|
14: Mit ér a hit?
Macs 2008.01.24. 21:40
Szerző megjegyzése: Néhány esemény észrevétlenül megváltoztatja az életünk forgását, még ha a kezdetek kezdetén nem is tűnik ez fel. A változás lassú, néha szinte felismerhetetlen, csak jóval később derül ki, hogy az adott momentum valójában mekkora hatással is volt a sorsunkra.
„Mit ér a hit?
Hogy higgyek én, ha nem segít?
Miért hagytál, Uram, minket el?
E kín mondd, miért kell?
Mit ér hát a hit,
ha hagytad mind e szennyet itt?
Kiirtja magát az ember,
e kín mondd, miért kell?
Mit ér a hit?
Hogy higgyek én, ha nem segít?
Ha Isten mindig eltaszít,
a hit semmit sem ér így!”
/Rómeó és Júlia: Mit ér a hit/
Perselus lassú, szaggatott léptekkel ment a kastély felé, maga mögött hagyva a farönkön kuporgó lányt. Eddig elképzelni se tudott volna a Crucionál rosszabbat, de Hermionét otthagyni ezerszer nehezebb és piszkosul fájdalmas volt. Erősen kellett koncentrálni, hogy továbbra is a főbejárat felé menjen, mert lábai akaratlanul az ellenkező irányba akarták vinni.
Összeszorított fogakkal, vicsorogva, de elszántan haladt előre. Közben, hogy elterelje a figyelmét, gondolatban válogatott átkokat szórt az igazgatóra, persze a sötétebb fajtából, de valahogy most ez sem segített. Lehet, hogy azért, mert a lelke mélyén sejtette, hogy ennek az egész történetnek már semmi köze sincs a Felix Felicishez. Többé már nincs, de az is lehet, hogy sosem volt…
Magában tovább morogva, hogy már azt a kis élvezetet is elvették tőle, hogy Dumbledore-on töltse ki a mérgét, belépett az előcsarnokba. Villámló tekintettel pásztázott végig az ácsorgó diákokon, akik összerezzentek baljós tekintete láttán, majd inkább elkapták pillantásukat az ajtóban álló sötét alakról, és elsiettek a dolgukra, nehogy valamivel magukra vonják a bájitaltanár ádáz haragját.
Pitont sötét elégedettség töltötte el félelmük láttán, de a lelkében dúló vihar továbbra is változatlanul tombolt. Suhogó talárral indult el a pince felé, pár méter múlva azonban egy kócos, szemüveges alakba ütközött. Szája keserű mosolyra húzódott. Itt a lehetőség, hogy egy kicsit megleckéztesse Pottert, és javítson borongós hangulatán.
Harry pislogva nézett fel a férfira, nagyon is sejtette, hogy mi vár rá. Professzorának a tekintetében azonban a szokásos gúny mellett különös, soha nem látott kifejezést vélt felfedezni, talán valamiféle földöntúli szomorúságot, beletörődést, kilátástalanságot, de mire sikerült volna jobban meghatározni a kósza érzelmet, a férfi újra magára öltötte rideg álarcát.
- Potter, mit keres itt? – vonta felelősségre Piton a fiút megszokott modorában. – Ebben az időben a klubhelyiségében kellene lennie, ha nem tévedek. Várom a magyarázatát!
Harry egy csapásra megbánta, hogy előbb kis híján megsajnálta gyűlölt tanárát, és villámló szemekkel meredt Pitonra.
- Semmilyen szabály nem tiltja, hogy ilyenkor a folyosón legyek, professzor. – Dacos hangja tovább rontott a bájitaltanár amúgy sem túl jó hangulatán. Piton kezdte sejteni, hogy ha így folytatódik ez a kis csevely, az nem fog épp segíteni rosszkedve elűzésében.
- Húsz pont a Griffendéltől a szemtelenségéért, Potter – sziszegte Piton dühösen, majd mikor látta, hogy Harry közbe akar szólni, tovább folytatta. – Tovább húsz pont azért, mert olyan helyen járt, ahol semmi keresnivalója nincs ilyenkor, és tíz pont mínusz, mert félbe akart szakítani. Most pedig tűnjön az utamból!
Harry arca egyre vörösebb lett az elfojtott dühtől, legszívesebben jól megátkozta volna a tanárt, vagy mugli módra behúzott volna neki egyet, mégis inkább a távozás mellett döntött. Sejtette, hogy ha tovább feszítené a húrt, a Griffendél újabb pontlevonásokkal lenne gazdagabb, ő maga pedig bezsebelne egy esti büntetőmunkát, amihez legkevésbé sem fűlött a foga. Ráadásul este Ginnyvel találkozik a Szükség Szobájában, amiről semmiképpen sem akart lemaradni. Barátnője is biztos dühös lenne, ha egy ostoba büntetőmunka miatt kellene elhalasztaniuk az esti randevút. Így hát vetett egy utolsó, dühös pillantást a szobormerev arcú Pitonra, majd szó nélkül megfordult, és elsietett a nagyterem felé.
Piton még sokáig állt a folyosón, a távolodó alakot bámulva. Magában keserűen megállapította, hogy Potter végre kezd felnőni, és már nem hagyja, hogy hirtelen fellángoló érzelmei irányítsák. Míg ő sikeresen lesüllyedt arra a szintre, hogy minden gondolatát egy gesztenyebarna szempár tölti ki.
***
Hermione, miután kicsit kiszellőztette a fejét, és nagyjából összeszedte magát, elindult a kastély felé. Szívesebben töltötte volna az este további részét is egyedül a szabadban, bebarangolva a park eldugottabb zugait, de tudta, hogy semmi értelme sincs belesüppednie az önsajnálatba, hisz az nem vezet sehova. A kesergés és a siránkozás amúgy sem volt az ő stílusa.
Harryvel és Ronnal is rövid időn belül beszélnie kell, ha nem akarja, hogy a fiúk mástól szerezzenek tudomást új munkájáról. Dumbledore korábban említette neki, hogy a vacsoránál akarja kihirdetni a bájitaltan és a sötét varázslatok kivédése tantárgyakban bekövetkezett változásokat, így nem halogathatta tovább a dolgot. Sejtette, hogy barátai nem túlzottan díjaznák, ha az igazgatótól értesülnének a hírről.
Gondolataiba merülve ballagott a klubhelyiség felé, fogalma sem volt róla, hogyan tudná úgy tálalni a helyzetet a fiúknak, hogy azok viszonylag jól fogadják a bejelentését. Egyedül az vigasztalta, hogy a parkban történtekről soha nem fognak tudomást szerezni, bár e nélkül is elég nehezen fogja tudni meggyőzni őket arról, hogy helyesen cselekszik.
Sóhajtva lépett be a hangulatos, kör alakú helyiségbe, azonnal barátait keresve kutató tekintettel. A fiúkat szokott helyükön, a kandalló előtti fotelekben találta. Még így messziről is látszott, hogy nincsenek túl jó hangulatban. Harry arca furcsa, piros színben játszott, szemeiből szikrázott a düh. Ron mérgesen gesztikulálva beszélt hozzá, vörös haja minden egyes mozdulatra meglebbent, szinte úgy tűnt, mintha lángolna.
Hermione nagyot nyelve közelebb ment hozzájuk, a szófoszlányokból ijedten állapította meg, hogy Piton újabb igazságtalan pontlevonása miatt dühösek a fiúk. Sejtette, hogy ez nem fogja megkönnyíteni a helyzetét, de most már nem visszakozhat.
Miután meghallgatta a méltánytalan pontveszteség miatti panaszáradatot, megkérte a fiúkat, hogy jöjjenek fel a szobájába, mert mondani akar nekik valamit. Ebben az évben, mivel iskolaelső lett, különszobát kapott, amit nagy örömmel fogadott. Egyrészt itt nyugodtabban tudott tanulni, másrészt így megszabadult meglehetősen bugyuta szobatársnőitől, akiknek a társaságát már előző évben is elég nehezen viselte. Harry és Ron persze sűrűn meglátogatta, de ez sokkal kevésbé volt terhére, mint az a sok ostoba fecsegés, ami a lányok hálójában zajlott szünet nélkül.
Hermione szobája nem volt túl nagy, de sötétvörös és arany színeivel kellemesen meghitt hangulatot árasztott, és tökéletesen alkalmas volt mind a nyugodt tanulásra, mind a baráti beszélgetésekre. A szobához egy aprócska fürdő is tartozott, így Hermione megmenekült attól, hogy a közös fürdőben kelljen minden este kivárnia a sorát, értékes időt pazarolva így el a tanulás elől.
Miután mindhárman kényelembe helyezték magukat, a fiúk a kandalló melletti kényelmes fotelekben, Hermione pedig az ágyán, eljött az ideje, hogy kitálalja a nagy hírt. A lány még segélykérően végighordozta tekintetét a falak mellett álló könyvespolcokon, mintha szeretett könyvei segíteni tudnának félelme legyőzésében, aztán végül belekezdett, hogy elmesélje a mai nap szokványosnak semmiképp nem nevezhető eseményeit. A kevésbé publikus részeket természetesen kihagyta, de még így is sikerült barátait teljesen letaglóznia. Mikor a mondandója végére ért, a két fiú úgy bámult rá, mintha nem teljesen lennének meggyőződve épelméjűségéről.
Végül Harrynek sikerült először annyira összeszednie magát, hogy pár szót ki tudjon nyögni.
- Hermione, ugye ezt most nem mondod komolyan? Mondd, hogy csak vicceltél! – Látszott rajta, hogy még mindig abban reménykedik, hogy valami szörnyű félreértésről, vagy egy kegyetlen tréfáról van szó.
- Minden igaz, amit az előbb mondtam, Harry. Piton professzor tanársegédje leszek, mivel Delany professzor távozni kényszerült az iskolából – foglalta össze Hermione röviden a helyzetet még egyszer, hátha így a barátai végre felfogják, hogy komolyan gondolta, amit mondott.
- De hát miért? – dadogta Ron. – Miért vállaltad el?
- Nem csak, hogy elvállaltam, Ron, hanem egyenesen az én ötletem volt, és azért, mert ezt tartom a legjobb megoldásnak. Így gyakorlatot szerezhetek, és Dumbledore-nak sem kell új tanár után néznie. – Hermione persze mélyen hallgatott arról, hogy tulajdonképpen így akart bosszút állni Pitonon. Sejtette, hogy ha ezt is megtudnák a barátai, még bolondabbnak néznék, mint most.
- Micsoda?! – harsogta Ron, teljesen figyelmen kívül hagyva a lány mondatának második felét. - Hermione, neked teljesen elment az eszed? Pitonról beszélünk, aki gyűlöl minket, és ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Te pedig önként felajánlkozol neki, hogy még több alkalma legyen sértegetni és piszkálni téged? – Hermionénak a kétértelmű megfogalmazás alaposan az arcába kergette a vért, de ennek a fiúk szerencsére nem tulajdonítottak nagy jelentőséget.
- Tudom, hogy Piton milyen ember, nem kell bemutatnod – mondta hidegen, miközben egyre mérgesebb lett a vörös hajú fiú lekicsinylő megjegyzéseitől. – Mindezt számításba vettem a döntésnél, ha hiszed, ha nem.
- Ebben egyre inkább kételkedem! – válaszolta Ron ellenségesen. – Még az is lehet, hogy Piton átkozott meg, vagy módosította a tudatodat, hogy így megkaparinthassa az SVK professzori címet…
- Látom elhatároztad, hogy mindenképpen ostobának és meggondolatlannak tüntetsz fel, olyannak aki egyáltalán nem tud magára vigyázni, és nem képes helyes döntéseket hozni. – Hermione hangja idegesen és kissé fásultan csengett. Nem akart ő a legjobb barátaival összeveszni, de nagyon felháborította, hogy ennyire nem tartják tiszteletben a döntését, és nem állnak ki mellette.
- Eddig okos lánynak hittelek, de most… - Ron sokat sejtetően nem fejezte be a mondatot. A szemébe Hermione tette árulásnak minősült. – Képes vagy összeadni magadat egy ilyen mocskos halálfalóval, csak hogy még több tudást szerezz.
- Ne ítélkezz felettem! Felette meg főleg ne! Nem tudsz semmit sem róla! – sziszegte a lány. Érezte, hogy a beszélgetés kezdete óta gyülemlő mérge megállíthatatlanul kitörni készül. – Piton már bizonyította, hogy melyik oldalhoz hű. Hogy jössz te ahhoz, hogy ezt megkérdőjelezd?! Könnyű dolog mások felett ítélkezni, közben a saját hibáidat észre sem veszed!
- Hermione, te tényleg nem vagy normális! Biztos elvette az eszedet az a sok tanulás! – ordította Ron, figyelmen kívül hagyva az összes észérvet, amit a lány az utóbbi pár percben felsorakoztatott.
- Az előítéleteid rabja vagy, Ronald Weasley! Nem is várom el, hogy megértsél – sziszegte haragosan a fiú arcába. – Halljuk, neked mi a véleményed! – nézett villámló szemekkel Harryre.
- Hermione, nem hinném, hogy ez a gyakornoki pozíció jó ötlet. – Ő jóval higgadtabban fogalmazott barátjánál, de egyértelműen látszott, hogy nem hajlandó támogatni Hermione tervét. - Szerintem nem gondoltad ezt át alaposan…. – Nem tudta befejezni, mert a lány mérgesen a szavába vágott.
- Értem! Minden világos! Nem is tudom, minek strapáltam magam, tudhattam volna, hogy úgyse lesztek képesek megérteni! – Felpattant az ágyról, két hosszú lépéssel az ajtónál termett, és idegesen kitárta. – Kifelé! – sziszegte jeges hangon a döbbent-dühös párosnak.
Miután mindketten szó nélkül kimentek, mérgesen bevágta az ajtót mögöttük, majd lerogyott az egyik fotelbe. Ez a veszekedés pár perc alatt olyan távolra sodorta a barátait tőle, amire az elmúlt hat év összes kisebb-nagyobb civakodása és konfliktusa sem volt képes, és ezt a feszültséget csak tovább fogja növelni azaz érzés, amit a bájitaltan professzor ébresztett benne.
A kandalló felöl érkező halk torokköszörülés rángatta vissza borús gondolataiból. A lángok közül Albus Dumbledore feje nézett rá a szokásos barátságos kifejezéssel az arcán, szemeiben sajnálat és megértés csillant. Hermionénak volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy az öreg pontosan tudja, hogy mi játszódik most le benne.
- Ms. Granger, szeretnék még beszélni magával a vacsora előtt, ha ráér. – mosolygott kedvesen a lányra.
- Ráérek, igazgató úr. – Önkéntelenül halványan visszamosolygott az idős mágusra. – Mikor menjek?
- Ha Önnek megfelel, akkor akár most. Használja a kandallót.
Egy pillanat múlva Hermione már ott állt az igazgatói irodában, és a ruháját próbálta megszabadítani a makacsul rárakódott hamutól. Természetesen nem maradhatott el a szokásos kérdés sem:
- Megkínálhatom egy pohár citromszörppel, kedvesem?
- Igen, köszönöm – fogadta el ezúttal az italt, közben nagyon remélte, hogy az igazgató nem fog semmilyen bájitalt belecsempészni.
Dumbledore kedvesen hellyel kínálta a lányt, miközben megrendelte a két pohár szörpöt a konyhából, amik azonnal meg is jelentek az asztalon. Egy darabig csendesen kortyolgatták az üdítőt, míg a Hermionéban felgyülemlett feszültség lassan kezdett mérséklődni. Az igazgató, mintha tudatosan erre várt volna, elkezdte a beszélgetést.
- Azért hívtam, Ms. Granger, hogy aláírjuk a gyakornoki szerződését – tolta a lány elé az apró betűkkel teliírt pergament. – Előtte azonban gondolja át még egyszer, hogy biztosan ezt akarja-e.
Hermione lelki szemei előtt felrémlett az előbbi veszekedése Harryvel és Ronnal, az arcukon megjelenő döbbent és egyben fölényes kifejezés, az egész napos háborúskodása Pitonnal, a férfi ölelő karjai, csókja, majd végül az a pár szó, a beleegyezése, ami oly sokat jelentett a lánynak. Itt az ideje, hogy a sorsa új fordulatot vegyen, döntötte el, majd határozottan a pergamen és a penna után nyúlt, és gyöngybetűkkel aláírta a nevét.
Dumbledore figyelmesen nézte a lány arcán átsuhanó érzelmeket, majd egy apró bólintással nyugtázta a döntését. Ő is aláírta a pergament, majd készített egy mágikus másolatot a lány számára, az eredetit pedig eltűntette az egyik szerkényben.
- Örülök, hogy így döntött, Ms. Granger. Tudom, nem könnyű most magának, de higgye el, rendeződni fognak a dolgok hamarosan – mosolygott az előtte ülő sápadt, de elszánt lányra.
- Köszönöm a bíztatást, igazgató úr, de nem hiszem, hogy Harry és Ron valaha is el fogja fogadni a döntésemet – mondta Hermione csendes belenyugvással, már nem is töprengett el azon, hogy honnan is tudhatott a veszekedésükről az öreg. – Számukra Piton professzor még mindig ellenség, akit gyűlölniük kell, és ez megakadályozza őket abban, hogy logikusan gondolkodjanak vele kapcsolatban.
- Sose adja fel, kedvesem. Talán épp maga az, aki arra hivatott, hogy kibékítse őket egymással – válaszolta Dumbledore rejtélyesen.
Hermione elgondolkozva nézte idős professzora arcát, de arról nem tudott semmit sem leolvasni. Felállt, és a kandallóhoz ballagott, de mielőtt még belépett volna a zöld lángok közé, visszafordult az őt figyelő mágushoz.
- Miért adott Piton professzornak Felix Felicist, igazgató úr? – Szeme találkozott Dumbledore csillogóan kék pillantásával, aki szomorúan, mélyen felsóhajtott, majd halkan megszólalt.
- Hitet akartam adni neki, reményt, amit olyan sokáig megtagadtak tőle, többek között én is. – Az idős mágus a szavak súlya alatt mintha éveket öregedett volna, kezei reszkettek, szemében önvád és megbánás égett.
Hermione akaratlanul is lehajtotta a fejét, miközben a szeméből egy kósza könnycsepp indult útnak. Szó nélkül belépett a kandallóba, rekedten megadva az úti célját, majd eltűnt a zöld lángokban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
