18. fejezet

Perselus csak késő délután ért vissza Hermione lakásába, s ott egy levél várta a lánytól. Nem lepődött meg, hogy a Weasley család kérésére Hermione az elkövetkező napokat az Odúban fogja tölteni. Úgyis azt tervezte, hogy ideje egy részét most újra a Fonó soron fogja tölteni, a pincéjében berendezett laboratóriumban. A kiadóval való egyeztetés közben jutott eszébe ugyanis egy ötlet és azonnal ki akarta próbálni a gyakorlatban is a dolgot.

Tonks és segítőtársai az esküvőig hátralevő napokat nagy izgalomban töltötték. Sütöttek, főztek, takarítottak, ugráltatták a Weasley család éppen otthon tartózkodó férfitagjait, illetve a néha beugró Remust és Harryt. Hermione az utóbbival való találkozástól tartott a legjobban. Harry mogorván átnézett rajta, nem fogadta a köszönését sem. De ami a lány számára a legbosszantóbb volt, a többiekkel bűbájosan viselkedett: dicsérte a díszeket, Mrs. Weasley kérésére végigkóstolta az összes fogást és olyan bókokkal halmozta el az asszonyt, hogy az egészen belepirult. Nevetett Ginny és Tonks véget nem érő mókázásán, Feurnek előzékenyen széket varázsolt elő, ha elfáradt, vizet vitt, ha megszomjazott. De Hermionéval úgy viselkedett, mintha a lány ott sem lenne.

– Ne törődj vele. Majd megbékél – súgta neki Ginny, mikor péntek este a legnagyobb felfordulásban néhány kanalat kerestek az emeleten. Hermione rámosolygott barátnőjére, de a következő pillanatban könnyek futották el a szemét.
– Annyira elutasítóan viselkedik – mondta sírós hangon és lerogyott egy halom függönyre. Ginny mellé telepedett.
– Nem tudom, mit mondhatnék, Hermione – ingatta lassan a fejét a lány. – Próbáltam beszélni vele erről, de nagyon dühös lett. Nem akarok összeveszni vele… emiatt. Megérted?
Könyörgőn nézett barátnőjére, aki megszorította a kezét.
– Persze, hogy megértem. Én csak… – sóhaj – annyira bánt, hogy nem tekint a barátjának. Áruló vagyok a szemében, Perselus pedig még rosszabb. Nem tudom, mit kéne tennem, vagy mondanom, vagy…
– Semmit. Idővel majd rájön, milyen idióta – vigyorgott Ginny és feltápászkodott. Magával húzta Hermionét is.

– Mit gondolsz, az esküvőn nem fog kiakadni azon, hogy Perselus is itt lesz? – kérdezte aggodalmasan a lány.
Ginny elgondolkozott.
– Nem tudom. Biztosan nem fog örülni neki, de… – vállat vont. – Ez Tonks és Remus nagy napja. Ennyit még ő is tud. Nem fogja elrontani.

Hermione némiképp megnyugodva feküdt le aznap este. Már nem tudta, jó ötlet-e, amit Ron mondott néhány napja, hogy beszéljen Harryvel szombaton. Fejére húzta a takarót. Mindegy, majd csak lesz valahogy. Majd meglátja, milyen irányban haladnak az események, és annak megfelelően cselekszik. De Perselussal mindenképpen közölni fogja, hogy… a hírt.

A szombat verőfényes napsütéssel és madárcsicsergéssel köszöntött be. Már hajnaltól nagy volt a sürgés-forgás a Weasley-család háza táján. Mrs. Weasley az idegösszeomlás határán bezárkózott a konyhába és senkit nem volt hajlandó beengedni. Végül Mr. Weasley hosszas könyörgés után bebocsátást nyert, aztán negyedórányi tárgyalás után a család többi tagja és Hermione meg Tonks is csatlakozhatott a zaklatott boszorkányhoz.

– Ha ezeket elsózom, többé nem nézhetek az emberek szemébe – magyarázkodott vöröslő arccal Mrs. Weasley.
– Ugyan már, Molly, senki nem zavar majd a főzésben, igazam van? – nézett a fiatalokra bujkáló mosollyal a férje, mire mindenki bólogatni kezdett és bizonygatták, hogy amint végeztek a reggelivel, elhagyják az asszony birodalmát. Mrs. Weasley megnyugodott kissé.
– Akkor asztalhoz, szaporán! – adta ki az utasítást. – Nem érek rá egész nap!

Székek nyikorogtak, edények csörömpöltek, ahogy mindenki igyekezett gyorsan eleget tenni a parancsnak és Mrs. Weasley perceken belül igazi lakomát tálalt nekik szalonnás tojással, pirítóssal, omlettel, cseresznyés pitével, friss kávéval és teával. Mrs. Weasley karba font kézzel kissé türelmetlenül ácsorgott az asztal mellett, úgy várta, hogy a népes gyülekezet befejezze az evést.

Hermione az utolsó falat pirítósát készült megenni – még mindig nem volt túl sok étvágya reggelenként –, amikor halk, de erőteljes kopogásra rezzent össze. Mindenki a konyhaajtó felé fordult.
– Ez Perselus! – kiáltott fel Mrs. Weasley és az ajtóhoz sietett. Tonks Hermionéra pillantott és bíztatóan bólintott.
– Jó reggelt! – köszörülte kissé zavartan a torkát a belépő férfi.
– Jó reggelt! – hangzott fel a kórus az asztal körül.

Az Odúban tartózkodók mind tudták, milyen minőségben vesz részt az esküvőn Perselus és mindenféle megjegyzés vagy furcsa pillantás nélkül vették tudomásul a dolgot. Hermione felkelt a székéről és odalépett a férfihez, a többiek pedig beszélgetve visszatértek reggelijükhöz. Bill szeme kissé elkerekedett, amikor Hermione futó csókkal köszöntötte Perselust, de Fleur könyökét a bordái között érezve gyorsan belekortyolt a teájába.

– Szia – mosolygott fel Hermione kedvesére és karon fogva kivezette a konyhából a napfényben fürdő kertbe. Most vette csak észre, mennyire hiányzott neki Perselus az elmúlt napokban. Most nem érzett félelmet, szorongást a titka miatt, sőt szinte eszébe sem jutott a dolog – csak a férfi kezét érezte saját kezében és a fekete szemeket, ahogy figyelmesen követik minden mozdulatát.

– Csak azért jöttem, hogy hazajössz-e még a szertartás előtt, vagy én hozzam el a nászajándékot? – kérdezte Perselus, már a lampionokkal felaggatott fák között sétálva.
Hermione megtorpant.
– Teljesen elfelejtettem – suttogta elszörnyedve. Perselus fanyarul rámosolygott.
– Sejtettem – mondta. Felsóhajtott. – Jó, délután elhozom.
– Be is csomagolnád?
– Ha muszáj…
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hadarta megkönnyebbülten Hermione és a férfi nyaka köré fonta karjait. Egy megnyugtató pillanatig hagyta magát elveszni a fekete szemek örvényében, aztán eltolta magától Perselust.
– Most már vissza kell mennem – mondta és visszapillantott a ház felé. Az ösvényen Ront, Lunát, Fredet és Georgot látta hirtelen feltűnni.
– Egyre többen leszünk, és rengeteg vesződség van azzal, hogy ennyi embert távol tartsunk Mrs. Weasley konyhájától – nevetett, s közben vidáman intett az újonnan érkezetteknek.
– Akkor megyek is – bólintott Perselus. – Délután találkozunk.

Visszatérve a zsúfolt konyhába, üdvözölte Ronékat, majd Lunával és Mr. Weasley-vel elindult, hogy a házban található összes széket és asztalt összegyűjtse, és röptető bűbájjal a kertbe szállítsa. Tonksot többszöri fenyegetések és kérlelések árán lehetett csak a házban tartani, mert folyton azon nyafogott, hogy csak azért, mert ő a menyasszony még tud segíteni az előkészületekben. Fleur vele maradt, ami kissé kiengesztelte a zsémbelő arát és végül egész jól szórakozott a nap hátralévő részében. Ginnyre hárult a hálátlan feladat, hogy anyjának segédkezzen a konyhában. Kilenc óra körül befutott Lupin és Harry, akiknek Mr. Weasley azonnal talált munkát: a kerti törpéket kellett valamilyen tartós módszerrel távol tartaniuk a feldíszített és szépen rendbetett kerttől és a virágágyásoktól. Fred és George az esti tűzijátékot készítették elő Bill felügyeletével. Az ikrek lelkesen helyezték el a rakétákat a kert és a tető legváltozatosabb és legmeghökkentőbb pontjain.

– Csak ránk ne gyújtsák az egészet – tördelte a kezét Mrs. Weasley, aki már fiai piromán tevékenykedési nélkül is eléggé zaklatott állapotban volt.

Mire Hermione Lunával és Mr. Weasleyvel végzett a székek és asztalok elrendezésével, ami igencsak bonyolult és felelősségteljes munkának bizonyult, valamint Mrs. Weasley vizsgáló szemei előtt is sikeresen levizsgázott a kert, már dél felé járt az idő. Az első vendégeket három órára várták, s addig még mindenkinek be kellett jutni a házban található két fürdőszobába, fel kellett öltöznie. Mrs. Weasley gyorsan és két turnusban megebédeltette őket, aztán rájuk parancsolt, hogy hordják ki a süteményeket, frissítőket a kertbe.

A ház olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Bill egy fekete selyemsállal a nyakában, farmernadrágban, de már fehér ingben, karján egy fekete talárral üldözte Lupint végig a házon, aki egyelőre nem volt hajlandó felvenni a dísztalárját, sőt leginkább örökre elodázta volna a pillanatot.
– Remus, ne gyerekeskedj, indíts öltözködni! Tonks nem hisztizik ennyit! – toppant elé a semmiből Molly Weasley. Csípőre tett kezével, csavarókkal a hajában igencsak félelmetesen festett, s Lupin megszeppenve követte a végtelenül megkönnyebbült Billt a nappaliba, ami most ideiglenesen a férfiak öltözőjévé alakult át.

Az, hogy Tonks nem hisztizik, enyhe túlzás volt. Tonks egyáltalán nem csinált semmit, csak ült az ágyon Ginny emeleti szobájában és bámult maga elé. Fleur visszafojtott nevetésével küszködve próbálta rávenni a lányt, hogy végre kezdje el az öltözködést. Mrs. Weasley itt is közbelépett, így aztán Ginny, Hermione, Fleur és Luna megkezdhették a menyasszony előkészítését. Mikor Tonks már az esküvői ruhában ácsorgott, haját pedig szinte tízmásodpercenként változtatta – ez bizonyára a visszafojtott izgalom jele volt –, végre a lányok is elmehettek készülődni.

– Sodásan festetek! – csapta össze a kezét elragadtatva Fleur, amikor Ginny és Hermione immár felöltözve és a hajukat is kontyba kényszerítve visszatértek. Luna egy halványkék hosszú ruhában pompázott és ő is elismerő szavakat zsebelt be a várandós lánytól.
– Én bezzeg olyan vagyok, mint egy bálna! – kesergett Fleur és nehézkesen leült az ágy szélére.
– Dehogy, gyönyörű vagy! Annyira csinos ez a ruha! – még Tonks is bekapcsolódott a lányok kórusába.
Fleur tényleg elbűvölően festett térdig érő könnyű, fehér nyári ruhájában, amire ezüst virágokat hímeztek. Szemei vidáman ragyogtak, haját elegánsan feltűzte a tarkóján.
– Dehogy – legyintett Fleur, aztán elmosolyodott. – De nem is bánom! Ha megszületik a kisi, az nagyobb ajándék lesz, mintha ma karsú lehetnék és sinos.

Hermione újra azon kapta magát, hogy keze a hasára vándorolt és halványan elmosolyodott, hogy este már Perselus is osztozhat majd az örömében. Vagy nem… – nyilallt belé a kellemetlen gondolat. Talán mégsem ma kéne elmondanom neki… várhatnék vele, hiszen ez a nap olyan boldog lesz. Nem akarom tönkretenni.

– Ugye ma elmondod Perselusnak? – súgta a fülébe Tonks, amikor Ginny és Luna Fleurrel együtt valami mókás dolgon hangosan felnevettek.
– Persze – súgta vissza Hermione, de Tonks nyilván észrevette bizonytalanságát, mert megszorította a lány hideg kezét és bíztatóan nézett rá.
– Minden rendben lesz.
Úgy tűnt, Tonks visszanyerte magabiztosságát, ami az esküvőt illette, s ebből Hermione is erőt merített. A fiatal nő haja végre megállapodott rágógumirózsaszín fürtökben omlott a vállára a habkönnyű fátyol alatt.

Luna és Fleur hamarosan elhagyták a szobát és lesiettek a földszintre, valamint a kertbe, hogy köszöntsék a vendégeket, és segítségére legyenek Mrs. Weasleynek. A két koszorúslány és Tonks magára maradt az emeleten. Egymásra mosolyogtak. Hirtelen rádöbbentek, pontosan hol is vannak, mit csinálnak, miért vannak szép ruhában. Ginny éppen meg akart szólalni, hogy mondjon valamit, valami megfelelően emelkedettet a barátságukról, meg az esküvőről, Lupinról és Tonksról, de ekkor nyílt az ajtó és Mrs. Weasley dugta be rajta a fejét.
– Kész vagytok? – kérdezte és végignézett a három fiatal lányon.
Tekintete megpihent a kipirult arcú Tonkson és belépett a szobába. Kézen fogta a menyasszonyt és mosolyogva megcsókolta két oldalról a szív alakú arcot.
– Remus már vár – súgta.
– Mehetünk – bólintott csillogó szemekkel Tonks. – Ne várassuk tovább.

Hermione érezte, hogy gombóc kúszik a torkába, de ezúttal nem a félelem, vagy a rettegés csalt könnyeket a szemébe, mint a múlt évben oly sokszor, hanem a boldogság, amit két kedves barátja öröme felett érzett. Gyorsan mély levegőt vett és követte a folyosóra kilépő Mrs. Weasleyt és Tonksot. Ginny ugyancsak halkan szipogva ment utána és becsukta az ajtót. Lementek a földszintre, ahová a nyitott ablakokon keresztül vidám hangok, beszélgetés, nevetés, madárcsicsergés és a júniusi nap meleg fénye beáradt.

– Várjatok egy percet, aztán a jelemre induljatok el kifelé – Mrs. Weasley izgatottan tekintgetett ki az ablakon a vendégseregre, miközben Tonks fátylát igazgatta el. Mikor végzett, még egy utolsó bátorító mosolyt küldött a lányok felé, és kisietett.
Az odabent csendben várakozó hármas hamarosan hallotta, hogy odakint a madárcsicsergésen kívül minden elcsendesedik. További két szívdobbanásnyi idő múlva halk csengettyűhang kelt szárnyra és felerősödve a függönyt meglibbentő szellővel együtt beszállt a nappaliba. Tonks ránézett koszorúslányaira, akik bíztatóan bólintottak, majd követték a kertbe a menyasszonyt.

Tonks lassan végigsétált a vendégekkel zsúfolt széksorok között, előtte pálcájukból virágszirmokat fakasztva lépdelt Ginny és Hermione. Hermione rámosolygott a felé forduló ismerős arcokra és végtelen nyugalom és boldogság öntötte el a szívét. Ott volt a teljes Weasley család, még Charlie is hazajött Romániából. Percy, akivel az utóbbi évek félreértéseit végre sikerült tisztázni, ott ült a jobbján. Eljött Hagrid és öccse, Gróp, aki arcán gyermeki mosollyal figyelte a sorok közt haladó három lányt. Hagrid mellett az esküvőktől mindig meghatódó Madam Maxime állt, és zsebkendőjével a szemét törülgette. McGalagony professzor, a Roxfort jelenlegi igazgatója halvány mosollyal az arcán Rémszem Mordon balján foglalt helyet. A Rend összes tagja képviseltette magát, sokan magukkal hozták feleségüket, férjüket.

És a székfolyosó végén, egy terebélyes lombú hatalmas fa alatt ott állt Mr. Weasley, aki vállalta az eskető tisztét, előtte pedig Remus Lupin fekete dísztalárjában. Ragyogott a szeme, ahogy Tonksra nézett. Ginny és Hermione félrehúzódtak, aztán Hermione, aki egyben Tonks tanúja is volt, a menyasszony baljára állt. Remus jobbján Harry állt, s Hermione kis szúrást érzett a szívében, amikor látta, hogy a fiú elkapja a tekintetét és rámosolyog a vőlegényre. De nem engedte, hogy kicsinyes kellemetlen érzések megrontsák a pillanatot, így gyorsan elűzte keserű gondolatait és a szertartásra koncentrált.

Mr. Weasley intésére a vendégek leültek, a férfi pedig belekezdett esküvői beszédébe. Arról beszélt, hogy milyen fontos az ember életében a társ, az aki minden hibánk ellenére is elfogad és szeret minket. Aztán Tonksot és kitartó szerelmét említette, ami nem hunyt ki a többszöri visszautasítás ellenére sem.
– Pedig te aztán mindent megpróbáltál, Remus – mosolygott a varázsló, általános derültséget keltve szavaival.

Végül Remusról beszélt, aki végül felismerte, milyen csodát adott neki az ég és boldogságára ez a nap teszi most fel a koronát. Hermione megkereste tekintetével Perselust a tömegben, aki viszonozta pillantását és aprót biccentett a lány felé. Hermione szíve nagyot dobbant és szélesen elmosolyodott.

Mr. Weasley felemelte a pálcáját, amiből a megszeghetetlen eskühöz hasonlóan tüzes szalagok röppentek ki – csak ennél a fogadalomnál nem kellett halállal lakolni, ha megszegnék… – és körbefonták Tonks és Remus összefont kezeit. A varázsló megkérdezte Tonksot és Remust, akarják-e egymást szeretni, tisztelni és támogatni mindörökké, s az igenlő válaszra újabb lángoló szalag kötötte össze a két kezet.
– Eskütöket ezen tanúk előtt letéve a házasság eltéphetetlen kötelékében egyesültetek – mondta Mr. Weasley mosolyogva. – Szeressétek egymást nagyon, és az egymás iránt érzett szerelmetek lengje be otthonotokat, áradjon ki családotokra és barátaitokra!

Remus odahajolt újdonsült feleségéhez és megcsókolta, mire a vendégsereg tapsban és éljenzésben tört ki, Harry és Hermione pedig felemelték pálcáikat és arany szikraesőt varázsoltak a fiatal pár fölé. Hamarosan körülvette őket a vidám tömeg, hogy gratuláljanak. Hermione, miután átadta jókívánságait Tonkséknak, kissé távolabb húzódott.

Egyszercsak egy kezet érzett a vállán és megfordulva Perselussal találta magát szemben. Gondolkodás nélkül átölelte a férfit és magához szorította.
– Úgy szeretlek – súgta boldogan. Perselus megcsókolta a feje búbját, aztán kézen fogva a lányt behúzta újra a vendégsereg közepébe
– Elhoztad az ajándékot? – kérdezte Hermione, mikor már Hagrid és Madam Maxime mellett álltak.
– Molly elkobozta, amint megérkeztem – jött a válasz.
– Hermione! – kiáltott fel Hagrid, mikor észrevette a lányt. – És… ó, szervusz, Perselus.
– Szia, Hagrid – ölelte meg Hermione óriási barátjának derekát.
– Hagrid – biccentett Perselus, majd Madam Maxime-hoz fordult. – Örülök, hogy újra látom, Madam.

A Beauxbatons varázslóiskola igazgatónője egy alkalommal az utolsó csatában megmentette Perselus életét, akkor, amikor a férfi felfedte kilétét a harcolók előtt. Mindenki döbbenten fogadta a kinyilatkoztatást, aztán óriási zűrzavar következett, amiben ide-oda röpködtek az átkok, rontások. Egy zöld halálos csóva elől Madam Maxime rántotta el a későn feleszmélő férfit. Ő volt az első, aki hajlandó volt elfogadni, hogy Perselus Piton a Rend oldalán áll, mindig is ott állt.

– Én is örhülök, Perselus – bólintott mosolyogva a termetes hölgy. – Igazán sodálatos volt á szerhtartás, nem gondolja?

Perselus inkább lenyelte volna a nyelvét, minthogy olyat mondjon, hogy „Ó, valóban gyönyörű volt az esküvő, egészen meghatódtam, Madam”, úgyhogy csak udvariasan meghajtotta magát, és arrébb húzta Hermionét a gratulálók gyűrűjében. Perselus kezet fogott Remussal és Tonkssal, és elmormolt egy rövid „Gratulálok, sok boldogságot kívánok"-ot.

Miután mindenki átadta szívből jövő jókívánságait, Mrs. Weasley átterelte a vendégeket a kert másik felébe, ahol finomságoktól roskadozó hosszú asztalok várták a nagy örömben megéhezetteket. Hermione látta, hogy Remus és Tonks a népvándorlást kihasználva kicsit lemaradva egy fa törzse mellett áll meg. Elfordult, tudta, hogy ez most csak a kettőjük pillanata.
– Mindenki üljön le! – harsogta Mrs. Weasley, mire az ünneplők elkezdték keresni helyüket.
Némi vita alakult ki az ülésrend körül, ugyanis senki nem akart Gróp mellé ülni, aki három helyet is elfoglalt, de végül Mr. Weasley türelmes közbenjárására ez is elrendeződött és kicsi Gróp is kapott egy szép nagy széket, amin kényelmesen elfért. Hagrid arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől, ahogy féltestvérére tekintett, akiből az évek során Hermione, Ron és Harry legnagyobb meglepetésére egészen jólnevelt óriás vált. Egészen hosszú mondatokat tudott már érthetően mondani és nagyon oda figyelt, nehogy valakit is a földbe döngöljön vállveregetés címén.

Hermione és Perselus Ginny Weasley és Rémszem Mordon között kaptak helyet. Ginny balján Harry ült, és Hermione figyelmét nem kerülte, milyen nagy lelkesedéssel vetette bele magát a fiú a mellette helyet foglaló Billel a beszélgetésbe. Rémszem a jobbján ülő McGalagony professzort tartotta szóval.

– Én mondom magának, Minerva, sok bajunk lesz még a dementorokkal – dörmögte a sötét varázslóvadász mivoltát még egy esküvő kedvéért sem megtagadó exauror. – Nem tetszik nekem a viselkedésük, de nem ám. Követelik, hogy szabadon járhassanak a muglik között is! Azt mondom, ki kellene irtani a fajtájukat az utolsó szálig!
– És akkor ki őrizné az Azkabant? – kapcsolódott be a beszélgetésbe a szemközt ülő Charlie Weasley.
– Mire van az a sok léhűtő a Minisztériumban? – heveskedett Rémszem. – Aktatologatás helyett hasznosabb munkát végeznének, ha az azkabani söpredék őrei lennének.

– Jó étvágyat kívánok! Lássatok hozzá! – Mrs. Weasley kiáltása egy pillanatra elcsendesítette a beszélgető egybegyűlteket, aztán nagy csörömpölés közepette mindenki a feltálalt étkekre vetette magát.

– Nem lehet csak úgy kiirtani a dementorokat, Alastor – mondta kimérten McGalagony, miközben borsót lapátolt a tányérjára.
– Úgy van, úgy van – bólogatott Percy Weasley fontoskodva. – A Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó 1765-ös rendelet 87. paragrafusának „c” bekezdése szerint ugyanis…
– Én egyetértek Mordonnal – szólt közbe csendesen Perselus. – Nincs szükségünk a dementorokra. Nem megbízhatóak, ezt már számtalanszor tapasztalhattuk.
– Pontosan – bólogatott Mordon, egy csirkecombot farigcsálva bicskájával, majd Charlie felé bökött. – Inkább néhány sárkány kéne a szigetre, fiam.
Az ötletet nevetés fogadta.
– A sárkányokkal az a legnagyobb probléma, hogy nehéz lenne megoldani az élelmezésüket – mondta Percy, miután elhalt a nevetés.
– Ott lennének nekik a foglyok, így az ő élelmezésük legalább nem okozna problémát – vágott vissza Mordon, mire Percy félrenyelte a falatot. Charlie belekuncogott a poharába.
– De Alastor! – méltatlankodott McGalagony, mire újra kacagás hangzott fel az asztal körül.

Hermione jókedvűen figyelte a társalgást és nagy adagokat szedett mindenből, amit csak elért. Perselus elfordult az éppen a szökött halálfalókról értekező Mordontól és bujkáló mosollyal vonta fel a szemöldökét.
– Éhes vagy? – kérdezte Hermionétól, aki éppen egy halom krumplira öntött mártást.
– Mint a farkas – felelte nevetve a lány.

Ginny szemét forgatva fordult Hermionéhoz.
– Már megint a kviddics! – sóhajtott fel. – Most azon veszekszenek, hogy jogos volt-e kiállítani valamelyik skótot a Világkupa selejtezőjében, mert így a csapat vesztett, és a skótok nem kerültek be nemtudomhanyadik elődöntőbe.
– Ne foglalkozz velük – legyintett teli szájjal Hermione.

Mrs. Weasley az asztal körül keringett és bíztatta vendégeit, hogy egyenek még, igyanak még. Egy óra múlva mindenki elégedetten dőlt hátra székén. Hermione úgy érezte, mindjárt szétszakad rajta a ruhája, ezért mégsem vette el az utolsó szelet tortát az előtte álló tálcáról. Elhangzottak a pohárköszöntők, aztán a Weasley ikrek segítségével időközben eltüntetett székek helyén a fáktól szegélyezett elülső kertrészben feltűnt egy nagy deszkaemelvény, és ki tudja honnan felhangzott egy dal. A vendégek nevetgélve, beszélgetve átvonultak a színpadhoz, és Remus és Tonks eltáncolták első közös táncukat. Aztán további párok csatlakoztak hozzájuk. Azok, akik inkább tovább beszélgettek volna, a színpad körül megjelenő karosszékekben foglaltak helyet.

– Táncoljunk! – Hermione kézen fogta Perselust, és már húzta is magával a táncolók felé, de a férfi megállította.
– Inkább ne.
– De miért?
– Nem vagyok nagy táncos…
– Nem baj, én sem – nevetett a lány. Perselus azonban hajthatatlan volt.
– Hermione – mondta halkan. – Inkább üljünk le.
Ekkor lépett oda hozzájuk Charlie és felkérte Hermionét, aki felszegett fejjel fogadta el a fiú karját.
– Ülj csak le, én megyek táncolni.
Perselus halkan felsóhajtott és elindult keresni egy karosszéket.

A délután a vidámság jegyében telt az Odú kertjében. Előkerültek a régi anekdoták, a poros viccek, amelyeket már mindenki ezerszer hallott, de most mégis mulattak rajtuk, mintha először hallanák. Hermione táncolt Ronnal, Remussal, Mr. Weasleyvel és az ikrekkel is. Minden tánc után kipirult arccal rogyott le Perselus mellé, aki ráérősen kortyolgatta italát és nézte a beszélgető embereket. Mordon és Remus néha leültek hozzá egy-két szóra, és Mrs. Weasley tízpercenként megjelent mellette finomságokkal megrakott tálcával a kezében.

– Jól vagy? – kérdezte Hermione a nagy melegben kezével legyezgetve magát. Már alkonyodott, de a nyári hőség szinte semmit sem enyhült.
– Persze – biccentett a férfi és legyezőt varázsolt elő a lánynak, aki hálásan fogadta az ajándékot. – Molly annyi süteményt tukmált már rám, hogy félek, nem tudok majd hazahoppanálni.
Hermione nevetett és átült karosszékéből a férfi ölébe.
– Majd én hazaviszlek – és megcsókolta kedvesét. – De a tűzijátékot még várjuk meg! Fred szerint…

Hirtelen üvegcsörömpölés hallatszott és a kertben egy pillanatra mindenki elcsendesedett. Hermione összehúzott szemöldökkel nézett az emelvény mellett felállított hosszú asztal felé, ahol vajsört, mézbort, üdítőket, limonádét halmoztak fel a szomjas vendégeknek.

– Hagyj nekem békét! – harsant bele a csendbe egy férfi hangja.
– Ez Harry! – emelkedett fel Hermione és elindult abba az irányba, ahol Harry kissé dülöngélve kapaszkodott az asztal szélébe. Ginny villámló szemekkel állt mellette.
– Eleget ittál – sziszegte és megpróbálta megragadni a fiú karját, de az elrántotta a kezét.

Most már mindenki őket nézte. Mr. Weasley lépett Harry mellé és suttogva mondott neki néhány szót. Harry bólintott, mire a férfi mosolyogva felnézett a felé forduló arcokra. Hermione látta, hogy ez a mosoly erőltetett, de a vendégeket úgy tűnik, megnyugtatta. Perselus ekkor ért oda Hermione mellé.
– Mi történt? – kérdezte.
– Harry kicsit több mézsört ivott a kelleténél – mondta csendesen a lány. Ginny lépett oda hozzájuk, faképnél hagyva Harryt, de még mindig remegett a dühtől.
– Elegem van belőle – súgta a párnak.
– Gyakran fordul elő, hogy… iszik? – kérdezte halkan Hermione. Barátnője szemében könnyek gyűltek.
– Egy ideje… nem is tudom, talán – bizonytalanul intett a kezével és lesütötte a szemét, amikor tekintete találkozott Perseluséval. – Mióta tudja, hogy ti…
Hermione feje zúgott, az ujjai kihűltek, érezte, ahogy Perselus keze megfeszül a vállán. Elszánt arccal indult el Harry felé, aki most ráemelte ködös tekintetét.

– Mi a fene bajod van? – kérdezte a lány Harry elé állva. Sosem érzett még ilyen izzó haragot senki iránt. Ez az ostoba képes tönkretenni magát és azokat, akik szeretik őt egy vélt sérelem miatt.
– Parancsolsz? – kérdezett vissza kissé akadozó nyelvvel Harry.
– Azt kérdeztem, mi ütött beléd? Elhatároztad, hogy a megcsalt barátot, a meg nem értett hőst fogod játszani, amíg mindenki meg nem gyűlöl, el nem fordul tőled?
– Nem én vagyok az, aki megőrült – Harry indulattól elfulladó hangon beszélt és közelebb lépett a lányhoz. – Nem én választottam egy gyilkost a barátaim helyett! Nem én hunytam be a szemem egy mocskos áruló tettei fölött! Nem én…

Hermione keze csattant a fiú arcán, s Harry egy pillanatra döbbenten meredt a lányra.
– Elég! – kiáltotta Perselus, aki eddig tisztes távolságból Ginnyvel együtt figyelte a szóváltást, de most odasietett melléjük.
Harry tekintete sötét tűzben égett, ahogy felnézett a gyűlölt arcba.
– Maga maradjon ki ebből! – üvöltötte Harry és meglökte a férfit. – Elég bajt csinált már, nem gondolja?
Perselus arca elsötétült, de nem ütött vissza, a pálcáját sem húzta elő. Megfogta Hermione kezét és elindult.
– Ideje mennünk – mondta halkan és Harryt megkerülve elindult.
Harry eszelősen felkacagott.
– Ó igen, elmehetnél a pokolba, te mocsok!

Perselus megtorpant, de nem fordult meg. A kertben újra mindenki elhallgatott és a jelenetet figyelte. Remus otthagyta Tonksot az emelvényen és lesietett a falépcsőkön. Közben Harry kissé ingatag léptekkel a volt bájitaltanár elé került.

– Most menekülsz, mi? Nem volt soha egy bátor, őszinte tetted sem… hazug köpönyegforgató vagy, nem hős!
Hagrid lépett oda melléjük és halkan brummogva így szólt.
– Elég lesz, Harry.
– Nem! – ordította a fiú és előkapta a pálcáját. – Akkor lesz elég, mikor ez az áruló végre követi a gazdáját oda, ahova való!

Remus, Bill és Charlie futva közeledtek.
– Tedd el a pálcád, mielőtt valaki megsérül – fordult újra a fiú felé Perselus, de Hermione kihallotta hangjából az elfojtott haragot.
Harry, mint egy sebzett vadállat felordított és Perselus szíve felé irányította pálcáját. Hirtelen mindenki megmerevedett, mintha valaki sóbálvány átkot szórt volna rájuk.

– Harry – hallotta Hermione maga mögül Remus hangját. – Ne tégy semmi meggondolatlanságot, amit később megbánsz majd.
Harry úgy zihált, mint aki kilométereket futott.
– Ugyan, Remus, Pottertől ne kérj ilyesmit, úgyse képes megfogadni – úgy tűnt, Perselus türelme eddig tartott. – Mindig is semmibe vette a nála józanabb emberek utasításait, szívesen szegett meg minden, a védelmét szolgáló szabályt. Meg akarta mutatni, micsoda nagyszerű varázsló, pedig csak egy kis senki…
– Perselus ne! – suttogta ijedten a férfi karjába kapaszkodva Hermione, de a férfi nem figyelt rá. Hónapok óta tartó feszültség tört most a felszínre.

– Megtanulhatnád végre, hogy nem körülötted forog a világ, Potter – közölte ridegen az előtte álló, még mindig varázspálcáját mellkasának szegező fiúnak. – És most ereszd le azt a pálcát.
Harry meg sem tudott szólalni, az emésztő gyűlölet fojtogatta a torkát. Remus odalépett mellé, és gyengéden megfogta pálcát tartó karját.

Harry úgy tűnt, engedelmesen leengedi a kezét, de amikor Hermione gyorsan elindult, maga előtt tolva Perselust, hirtelen kitépte karját Remus kezéből és felkiáltott:
– Stupor!
Egy pillanat alatt sikolyok, kiáltások töltötték meg az alkonyi homályba burkolózó kertet. Bill és Charlie lefogta Harryt és elvették tőle a pálcáját.
– Megőrültél, Potter? – dörögte Rémszem Mordon és látszott rajta, hogy legszívesebben felképelné a fiút.

Remus odaugrott, ahol Perselus és Hermione a földre hanyatlott.
– Jól vagytok? – kérdezte melléjük térdelve a varázsló. Perselus felnézett rá.
– Igen – felelte. – Nem talált el…
– ’ermione! – sikoltott fel ekkor a közelben álló Fleur és közelebb nyomakodott a tömegben.

Remus és Perselus csak ekkor vették észre, hogy Hermione még mindig nem mozdul. Őt találta el Harry átka, s most eszméletlenül feküdt a fűben. Perselus gyorsan a hátára fordította a lányt. Fleur hisztérikusan felzokogott, Tonks pedig holtsápadtan meredt a fűben térdelő férjére.
– Mi baj? – kérdezte gyanakodva Remus. – Ez csak egy hátráltató ártás volt…

– De a baba… a baba… – sírta Fleur és Mrs. Weasleynek kellett megtartania a remegő lányt. Akik eddig Harryt próbálták csillapítani, vagy csak egymás szavába vágva kiáltoztak, most mind elhallgattak.
– Miféle baba? – kérdezte megrendülten Remus. – Azt akarod mondani…
Tonks bólintott. Mindenki egyszerre kezdett beszélni, csak Perselus nem szólt semmit, csak nézte a mellette heverő sápadt lányt. Egy pillanattal később ölbe kapta és felemelkedett térdeplő helyzetéből.
– A Mungóba kell vinni – mondta Remus.
– Igen – jött a tompa válasz.

A vendégsereg szétvált, ahogy Perselus sietős léptekkel elindult a ház felé. Suttogva járt körbe a hír, hogy Hermione gyermeket vár és együtt érző pillantások kísérték a férfit, aki a karjában vitte őt. Harry megkövülten állt Bill és Charlie között, aztán sarkon fordult és elrohant. Perselus megállt a háztól néhány méterre, és egy pukkanással köddé vált.