23. fejezet Hermione úgy döntött, hogy az esküvőt minél hamarabb, szűk családi körben meg kell tartani. Nem akart várni tavaszig, hiába győzködte Perselus. – Ha most megesküszünk, életem végig hallgathatom majd, hogy miért is nem vártunk tavaszig, amikor összecsődíthettél volna kétszáz embert, és három évig csak vízen és kenyéren éltünk volna a kiadások miatt – mondta egy este a férfi, miközben Hermione éppen a meghívókat címezte meg. – Ez nem igaz – felelte szórakozottan a lány. – Ó, dehogyisnem – sóhajtott Perselus és lapozott egyet a könyvében. Csak a Weasley család, Hermione szülei és néhány barát volt hivatalos az esküvőre, amit új házuk kertjében akartak megtartani. Hermione végzett a meghívókkal, és egy sóhajjal hátradőlt a székén. – Mit gondolsz, Harry eljön, ha meghívom? – kérdezte aggodalmaskodva. – Gondolod, hogy jó ötlet…? – nézett fel Perselus komoly arccal, aki szerint ez a világ legrosszabb ötlete volt. – Harry a legjobb barátom, akármi is történt az elmúlt hónapokban – vágott közbe Hermione élesen, de aztán újra tanácstalanul meredt az asztalkán előtte takaros halomba rakott borítékokra. – Majd megkérdem Ginnyt… Perselus már Harry nevének említésére is ideges lett. A Fluerék esküvőjén történtek előtt sem volt a szíve csücske a fiú, de azóta, ha lehet, még jobban utálta. Még csak bocsánatot sem kért! Azt persze nem tudhatta, hogy Harry rettenetesen érezte magát azután, hogy eltalálta Hermionét egy hátráltató ártással, és valójában a szemük elé sem mert kerülni, félt ugyanis Perselus haragjától és attól, hogy örökre elveszítette Hermione barátságát. Hiába győzködte őt Mrs. Weasley, Ginny és minden barátjuk, ő abba a hitbe ringatta magát, hogy egy esetleges bocsánatkérő látogatásból nem jönne haza egy darabban. A hetek, hónapok meg csak teltek és minél tovább halogatta a dolgot, annál nehezebben ment az elhatározás. Mikor Hermione elment lefeküdni, Perselus odalépett a kis asztalhoz, és felemelte a félretett borítékot, amin a Harry Potter név állt. Egy percig gondolkodott, aztán hirtelen mozdulattal zsebre vágta a meghívót. Mikor másnap reggel Hermione elindult a Miniszériumba, Perselus a konyhában újra előhúzta zsebéből a borítékot. Gyilkos tekintettel nézte az ártatlan pergament, és magában válogatott szitkokat sorolt Potterre gondolva. Végül csak összeszedte magát, egy intéssel a mosogatóba irányította a reggelihez használt edényeket, és egy újabb suhintás után a mosogatószivacs már szorgosan sikálta a tányérokat, bögréket. Körülnézett a konyhában, újabb okok után kutatva, amik késleltethetik az indulást, de mivel semmi ilyesmit nem talált, lassan elindult a hátsó ajtóhoz. Kilépett a kertbe, összeszorította a fogát a gondolatra, hogy mire is készül éppen és dehoppanált. – Megyek már! – hallott egy hangot az ajtón túli lakásból, és egy másodperc múlva szembetalálta magát Ron Weasleyvel. – Ó – a fiú láthatóan elképedt az ajtóban ácsorgó Perselus láttán. – Ki az, Ron? – kérdezte valaki a konyhából, majd felbukkant Luna. – Nahát, Piton professzor… akarom mondani Perselus. Edénycsörömpölés hallatszott, mire Ron összerándult, de Luna úgy tett, mintha meg sem hallotta volna és rendületlenül mosolygott Perselusra. – Jó reggelt – préselte ki magából a köszönést a férfi, és tett egy lépést előre, mire Ron észbe kapott és elállt az ajtóból. – Potterhez jöttem. Itthon van? – I-igen – sápadt el egy kicsit szeplői alatt Ron, és segélykérőn pillantott barátnőjére. – A konyhában van – bólintott Luna, aztán halkan hozzáfűzte – ugye nem akarja megátkozni, vagy ilyesmi? Perselus pislogott párat, aztán úgy döntött, valóban jól hallotta a kérdést. Mindig is fura lány volt ez a Lovegood… – Bár megérdemelné – és itt szúrós pillantást vetett Ronra, aki újra megremegett –, de nem, Miss Lovegood. Csak beszélni akarok vele. Azzal minden további fölösleges beszéd helyett bemasírozott az aprócska konyhába, ahol Harry a mosogató előtt állt, és összeszorított szájjal meredt a belépőre. – Potter – biccentett felé a férfi. Érezte, hogy a háta mögött néma küzdelem játszódik le Luna és Ron között. Harry egy szót sem szólt, ami kezdte feldühíteni Perselust. – Beszélhetnénk? Négyszemközt… – Miért négyszemközt? – kérdezte Ron és befurakodott a szűk kis helyiségbe. – Mert ez csak rá és rám tartozik – sziszegte Perselus fenyegetőn, de még mindig nem vette le a tekintetét Harryről. – Na, álljon meg a menet! – emelte fel a hangját Ron, és lerázta magáról Luna kezét. – Valóban nem volt szép Harrytől, amit tett… de ha azt hiszi, hagyjuk, hogy megtorolja a dolgot… a maga módszereivel… – Ron! – Mondtam már, hogy csak beszélni akarok – úgy érezte, hogy ha a Weasley kölyök nem tűnik el hamarosan, akkor tényleg megmutatja, milyenek az ő módszerei. – Hermionéról van szó. – Hermione? – Harry most szólalt meg először, és hangja riadtan csengett. – Mi van Hermionéval? – kérdezte kórusban Ron és Luna. – Semmi baja – Perselus türelme végén járt és végre ránézett Ronra és Lunára. – Magunkra hagynának? Látszott, hogy a vörös hajú fiúnak még lenne mondanivalója, de Luna már húzta is kifelé. Hamarosan csukódott a bejárati ajtó és ők egyedül maradtak a lakásban. Perselus előhúzta a meghívót és egy lépéssel közelebb lépve Harryhez, odanyújtotta neki. A fiú értetlenkedve nézett előbb a borítékra, aztán a férfira. – Vedd már el, Potter, nem fog felrobbanni. Harry arcán átsuhant a sértett düh árnyéka, és sietve kikapta Perselus kezéből a borítékot. – Mi ez? – kérdezte. – Ha kibontod, meglátod – felelte gúnyosan a másik és úgy döntött, itt az ideje, hogy kényelembe helyezze magát. Letelepedett hát az egyik székre, ami az apró kerek étkezőasztal mellett állt. Harry feltépte a borítékot, és szemét még mindig volt tanárán tartva kihúzta a megívót. Lepillantott és átfutotta a szöveget. Perselus látta, ahogy arca zavart kifejezést ölt. A fiú azt hitte, egy levél lesz, amiben Hermione örökre elküldi őt melegebb égtájakra, elmondja mindenféle aljas szemétnek, de ez… erre nem számított. – Ez komoly? – kérdezte felnézve Harry. – Ó, dehogy, csak gondoltam mielőtt megkínozlak és megöllek, megnézem, milyen képet vágsz, ha elolvasol egy meghívót – hangjából csak úgy sütött a maró gúny. – Persze, hogy komoly, Potter. Úgy tűnt, Harry visszavág, sőt keze is megmozdult a farzsebe felé, de végül csak nagy levegőt vett. – Nehogy azt hidd – folytatta Perselus –, hogy elfelejtettem, amit műveltél. De Hermionénak, fel nem foghatom, miért, még mindig sokat jelentesz és szeretné, ha eljönnél az esküvőre. Azért én hoztam el, mert azt hiszem ő nem merte elküldeni a meghívót. Mondott valamit arról, hogy majd beszél Miss Weasleyvel, de… Harry zavartan gyűrögette a kezében a pergament, és nem nagyon tudta, mit is mondhatna. – Hát… köszönöm a meghívást – motyogta végül. – És… mondja meg Hermionénak, hogy sajnálom. Tényleg. Én… – Mondd meg neki magad – állt föl a székről Perselus és már indult is kifelé. – Várjon! – állította meg az előszobában egy hang. Rezignáltan hátrafordult – már nagyon szeretett volna kívül lenni az ajtón, messze Pottertől, nehogy mégis csak beteljesedjen Ron félelme. – Mit akarsz? – dobta oda türelmetlenül a kérdést a férfi. Harry nagyot nyelt, arca idegességet tükrözött, tekintete ide-oda repesett. – Tényleg… maga tényleg szereti őt? – kérdezte végül halkan. – Tessék? – Perselus azt hitte, rosszul hall. – Azt kérdeztem – ismételte meg kicsit hangosabban a fiú –, hogy tényleg szereti-e őt. Mármint Hermionét. Perselus eltűnődött, hogy milyen meglepetések érhetik még az életben, úgyhogy csak némi szünet után válaszolt. – Természetesen. Nem tudom, feltűnt-e, hogy egy esküvői meghívót gyűrögetsz a kezedben egy ideje, amin a Hermione és az én nevem áll. Harry bólintott és végre belenézett a fekete szemekbe. – Akkor jó – motyogta. Perselus felvonta a szemöldökét, várt egy pár másodpercet, hátha valami értelmes is kicsúszik még a fiú száján, aztán biccentett, sarkon fordult, kinyitotta az ajtót és távozott. Este vacsora közben Perselus észrevette, hogy Hermione gyakran pillant felé, mint aki kérdezni akar valamit, de végül mindig lesütötte a szemét, ha a férfi ránézett. – Hermione… – Tessék? – a lány a szedőkanálért nyúlt és újabb adag tésztát szedett a tányérjára. Perselus nem szólt, csak hátradőlt a székén és várta, hogy a másik megtörjön. Hermione végül felsóhajtott és felnézett rá. – Délután találkoztam Ginnyvel – nyögte ki zavart mosollyal az arcán. – Értem – bólintott Perselus és halálos nyugalommal felemelte poharát, hogy igyon egy korty bort. – És… jaj, Perselus, annyira… köszönöm – csuklott el a lány hangja. – Szívesen. A következő hét szombatján megtartották az esküvőt. Szép, kora őszi délután volt, a ház mögötti kertben a fák, bokrok levelei már színesedtek, a Nap lágyan melengető sugarait szórta a násznépre. Mindenki egyetértett, hogy Hermione elbűvölően festett egyszerű, lágy esésű fehér ruhájában, hajában vadvirágokkal. Arthur Weasley adta őket össze, mint tette azt Fleurrel és Billel is. Utóbbiak a kis Jérommal érkeztek, aki nagy barna szemeivel, göndör szőke fürtös fejével méltán váltott ki elragadtatott sóhajokat a jelenlévőkből. Perselus valami különös, álomszerű bódulatban élte végig a nap eseményeit, és csak képek maradtak meg az emlékeiben: Hermione fehér ruhájában közeledik felé a vendégek sorfala között, az eskü alatt összefonódott kezeik, az alkonyi fényben eltáncolt első közös táncuk (ami most mondanunk sem kell, egyáltalán nem volt ellenére Perselusnak) és az, amikor Harry és Hermione összeölelkeznek. Egyszer csak arra eszmélt, hogy már mindenki elment, ők pedig a kertben állnak a csillagos ég alatt, az éjszaka zsongító hangjaitól körülvéve, és Hermione vékony ujjai fonódnak a kezére. „Every day I love you more and more. Listen to my heart, can you hear it sings? Telling me to give you everything. Seasons may change, winter to spring, But I love you until the end of time. Come what may, I will love you until my dying day!” (Minden nap jobban és jobban szeretlek, Hallgasd a szívem, hallod az énekét? Azt mondja, adjak neked mindent. Az évszakok változnak, télre tavasz jön, De én szeretni foglak az idők végéig. Jöhet bármi, Szeretni foglak halálom napjáig!)* * A dal a Moulin Rouge-ból való, a Come what may cím szám. Véleményem szerint a világ egyik legszebb szerelmes dala. A fordítás az enyém, remélem nem rontottam el nagyon :) Itt meg tudjátok hallgatni: http://www.youtube.com/watch?v=H7l0O7nCgmI