelé az emeletről.

Hatalmas sóhajjal lépett a bejárati ajtóhoz és kinyitotta. A küszöbön Bill és Fleur álltak, utóbbi kezében egy nagy bebugyolált csomaggal, ami valószínűleg a legifjabb Weasleyt rejtette magában.
– Szervusztok, gyertek be – intett a férfi és félreállt az ajtóból.
– Szia, Fleur, szia, Bill – jelent meg Hermione is mosolyogva és átvette a felé nyújtott csomagot. – Szia, pici Jérome.
– Rettenetes ’ideg van – borzongott meg Fleur, és megigazított a takarókat fián.
– Köszönjük, hogy vigyáztok rá ma délután – mondta Bill és kissé aggódón tekintett a Hermione karjában fekvő babára. – Egy kicsit nyűgös mostanában, remélem, nem lesz gond.
– Minden rendben lesz, menjetek csak – nyugtatta a szülőket Hermione.

Perselus korántsem volt olyan magabiztos, mint felesége. Egy egész délután egy kisbabával… Fleur és Bill igazán bízhatták volna Mollyra is a gyereket, végül is ő a nagyanyja. De Hermione azonnal beleegyezett, hogy vigyáznak a babára, amíg ők teázni mennek Tonkshoz és Lupinhoz.

– Akkor mi most megyünk is – csókolta meg Jérome előkandikáló szőke fürtös fejét Bill – Jó légy, öcskös.
– Ne hívd öskösnek! – rótta meg Fleur és ő is megpuszilta fiát. – Adieu, mon petit! Légy jó, angyalkám!
Bill rákacsintott Perselusra és már be is csukódott mögöttük az ajtó.

– Megfognád egy pillanatra Jéromot? – kérdezte Hermione és mielőtt Perselus megszólalhatott volna, már a kezében is volt a gyerek.
Úgy tartotta karjaiban, mintha bombát dédelgetne. Meg sem mert mozdulni. Hermione kérdő mosollyal nézett rá.
– Valami baj van?

Á, dehogy, minden a legnagyobb rendben…

– Gyere, vigyük föl az emeletre – mondta a lány pajkos mosollyal a szája sarkában, de gyorsan komolyságot erőletett magára, amikor Perselus gyilkos pillantást lövellt felé.
– Miért nem veszed te át? – kérdezte. – Én majd…
– Nem, nem, meg kell tanulnod ezeket a dolgokat, mielőtt megszületik a mi babánk – azzal már el is indult felfelé.

Perselus őszinte rémületére, amikor a lépcső közepén jártak, Jérome elkezdett nyöszörögni.
– Hermione…
– Csak semmi pánik, szívem – mondta derűsen a lány.
Perselus lenézett a kis arcra és látta, hogy a nagy barna szemek rászegeződnek.

Végre felértek az emeletre, sőt a gyerekszobába is sikerült bejutni. Hermione odahajolt a babához, hogy elvegye.
– Látod, megkedvelt – örvendezett, ahogy észrevette, hogy a fiúcska Perselust bámulja.
Perselus erre azért nem vett volna mérget. Hermione kicsomagolta Jéromot a takarókból, és befektette a bölcsőbe, amit már hónapokkal ezelőtt bekészítettek az új családtag számára.
– Így ni – suttogta Hermione és megsimogatta a kalimpáló kezecskéket. – Perselus, kérlek, maradj itt vele, hozok magamnak valami olvasnivalót az őrködéshez.
– De…
– Perselus! – Hermione szigorúan nézett rá, aztán még hozzátette: – És beszélhetnél hozzá, attól hamarabb elalszik.

Még jó, hogy nem arra kérte, hogy énekeljen – morogta magában a férfi, majd közelebb lépett a bölcsőhöz és lepillantott a benne fekvő kisbabára.

– Hát – kezdte, és azon törte a fejét, vajon mit mondhatna ennek a kis emberkének, aki most kezeivel és lábaival egyszerre kalimpált – gondolom, ilyenkor valami mesét várnál el, de erre most ne is számíts. Ha Hermione visszajön, majd ő mesél neked…

Az ajtó felé nézett, de még csak nem is hallotta a lány közeledő lépteit. Tudta, hogy Hermione szándékosan csinálja ezt vele. Felsóhajtott.

– Tudod, most éppen egy különlegesen veszélyes bájitalon dolgozom – Jérome abbahagyta a rángatózást, és most szájába vette egyik öklét. – Ha elrontanám, ez az egész ház a levegőbe repülne. Úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennem.

Hermione még mindig sehol sem volt.

– Majd ha nagyobb leszel, és elkezdesz a Roxfortba járni, te is fogsz bájitalokat készíteni, bár nem hiszem, hogy túl sok tehetséged lenne a dologhoz. Apádnak nem volt… – miket hadoválok itt össze? – de persze, ha sokat tanulsz és odafigyelsz, akkor… Azt hiszem, osztálytársak lesztek a lányommal. Majd ő segít neked, ha szépen megkéred.

Jérome laposakat pislogott.

– Most már aludj – és kicsit megmozdította a bölcsőt. – És mire felébredsz, apádék is visszajönnek és hazavisznek.

A kisfiú engedelmesen lehunyta a szemét, és elaludt, ami Perselust mélységes megkönnyebbüléssel töltötte el. Már kezdett nagyon szenvedni attól, hogy mindenféle ostobaságokat kell itt mondania egy bölcső felett állva.

Ekkor tért vissza Hermione.
– Nahát, elaludt – suttogta álmélkodva. – Hogy csináltad?
– Elkábítottam – morogta Perselus és már menekült is a gyerekszobából.