19. fejezet

Perselus agyát elzsibbasztotta valami fojtogató köd. Nem érzett ilyet már nagyon régen… olyan volt, mint amikor a dementorok közelében tartózkodott. Nem létezett más, csak a karjában tartott törékeny, zöld ruhás lány. Nem törődött az elhaladtában háta mögött összesúgó emberekkel.

Egyenesen a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályba ment. Az előcsarnokban minden fej feléjük fordult, ő azonban nem látta őket. Határozott léptekkel a recepciós boszorkányhoz sietett.
– Azonnal kerítsen egy gyógyítót.

A kövér, szőke fürtös boszorkány kisietett a pult mögül és odalépett hozzájuk.
– Mi történt?
– Hátráltató ártás…
A boszorkány szemrehányóan nézett fel rá és közbevágott, mielőtt Perselus befejezhette volna a mondatot.
– Akkor feleslegesen jött be, uram – mondta csípősen. – Néhány perc múlva fel fog ébredni…
– Gyereket vár! – tört ki a férfiból.

A boszorkány egy pillanatra riadtan elhallgatott, majd intett egyet a pálcájával, mire két hordágyat cipelő ápoló tűnt fel a semmiből. A szőke boszorkány feléjük fordult és egy szuszra elhadarta.

– Varázslati Traumák Osztálya, terhes nő, hátráltató ártás találta el.
Perselus felfektette Hermionét a hordágyra, és a következő pillanatban a két ápoló dehoppanált.
– Sajnálom, uram, én… – kezdte volna a szabadkozást a recepciós boszorkány, de a férfi már szaladt is a lépcső felé.

Egy perccel később zihálva fordult be a negyedik emeleti folyosóra. Az kihalt volt, sehol egy gyógyító, ápoló, vagy beteg. Minden ajtó zárva volt. Perselus tehetetlenségében kétszer is végigszaladt a folyosón, aztán leült a fal mellett álló székek egyikére. Dübörgött a szíve, de nem a futástól. Ha elmondta volna…

Egy perccel később kinyílt az egyik vizsgáló ajtaja és kilépett rajta egy idős, ezüstszürke csigákba bodorított hajú apolónő. Perselus felugrott és odasietett hozzá. A boszorkány ránézett és egy pillanatra tátva maradt a szája. Perselus tudta, miért: felismerte.

– Én… – a férfi egy pillanatra elgondolkozott, milyen minőségben mutatkozzon be. – Hermione Granger… nemrég hoztam be és szeretném tudni…
– Ó, igen! – derült fel az ápoló arca. – Mattis gyógyító még vizsgálja, de ne aggódjon…
– Köszönöm – bólintott Perselus és visszasétált a székéhez.

Hermione kinyitotta a szemét. Aztán nyomban be is csukta a szemébe világító éles fény miatt. Mikor másodszor, immár óvatosabban felemelte szemhéját, fehér plafont látott maga előtt és egy mosolygó, öreg férfiarcot.

– Hogy érzi magát, kedvesem? – kérdezte az öregúr, aki, mint azt a lány megállapította, fehér talárt viselt.
– Én… hol vagyok? – kérdezte zavartan.
– A Szent Mungóban. Mattis gyógyító vagyok – tájékoztatta a varázsló és egy intéssel kényelmesebb, ülő helyzetbe varázsolta az ágyat, amiben Hermione feküdt. A lány riadt tekintetére gyorsan folytatta. – Ne aggódjon, csak egy hátráltató ártás találta el, de az állapotára tekintettel fő az óvatosság.

Hermione körültekintett a fehér falú szobában. Az idős gyógyító mögött egy hasonló korú ápolónő állt és biztatóan mosolygott rá.
– Megvizsgáltam, és nem találtam semmi problémát – folytatta a gyógyító. – Ön és a gyermeke is teljesen egészségesek.
Hermione bólintott, de nem tudott mit mondani. Az ápolónő kiment a szobából, majd egy perccel később visszatért.

– A kedves férje nagyon odavolt, drágám, de megnyugtattam – mosolygott a lányra a boszorkány. Hermione szívverése elállt egy pillanatra. Tehát elmondták Perselusnak? Mattis gyógyító reszketegen felnevetett.
– Ezek az apák… – intett Hermionénak, azzal nevetgélve távozott.
– Most felveszem az adatait, aztán mehet is – mondta az ápolónő és egy adatlap tűnt fel a kezében, amivel letelepedett az ággyal szembeni íróasztalhoz.
– Neve?
– Hermione Granger.

A boszorkány felpillantott az adatlapból és úgy nézett a lányra, mint aki végre felismeri. Végül is az elmúlt évben elég sokszor jelent meg róla kép a Reggeli Prófétában, és minden varázsló és boszorkány a világon tudta Harry Potter és társai történetét. Végül az ápolónő lesütötte a szemét és folytatta a kérdezősködést.

– Kora?
– 18 éves vagyok.
– Családi állapota?
– Hajadon vagyok.
Az ápolónő újra felnézett, mint aki hirtelen rájött valamire.
– Akkor az az úr odakint, nem…
– Nem a férjem – bólintott Hermione elpirulva, aztán hozzátette: – De valóban ő az apa.
– Értem. Anyja neve?

És ez így ment hosszú perceken át. Az ápolónő végül eltüntette a lapot, felkelt az asztal mögül és a lányhoz lépett.
– Jöjjön, Miss Granger – lesegítette a lányt az ágyról és az ajtóhoz kísérte.

Amint az ápoló boszorkány mögött újra becsukódott az ajtó, Perselus a tenyerébe temette arcát. Nem volt sok ideje azonban a csendes elmélkedésre, mert szapora lábdobogásra lett figyelmes és fojtott hangú beszélgetésre. Felpillantott és Molly, Ginny és Arthur Weasleyt, valamint Remust és Tonksot látta közeledni.

– Azt mondták, negyedik emelet – mondta éppen Molly, majd észrevette a folyosón ücsörgő Perselust.
– Perselus! – odasiettek hozzá, a férfi felkelt a székéből. – Minden rendben?
– Nem tudom – felelte kurtán Perselus, de aztán úgy vélte, igazán illene bővebb felvilágosítást adni. – Még vizsgálják, de az ápoló szerint nincs nagy baj.

Molly a kezét tördelve arrébb sétált, Arthur pedig a falon függő gyógyítók portréit nézegette. Tonks leült egy székre és maga mellé húzta Remust. Az újdonsült férj felpillantott Perselusra.
– Tudtad? – kérdezte egyszerűen.
Perselus megcsóválta a fejét.
– Én tudtam – szólalt meg síri hangon Tonks. A két férfi ránézett.
– Ne nézzetek így – kérlelte őket a sápadt nő. – Csak pár napja derült ki és Hermione csak nekem mondta el… meglepetésnek szánta… ma este akarta elmondani.

Elhallgatott és szipogva lehajtotta a fejét. Remus sóhajtva átkarolta felesége vállát. Perselus nem mozdult, nem is szólt. Túl sok volt neki az elmúlt pár perc.

Kinyílt a vizsgáló ajtaja és egy öreg gyógyító lépett ki rajta. Megtorpant, ahogy meglátta a folyosón várakozókat.
– Hermione Granger látogatói?
– Igen – sietett a válasszal Molly Weasley. – Hogy van?
– Semmi baja, csak egy kicsit össze van zavarodva – mosolygott Mattis gyógyító. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, egyedül Perselus állt még mindig kőszoborként, merev arccal. A gyógyító körülnézett a társaságon. A férfiak dísztalárt, a nők elegáns ruhát viseltek, Tonks pedig még mindig mennyasszonyi ruhájában volt.
– Izgalmas esküvő lehetett – kuncogott Mattis gyógyító és elcsoszogott.

– Akkor… – emelkedett fel Remus. Kezdte kínosan érezni magát és nem akarta, hogy itt legyenek, amikor Hermione és Perselus találkoznak. – Mi most megyünk is. Csak tudni akartuk, hogy jól van-e.
Perselus bólintott. Mollyn látszott, hogy szívesebben maradna, de férje egy pillantása meggyőzte.
– Visszajöttök még? – kérdezte Ginny óvatosan.
– Ugyan Ginny – előzte meg Perselust a válasszal Tonks. – Jobb lesz, ha Hermione most szépen hazamegy és lepihen.
– Igen – mondta végül halkan Perselus. – Köszönöm, hogy… bejöttetek.
– Ez a legkevesebb – Remus megveregette a férfi vállát. – Ha bármi van, csak szólj, rendben?
Perselus újra bólintott, majd nézte, ahogy a látogatók végigmennek a folyosón, majd eltűnnek a szeme elől.

Odasétált az ajtóhoz, ami mögött Hermionét vizsgálták. Azt mondta a gyógyító, hogy minden rendben. És Tonks szerint… ma akarta közölni vele, hogy… Hogy. A szemközti falhoz hátrált és odatámaszkodott.

Nyílt az ajtó és kilépett rajta a sápadt Hermione. Becsukta az ajtót és csak utána nézett fel a férfire. Te őrült! – hallotta Perselus a fejében a hangot. Hiszen ez a szegény lány fél tőled! Szíven ütötte Hermione tekintete, a szemeiből sütő szomorúság. Valamit mondani kell, valamit tenni kell…

– Hogy vagy? – kérdezte sokkal ridegebb hangon, mint szerette volna.
– Nem akartam, hogy így tudd meg – Hermione lesütötte a szemét.
– A gyógyító azt mondta, minden rendben.

Csend lett. Hermionénak félre kellett lépnie, mert a háta mögött újra nyílt a vizsgáló ajtaja, és kilépett az ápoló boszorkány. Kissé zavartan nézte az elé táruló jelenetet. Kezében Hermione pálcáját tartotta.
– Ezt itt felejtette – nyújtotta a lány felé a pálcát.
– Köszönöm – motyogta Hermione.
A boszorkány most Perselusra pillantott, megköszörülte a torkát és így szólt.
– Legjobb lenne, ha Miss Granger most hazamenne, inna egy jó forró teát és aludna egy nagyot.
– Köszönjük – biccentett Perselus és odalépett Hermionéhoz.
A boszorkány elsietett a lépcső irányába.

– Hazaviszlek.
– De… – nézett fel a férfi szemébe Hermione – mi lesz az esküvővel?
– Nagyon jól meglesznek nélkülünk – válaszolta Perselus és megfogta a lány karját. – Itt voltak. Arthur, Molly és Tonksék is.
– Itt?
– Igen, tudni akarták, hogy vagy.
Elindultak a folyosón.

– Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte most már sokkal gyengédebben Perselus, mikor lefelé mentek a fogadószintre. Hermione csak bólintott. Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

Perselus a fogadószintről az utcára kísérte a lányt, és hazahoppanáltak. Hermione besietett a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. A férfi egy ideig tanácstalanul ácsorgott a nappali közepén, majd bement a hálóba, egy pálcaintéssel megágyazott, aztán a konyhába ment és teát főzött, ahogy a gyógyító kérte. Mikor hallotta, hogy nyílik a fürdő ajtaja, várt még néhány percet, aztán fogta a teáscsészét és bevitte a lánynak.

– Idd meg – nyújtotta az ágyon ülő Hermionénak a csészét. – Egy kis nyugtató főzetet is kevertem bele. Jobban alszol majd.
– Köszönöm – suttogta a lány és kissé remegő kézzel elvette a teát. A férfi némi habozás után leült mellé az ágyra.

– Nem iszod a teát – mondta néhány percnyi hallgatás után. Hermione remegőn felsóhajtott, majd lerakta a csészét az éjjeliszekrényre.
– Nagyon haragszol rám? – kérdezte csendesen.
– Nem – Hermione felpillantott rá, Perselus felsóhajtott –, de megijesztettél.
– Bocsáss meg…
– Tonks azt mondta, hogy ma akartad elmondani.
Hermione bólintott.
– A tűzijáték után. Tudom, hogy váratlanul jött és nem is terveztük, és te… nem akarsz gyereket, de…
Elcsuklott a hangja és az ölében pihenő kezét kezdte vizsgálni. Perselus hirtelen megfogta a fehér kezeket. A lány felnézett a fekete szempárba.

– Veled vagyok – mondta a férfi halkan. – Mindig veled akarok lenni. Nem fogok többé gyáván elrohanni. De a tűzijátékról lemaradtunk.
Hermione remegős kis nevetést hallatott, aztán elsírta magát és odabújt Perselushoz.
– Most pedig, Miss Granger, igya meg a teáját és feküdjön le szépen.
– Igen, professzor úr.

Éjjel Perselus arra ébredt, hogy Hermione csendesen szipog a párnájába.
– Mi bajod? – kérdezte álmosan. A szipogás elhalt, a férfi hallotta, hogy Hermione még a lélegzetét is visszafojtja.
– Felesleges úgy tenned, mintha aludnál… na, rajta, ki vele, mi bánt.

Hermione felzokogott.
– Tönkretettem Tonks és Remus napját… mert gyáva voltam és nem mondtam el neked aznap, mikor rájöttem, hogy… hogy…
Nem tudta fojtatni, így csak sírdogált tovább.
– Nem hinném, hogy Tonksék zokon vennék tőled a dolgot. Ha valakire haragudni akarnak, haragudjanak Potterre. Ő kezdett részegen pálcával hadonászni. Az egésznek semmi köze ahhoz, hogy te… szóval az állapotodhoz.
Hermione nagyot sóhajtott.
– De talán, ha Harry is tudta volna, hogy gyereket várok, nem átkozott volna meg téged. Vagyis engem.

Perselus lehunyta a szemét és magában az égiekhez fohászkodott egy kis türelemért.
– Én azért nem vennék erre mérget.
– Perselus! – Hermione hangja szemrehányóan csengett. – Harry nem lelkiismeretlen gonosztevő, csak…
– Jó, jó, de most már aludj!
A lány kissé sértődötten szipogott egyet, de elhallgatott.

Most Perselus volt az, aki nem tudott elaludni, így sokáig hallgatta Hermione nyugodttá váló szuszogását és megpróbált úrrá lenni háborgó érzelmein. Egy gyerek… egy igazi, hús-vér kisbaba. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy férfiak ezrei, milliói lesznek apák nap, mint nap, így aztán ő is majdcsak kibírja valahogy, beletanul új szerepébe. De azért sejtette, hogy hosszú hónapok állnak előtte.