21. fejezet

A következő hét a pakolás, szervezkedés jegyében telt. Hermione szeretett volna minél hamarabb átköltözni új házukba, ezért munka után hazatérve minden este lázasan csomagolt és Perselust is elzavarta a Grimmauld térre, hogy azonnal szállítsa át bájital felszerelését új otthonukba.

Szombaton Mollyval, a frissdiplomás Ginnyvel, Tonkssal és édesanyjával, Jane-nel elindultak, hogy kitakarítsák a házat. Valójában Jane-re semmi szükség nem lett volna, hiszen a boszorkányok néhány jól irányzott pálcaintéssel megoldottak egy halom olyan munkát, amit szegény Jane csak hosszú órák verejtékes munkájával ért volna el. Hermione azonban nem akarta, hogy édesanyja túlságosan is kiszoruljon új életéből. Igaz, hogy a roxforti évek alatt is csak szünetekben találkoztak, így Jane lánya legszebb éveiből maradt ki, de most, hogy Hermione gyermeket várt és megtalálta az igazit, úgy érezte, tartozik annyival a szüleinek, hogy megpróbálja őket belevonni a mindennapjaiba.

Remek mulatságnak ígérkezett a régi ház kitakarítása és mindenki egyetértett abban, hogy Perselusnak remek ízlése van. Mrs. Weasley, mint egy tábornok osztotta ki a parancsokat, miután felmérte a helyzetet. Jane és Hermione a kertet vették kezelésbe, ahol ősz lévén nem sok tennivaló akadt a falevelek összegereblyézésén és a rózsatövek télire való letakarásán kívül. Persze mindannyian jól tudták, hogy ez Hermione állapotának és Jane varázstalanságának szól, de így is nagyszerűen szórakoztak. A lány olyan dolgokat tudott végre megbeszélni édesanyjával, amik hetek óta a lelkében rejtőztek, de nem tudta, kinek is mondhatná el. A terhességéről persze tudott beszélni Mrs. Weasleyvel és Fleurrel, mégis voltak igazi „anyás témák”.

Miután egy ideig csendben nézték az égő levélkupacokat, Jane odafordult Hermionéhoz és mindentudó mosolygó tekintettel nézett rá.
– Elmondod, mi bánt? – kérdezte.
Hermione tűnődéséből kissé zavartan nézett fel.
– Hogy? Ó, nem bánt semmi… – felelte és újra a lángokba pillantott.
– Értem… De ha mégis lenne valami, amit… – folytatta az asszony óvatosan.

– Ó, anya, miért nem… – fakadt ki a lány és kissé hisztérikus tekintettel fordult anyjához. – Miért nem képes… persze lehet, hogy még meg sem fordult a fejében, de azért ezt nem hiszem, mert hát… a helyzetből következik, nem? És ez a ház is… vagy velem van a baj?

Jane türelmesen mosolyogva várta, hogy lánya kicsit lenyugodjon, akkor aztán megkérdezte:
– Perselusról van szó?

Jane és férje, Paul igazán megkedvelték a férfit, miután Hermione karácsony másnapján elvitte őt magukhoz. Persze meglepődtek és eleinte fenntartással kezelték a kapcsolatot, hiszen lányuk egy majdnem velük egyidős volt tanárával élt együtt, de Perselus tudott kedves és megnyerő is lenni – igaz főként Hermione közelében, de ez magán a helyzeten nem változtatott. Azóta néhányszor együtt ebédeltek és a lány szülei teljesen elfogadták Perselust.

– Hát persze – felelte kicsit idegesen Hermione és cipőjével lyukat kezdett ásni a kert földjébe – Ki másról?
– Mit csinált?
– Semmit. Hisz épp ez a baj. Szerinted sosem fog… szóval… megkér valaha?
Jane majdnem felnevetett megkönnyebbülésében, de inkább mégsem tette.
– Hát erről van szó? – bólintott. – Beszéltetek már házasságról?
Hermione megrázta a fejét és továbbra is a földet bámulta.
– Akkor… talán szóbahozhatnád előtte.
– Ó, nem, azt nem – rázta a fejét ijedten a lány. – Nem hiszem, hogy az a házasulós típus lenne…

A beszélgetés itt megszakadt, mert egy lélekszakadva feléjük rohanó Ginny jelent meg a kertben.
– Mi az? Mi baj? – kérdezte rémülten Hermione, és elkapta a lány felé nyújtott kezét. Ginny intett, hogy várjon egy percet, amíg újra levegőhöz jut.
– Fleur… jaj, szúr az oldalam… huh… Fleur…
– Mi van Fleurrel? – szorította meg a lány kezét Hermione. – Ginny!
– Semmi – lihegte a lány, aztán rávigyorgott barátnőjére. – Vagyis semmi baj, csak… szül.

– Anya! Na végre – sietett eléjük a Szent Mungó folyosóján Bill. Mögötte ott toporgott Mr. Weasley, Remus, Ron és az ikrek.
– Jöttünk, ahogy tudtunk – felelte Mrs. Weasley és megölelte izgatott fiát. – Mi újság?
– Semmi – fintorodott el Bill. – Azt mondták, hamar meglesz, de már legalább negyed órája benn vannak.
Anyja elnevette magát.
– Kisfiam, a kisbabáknál a hamar nem egy-két percet jelent.

Ginny, Tonks és Hermione természetesen az asszonnyal jöttek, amint az elindult az Ispotályba és most némán csatlakoztak a férfiakhoz. Teltek a percek, mindenki türelmetlenül várakozott. Bill nem tudott nyugodtan ülni, így fel-le járkált a folyosón, amivel persze lassan az őrületbe kergette a társaságot. Tonks Remus ölébe telepedett és a vállára hajtotta a fejét. Ginny és Hermione egymás kezét szorongatták és néha idegesen egymásra vigyorogtak. Ron, Fred és George lementek a látogatók teázójába és hoztak süteményt, teát, kávét, ki mit kért.

– Jaj, csak jönne már Perselus – gondolta magában Hermione. Édesanyját otthagyták a háznál és megüzenték vele a férfinak, hogy ha hazaér, jöjjön a Mungóba.

Eltelt egy félóra, majd még egy. Bill egyre zaklatottabb lett. A folyosón néha feltűntek más látgatók is, és mosolyogva csóválták a fejüket, mert tudták, mire fel a nagy izgalom.
Aztán megérkezett Perselus, így Hermione átváltott az ő kezének szorongatására.

– Sokat kell még várni? – kérdezte öt perc után a férfi. Már kezdett zsibbadni a keze. Hermione szemrehányóan nézett rá.
– Ha majd én fogok szülni, akkor is szívesebben mennél haza főzőcskézni?
– Nem úgy értettem – kezdte volna a mentegetőzést a férfi, de aztán felsóhajtott és elhallgatott. Tudta, hogy fölösleges vitatkoznia. De akkor sem értette, miért rángatták őt ide. Ez Bill és Fleur gyereke, nem az övé…

Kinyílt az ajtó, amely mögött Fleur vajúdott és kilépett egy fiatal boszorkány. Mosolygott, majd ahogy végignézett a sok férfin, akik közül tulajdonképpen bárki lehetett volna az apajelölt, kicsit elhalványult a mosolya.
– Melyikük Bill Weasley? – kérdezte végül. Bill, aki eddig dermedten állt, most sápadtan odalépett.
– Én vagyok – suttogta. Mindenki lélegzet visszafojtva várt.
– Gratulálok, apuka, gyönyörű kisfia született! Ha akar, most bemehet, de egyelőre csak ön, aztán…

De Bill már ott sem volt. Majd fellökte szegény bábát, úgy sietett feleségéhez és újszülött fiához. A csendet a folyosón most felváltotta a megkönnyebbült nevetés, beszélgetés. Mrs. Weasley elsírta magát, a Weasley fiúk hujjogtak, Ginny pedig örömtáncot járt Tonkssal. Hermione mosolyogva kapaszkodott Perselusba, aki kissé zavarban érezte magát.

Egy óra múlva jött egy nővér, és beengedte a társaságot egy kórterembe, ahol a büszke Bill, a kipirult arcú, ragyogó szemű Fleur és a kis jövevény, Jérome Arthur Weasley várta őket.
– Ó, Fleur, milyen gyönyörű!
– Nézzétek, a kis kezét!
– Az orra tiszta apja, nem?
– De a szeme a tiéd, Molly drágám.
– Csukva van a szeme…
– George!
– Hát nem csodálatos? Ugye, Perselus? – ez Hermione volt, aki elérzékenyülten szemlélte a pici fiút, aki most békésen szundikált anyja karjaiban.

Perselus nem felelt, mire Hermione ránézett. A férfi arcán mélységes döbbenet ült, ahogy a kisbabát nézte.
– Jól vagy? – kérdezte gyanakodva Hermione, de Perselus már húzta is kifelé a kórteremből. Szerencsére senki nem foglalkozott velük, így nem vették észre hirtelen és különös távozásukat.
– Mi bajod van? – kérdezte Hermione mérgesen. Perselus egy pár másodpercig még bámult rá némán, aztán suttogva kinyögte.
– Láttad?
– Mit? – kérdezte türelmetlenül a lány. Szeretett volna már visszamenni, hogy tovább gyönyörködhessen a kis Jérome-ban. – A babára gondolsz?
– Igen. Láttad… milyen kicsi?
Hermione majdnem elnevette magát.
– Igen, Perselus – mondta óvatosan. – A kisbabák általában… nos, kicsik.
Perselus türelmetlenül legyintett.
– Igen, én is tudtam, hogy… de ennyire? Ez normális?

Hermione, a férfi arcára kiülő tömény kétségbeesés láttán jobbnak látta, ha mégsem kezd el hangosan kacagni. Inkább csak belekarolt a férfiba és elkísérte a folyosó végéig.
– Jobb lesz, ha most hazamész – mondta türelmesen. Mikor Perselus közbe akart szólni, folytatta: – Igyál egy teát, olvass valamit, hamarosan én is megyek. És próbálj meg megnyugodni, rendben?
A lépcsőhöz érve a férfi gyanakodva nézett le a lányra.
– Te kinevetsz engem – mondta összehúzott szemöldökkel.
– Nem.
– De igen, látom rajtad, hogy mulattat. Hát megmondom neked, én cseppet sem találom ezt olyan viccesnek – Perselus igazán mérgesnek tűnt. – Miért nem mondtad el? Teljesen felkészületlenül ért, hogy… nekünk is lesz egy… olyan kis… kicsi…
– Gyerekünk – bólintott Hermione és nem bírt elfojtani egy mosolyt. – Majd otthon megbeszéljük.
– De…
– Menj már! – azzal már sarkon is fordult és futva indult vissza Fleurékhez. Mielőtt belépett volna, fejét az ajtófélfához támasztotta és egy percig csak nevetett, nevetett. Mikor végre összeszedte magát, megtörölte a szemét és csatlakozott a boldog családhoz.