22. fejezet

– Megjöttem! – Perselust kulcscsörgés és a hazaérkező Hermione kiáltása rángatta vissza gondolataiból, amelyekben meglepően sok szerepet kaptak apró, ráncos, vörös kisbabák, túl forró fürdővízzel teli kiskádak, túl szoros pólyák és erősen meglökött bölcsők.

Hermione ledobta kulcsait egy dobozra és letelepedett Perselus mellé az egyetlen még szét nem szerelt, össze nem csomagolt bútorra, a kanapéra. Körülöttük mindenhol könyvekkel teli dobozok tornyosultak, az egész olyan volt, legalábbis a férfi szerint, mint valami bizarr labirintus. Másnap majd összezsugorítják az egészet és egy szatyorban egyszerűen átviszik az új házukba.

Pajkos mosoly játszott Hermione ajkain, amikor Perselusra pillantott.
– Jól vagy?
A férfi ránézett, szemrehányó tekintettel, mintha csak azt mondaná: Hogy kérdezhetsz tőlem ilyeneket? Nem egyértelmű, hogy egyáltalán nem vagyok jól?
Végül persze nem mondott semmit, hanem kibukott belőle egy kérdés, amiről Hermione sosem hitte volna, hogy Perselus száját valaha is elhagyja majd:

– Szerinted én jó apa leszek?
A lány pislogott párat, majd szélesen elmosolyodott, de Perselus leintette, mielőtt megszólalhatott volna:
– Csak őszintén. Nem akarok ilyeneket hallani, hogy naná, csodálatos apa leszel, ez biztos. Én azért nem érzem magam olyan magabiztosnak a témával kapcsolatban.
Aztán újra intett, hogy Hermione most már felelhet.

– Azt hiszem, mindent elkövetsz majd, hogy a lehető legjobb apa legyél – mondta végül a lány csendesen, elkomolyodva.
A férfi bólintott.
– Tudod… – kezdte, és ránézett az előttük felhalmozott dobozokra – előttem soha nem volt jó példa arra, milyen is egy igazi apa. Egy jó apa. Engem nem szeretett az apám. Igazából azt hiszem megvetett, akárcsak anyámat.

Hermione sosem faggatta a férfit a gyermekkoráról, a szüleiről, mert tudta, hogy Perselusnak, ellentétben vele nem adatott meg a tündérmesébe illő, szeretettel teli néhány év, mielőtt a Roxfortba került. Most csak hallgatott, nem tudta, mit is mondhatna.

– Igen, azt hiszem, tényleg mindent megpróbálok majd, hogy jó apa legyek – folytatta a férfi.
Hermione lecsúszott mellőle a kanapéról, leült a sarkaira, kezeit Perselus combjaira helyezte és úgy mosolygott fel rá.

A férfinak eszébe ötlött egy hosszú hónapokkal ezelőtti jelenet, amikor Hermione és ő még a Fonó sori lakásban egy este hasonlóan üldögéltek. Akaratlanul is visszamosolygott a lányra.
– Az a lényeg, hogy szeresd őt – mondta halkan a lány. – És akkor minden megy majd a maga útján.

Perselus előredőlt és magához húzta Hermionét. A lány végigsimított ajkaival a férfi arcán és azt suttogta:
– Ez az utolsó esténk ebben a lakásban. Emlékezetessé kéne tennünk.
Perselus picit eltolta magától a lányt és összehúzott szemekkel, de mosollyal a szája sarkában nézte.
– Boszorkány – súgta vissza, mire Hermione halkan felnevetett és szorosan belebújt a férfi ölelésébe.

A Hold ezüst fénye beszűrődött a lazán behúzott sötétítőfüggöny résein, és a sugarak pont Hermionéra estek. Perselus félkönyökre támaszkodva nézte az alvó lányt maga mellett, majd óvatosan, nehogy felébressze, végigsimított meztelen hátán és karján.
– Piszok mázlista vagy, ugye tudod? – kérdezte egy kis hang a fejében, mire a férfi elmosolyodott.
– Naná – suttogta.

– Perselus! Itt vagy? Válaszolj! Hermione Granger hívja Perselus Pitont! Ugye tudod, hogy két óra múlva jönnek a szüleim? Perselus! Gye-re-fel!

Hermione a pincelejárónál állt, a konyhában, kötényben és lekiabált a sötétbe vesző lépcsőfokoknak.
– Pillanat – jött a tompa válasz.
A lány újra a lábasokhoz, vágódeszkákhoz fordult és összehúzott szemekkel nézte a vacsora előkészületeit.

Egy hete költöztek be a házba, a hétvégét azzal töltötték, hogy berendezkedjenek és mostanra készen álltak az első vendégek fogadására. Hermione ezért meghívta szüleit egy kellemes, szombat esti vacsorára, amit Jane és Paul örömmel fogadott el. Mivel étkezőjük nem volt, és azért nem a mágiaügyi minisztert várták, Hermione úgy döntött, hogy a konyhában szolgálja fel a vacsorát.

Perselus lent volt a pincében, amit ideköltözésük másnapján vett birtokba és berendezte laboratóriumnak. Most viszont kénytelen volt felemelkedni pincéje mélyéből és segíteni Hermionénak, vagy legalábbis támogatni őt. Mert Hermione persze mindent meg tudott oldani egy-két pálcamozdulattal, legyen az a terítés, vagy a leves behabarása. Perselus jelenlétére mégis szükség volt, mert a kismama elhanyagoltnak érezte magát, elpityeredett minden neki nem tetsző dolog hallatán és Perselus távolmaradása a fontos vacsora előkészületeitől bizony nagyon nem nyerte volna el a tetszését.

Félórával a vendégek érkezése előtt minden készen állt, a kamrában ott álltak a tálak tele finomságokkal, a torta és a bor természetesen behűtve. Hermione és Perselus elvonultak átöltözni, ahol a férfinak csak sok-sok csók és hozzá annyira nem illő bóksorozat után sikerült csak megakadályoznia egy sírógörcsöt, miután Hermione észrevette, hogy a kedvenc fekete ruháján nem lehet felhúzni a cipzárt.

– Beakadt – mondta még az elején Perselus, mire Hermione nyakát tekergetve és kezét nyújtogatva próbálta bebizonyítani, hogy márpedig nem akadt be. Aztán rájött, hogy a cipzár tényleg működik, csak éppen a szűk kis ruha már nem jó rá.
– Vegyél fel valami mást – mondta érzéketlenül a férfi és elfordult, hogy megkösse a cipőfűzőjét.
– Nincs másik ruhám, Perselus – jött a felháborodott felelet.
– Hogyne lenne.
– De NINCS!
– Jó, akkor nincs. Szerintem a szüleidnek fürdőköpenyben vagy pizsamában is tetszeni fogsz.

Hermione a tükör előtt forgolódott.
– De hát még nem is látszik – mondta panaszosan, miközben a hasát tapogatta. Aztán legörbült a szája és Perselus ekkor felnézett. Ezután következett a fent említett sok csók és bók.

Hét órakor csöngettek. Perselus elindult ajtót nyitni, Hermione pedig a szalonnak kinevezett földszinti szobában ácsorgott egy kék virágmintás fehér ruhában, amiben Perselus állítása szerint „remekül festett”.
Vidám hangokat hallott az előszobából, és hamarosan belépett édesanyja és édesapja.
– Szervusztok! – sietett eléjük a lány.
– Hermione! – Jane megölelte lányát.
– Csodásan nézel ki – mondta Paul és két oldalról csókot nyomott Hermione arcára.

Perselus behozta a bort és a málnaszörpöt, ez utóbbit Mrs. Weasley-től kapták, és most, hogy Hermione nem ihatott alkoholt, igen csak jól jött. Koccintottak, beszélgettek egy keveset, aztán Hermione egy percre kiszaladt a konyhába, és visszatérve jelentette, hogy lehet vacsorázni.

Jane és Paul csak úgy ragyogott a büszkeségtől, ha lányukra néztek, dicsérték a főztjét, bókokkal halmozták el. Jane otthon felvilágosította ugyanis férjét, hogy a nők ezekben a hónapokban szeretik hallani, hogy szépek, ügyesek és jól áll nekik a terhesség. Hermione esetében ez mind így is volt, valóban szinte kivirágzott. Még valóban alig látszott rajta, hogy állapotos, de az arca valami sosem szűnő örömet sugárzott, a mozdulatai megteltek gyengédséggel és bájjal – előrevetítve a jövőbeli édesanyát.

Perselus boldog volt. Elcsevegett Paullal a kísérleteiről, amik nagyon érdekelték Hermione apját, Jane-nel közös könyvélményeiket vitatták meg, a férfi mégis akkor volt a legboldogabb, ha kedvesére pillantott. Soha nem érzett nyugalom telepedett a lelkére: az otthon és az őt körülvevő szeretet békéje. Tudta, bár Hermione sosem említette, hogy van még valami, amit meg kéne tennie ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. És érezte, hogy eljött a pillanat.

Miután végeztek a vacsorával, Jane és Hermione közölték, hogy majd ők elpakolnak, a két férfi menjen csak nyugodtan át a szalonba, igyanak még egy pohár bort. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Jane lányához fordult.
– Boldognak látszol, kicsim.
– Az is vagyok, anya – mosolygott a lány és a mosogatóba lebegtette a tányérokat. – Tényleg.
Jane intett, hogy hagyja csak, majd ő elmosogat. Hermione a konyhapulthoz támaszkodott, úgy figyelte csendesen édesanyját. Az asszony megköszörülte a torkát.

– Mondd, Hermione – kezdte – az a dolog, amiről múltkor beszéltünk… említetted már Perselusnak?
Hermione elpirult.
– Én… nos… nem – habogta.
– Drágám…
– Nem anya! – csattant fel a lány, majd kissé lecsillapodva folytatta. – Ezt nem nekem kell felhoznom. Ő a férfi, az ő dolga lépni ebben az ügyben.
Jane egy kis ideig fürkészve nézte lányát, aztán visszafordult a tányérokhoz.
– Te tudod.

Negyedórával később csatlakoztak Perselushoz és Paulhoz. A két férfi a kandalló előtt ácsorgott pohárral a kezükben, és mikor beléptek, gyorsan elhallgattak. Paul zavart mosollyal pillantott feleségére és lányára, Perselus pedig letette borospoharát a kandallópárkányra.

– Megzavartunk valamit? – kérdezte nevetve Jane és férjéhez lépett.
– Dehogy… csak beszélgettünk – felelte a férfi és Perselusra pillantott. – Perselus fontos dologban kérte a véleményemet.
– Nocsak – Hermione letelepedett az egyik fotelbe és lesimította a ruháját – beveszed apát a vállalkozásba? Családi bájitalfőzdét nyitunk?
– Nem igazán – válaszolta a férfi. – Ez inkább… családi ügy.
– Ó.

Hermione kissé ijedten nézte, ahogy Perselus odalép hozzá, felhúzza a fotelből, és nagyon komolyan néz rá fekete szemeivel.
– Hermione Jane Granger…
– Igen?
– Ne vágj közbe.
– Bocsánat.
– Tehát… apáddal arról beszéltünk, hogy itt lenne az ideje megtenni egy bizonyos fontos lépést. Megkérdeztem, megengedi-e, hogy egyetlen lánya hozzám kösse az életét.

– És… – Hermione csak suttogni tudott – mit válaszolt?
– Azt, hogy erre a kérdésre neked kell megfelelned.

Jane remegő ajkai elé kapta a kezét. Paul átölelte a vállát és lemosolygott rá.
Perselus megfogta Hermione kezét és érezte, milyen hidegek a lány ujjai. Elmosolyodott.

– Válaszolsz hát a kérdésemre? Hermione, születendő gyermekem édesanyja, életem felforgatója, rendíthetetlen betegápolóm… leszel örökké velem?

Hermione úgy érezte, semmi más nem létezik a világon, csak összefonódó kezeik, a férfi, aki itt áll előtte és saját szívének heves dobogása. És a boldogság, amitől most alig tudott megszólalni.

– Igen, Perselus – suttogta végül, majd az ölelésre kitárt karokba omlott.
– Szeretlek – súgta a barna fürtökbe a férfi lehunyt szemmel, miközben Paul és Jane odaléptek hozzájuk és megsimogatták lányuk hátát, Paul pedig vállon veregette leendő vejét.

Fél órával később a Granger házaspárt Hermione és Perselus kikísérte a kapuhoz. Miközben Jane megölelte lányát, halkan így szólt:
– Hát mégis lépett az ügyben, igaz?
Hermione nevetett.

Még sokáig álltak a kapuban, miután az autó fényeit elnyelte az éjszaka. Balzsamos, nyáreste volt, csillagok ragyogtak fölöttük, házuk pedig kivilágított ablakaival, a kertben tornyosuló hatalmas fákkal nyugalmat sugározva hívogatta őket. Perselus átkarolta Hermione vállait.
– Mehetünk, menyasszonyom?
– Bárhová, vőlegényem – mosolygott fel rá a lány.