|
13: Érzések
Macs 2008.01.24. 21:40
Szerző megjegyzése: Melyik a kevésbé rossz? Ha megtapasztalunk egy érzést, ami boldoggá, de egyben boldogtalanná is tesz, vagy inkább ha soha nem is éljük át?
„- Hogyan kezdődött az egész? - kérdezte. - Azt értem, hogy minden simán ment, mihelyt egyszer elkezdte; de mi indíthatta el a dolgot?
- Nem tudnám megnevezni az órát, a helyet, a pillantást, a szót, ami az egészet okozta. Olyan régen történt, és mire észrevettem, már benne voltam nyakig.„
/Jane Austen: Büszkeség és Balítélet/
…a tarkójára csúsztatta a kezét, szájával szenvedélyesen a lány ajkait keresve.
Ahogy ajkaik egymáshoz értek, mélyről jövő sóhaj tört elő mindkettőjükből. Tudták, érezték, hogy most már nem számít semmi, maguk mögött hagyták a kétségeket és az észérveket. Nem volt már akadály sem a korkülönbség, sem a férfi halálfaló múltja, sem elviselhetetlen természete, sem a lány barátai, sem az iskola, mely mindkettőjüknek otthont adott. Semmi sem számított már, csak ők ketten és a pillanat, amelyhez foghatót még egyikőjük sem élt át.
Elmerültek a mohó, mámorító csókban, akaratlanul egyre szorosabban simultak egymáshoz. Pillanatok voltak csupán ezek, de nekik többet jelentettek egy egész örökkévalóságnál.
A csók lassan véget ért, de ők a felismeréstől kábán még mindig szorosan összesimultak. Nyugalmat éreztek mindketten, olyan fajtát, amit talán eddig sohasem. A hazatérés érzését, a biztonságot, a melegséget, és igen, a boldogságot.
Meglepte őket az érzéseik erőssége, mégsem tettek ellene semmit. Talán nem is tudtak volna. Talán nem is akartak. Csak csendben élvezték a másik közelségét.
Sokáig álltak így összefonódva a félhomályban, a hűvös szellő játékosan belekapott a hajukba, a ruhájukba. Körülöttük a téli álomra szenderülő fák hullajtották a szivárvány minden színében pompázó leveleiket. A békés csendet csak néha-néha törték meg a Tiltott Rengeteg felől érkező halk zajok.
Hosszú percek múlva Hermione bontakozott ki elsőnek az ölelésből, arcán azonban látszott, hogy nem szívesen tette. Lassan elhúzódott a férfitől, de még mindig remegő lábai alig tudták megtartani a súlyát, így inkább leült egy közeli farönkre.
Piton egy pillanatig habozott, majd követte a lányt, és ő is leült mellé. Gyengéden kisimított egy kósza fürtöt a lány arcából. Olyan meglepő volt ez tőle, hogy Hermione akaratlanul is elmosolyodott a helyzeten. Elképedése csak tovább nőtt, amikor a férfi visszamosolygott rá. A rá oly kevéssé jellemző gesztus hatására arca kisimult, teljesen eltüntetve a szokásos gúnyosan rideg maszkot. Fekete szemei még mindig szenvedélyes tűzzel ragyogtak. Mennyivel jóképűbb így! Hermione alig tudta levenni róla a szemét.
- Látom, megtaláltam a tökéletes módját annak, hogy hogyan lehet Ms. Mindentudót elhallgattatni – mondta Perselus még mindig mosolyogva, enyhén gúnyosan, de alapvetően kedves hangnemben.
- Á, szóval ez volt a célod, tudhattam volna. – Hemione akaratlanul váltott át a tegezésre. Valahogy nem érezte helyénvalónak az elmúlt percek meghittsége után a hideg, távolságtartó magázást.
- Tudhatnád, hogy nem csak ez – komolyodott el a férfi, mélyen a lány barna szemeibe nézve.
- Hmm… nem mernék rá mérget venni. Főleg nem olyat, amit te készítesz – vigyorgott rá játékosan a professzorra. Vajon miért érzi magát ennyire felszabadultnak?
- Máris szemtelenkedsz? Vigyázz, még a végén meg kell, hogy büntesselek! – Erősen koncentrált, hogy fenyegetőnek hangozzon a mondat, de még túl boldog volt ahhoz, hogy ez tökéletesen sikerüljön.
- Állok elébe! – nézett Hermione pajkosan csillogó szemeivel Piton sötéten ragyogó tekintetébe. Provokálása el is érte a kívánt eredményt, a férfi újra szenvedélyesen lecsapott az ajkaira. Miután pár perc múlva kifulladva szétváltak, a bájitalok mestere a lánynak szegezte a kérdést:
- Most már elhiszed, hogy Felix Felicist itattak velem?
- Hát… még mindig elég nehéz ilyen mardekáros tettet feltételezni az igazgatóról…
- Miért lenne ez mardekáros? – kérdezte Piton csodálkozva. – Inkább nevezném gyerekesnek.
- Nem hiszem, inkább valami nagyon is konkrét hátsó szándéka lehetett ezzel – felelte Hermione elgondolkozva. – Ez a viselkedés meg egyértelműen mardekáros jellemre utal – vigyorgott kihívóan a férfira.
- Látom, megint büntetést akarsz kapni – mondta fenyegetően Piton, de hangjából egyértelműen kicsendült, hogy nincs ellenére a dolog.
Pár hosszú pillanat múlva, mikor Perselus már újra képes volt gondolkodni, eltöprengett a lány feltevésén. Dumbledore kétség kívül képes lenne arra, hogy a bájitalt eszközként használja, ha valamit el akar érni. De vajon mi lehet az?
- Igazad lehet az igazgatóval kapcsolatban…
- Nem mondott semmit? Nem célozgatott valamire? – kérdezte kíváncsian a lány.
- Úgy érted a szokásosokon kívül? – villantott egy gyors vigyort a lányra, aki cinkosan visszamosolygott.
- Ezek szerint a kollégáival is úgy viselkedik, mint a diákokkal. Harry néha kis híján megátkozta, amikor ködös utalásokon kívül nem volt hajlandó semmi mást elárulni neki.
- Bármennyire is fáj ezt beismernem, de ebben a kérdésben egyet kell hogy értsek Potterel – grimaszolt a bájitaltanár.
- Előfordult már, hogy te is meg akartad átkozni az igazgatót? – kérdezte Hermione félig megdöbbenve, félig mulatva.
- Hajaj! Inkább az a kérdés, hogy mikor nem. – Ezt már egyikőjük se tudta megállni vigyorgás nélkül.
- Mindenesetre nem tudom, mit akarhatott. – A férfi arca hirtelen elkomorult. – Azt viszont biztosan tudom, hogy mit nem. – Szokatlan kifejezés ült sötét szemeiben, ahogy a lányra nézett. Talán szomorúság, talán magány, talán egy kicsit mindkettő.
- Tudom mire gondolsz. – A lány jókedvét mintha elfújták volna. – Az igazgató úr biztosan nem akarná, hogy velem… - nem tudta befejezni a mondatot, de mindketten értették.
Hirtelen visszatért az összes kétség, az összes észérv, ami ellenük szólt. Pontosan tudták, hogy nem hagyhatják őket figyelmen kívül. Többé már nem. Az lehet, hogy pár csók, néhány évődő mondat erejéig, el lehetett feledkezni róluk, de hosszútávon semmiképpen.
Egy hűvösebb széllökésre mindketten összerezzentek. Mintha még a szél is tudtukra akarná adni, hogy ne is reménykedjenek. Mily gonosz, mily végtelenül kegyetlen is tud lenni még a természet is…
Hermione szorosabban összehúzta magán a kabátot, és szomorúan lehajtotta a fejét. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, hogy ez lesz a vége. Ennek kell lennie, mert nincs más járható út.
Bolond módon pár pillanatig mégis reménykedett, hogy úgy alakíthatják a sorsukat, ahogy nekik tetszik. De ez nem ilyen egyszerű. Az ő esetükben meg főleg nem az.
- Mi lesz most? – kérdezte csendesen a férfit.
- Mégis mi lenne, Ms. Granger? – Piton válasza kissé ingerültre sikeredett, de ezzel csak a tőle oly idegen bizonytalanságát akarta leplezni. – Még mielőtt bármi is igazán elkezdődött volna, szépen lezárjuk ezt a fejezetet.
- Adhatna pár tippet, hogy ezt hogyan is gondolta pontosan, professzor – tért vissza Hermione is a magázáshoz. Feldühítette, hogy a férfi ilyen könnyen a szőnyeg alá akarja söpörni a problémát. Mintha azt akarná ezzel hangsúlyozni, hogy nem is számít az a pár pillanat, amit közösen éltek át.
- Ugyan már, kisasszony, nem hiszem, hogy nehezére esik kivernie a fejéből azt a pár csókot. Menjen és keressen egy korban jobban magához illő személyt, és vigasztalódjon – mondta gúnyosan, fájdalmas tekintettel.
Közben érezte, hogy már csak a gondolatra is elönti az agyát az elvakult düh. Az sem segített a dolgon, hogy azaz átkozott bájital teljesen más tettekre akarta sarkallni, és még nagyon is élénken élt benne, hogy mennyire is kellemes ezeknek a parancsoknak engedelmeskednie. Józan esze azonban nem engedte, hogy most is behódoljon. Ideje lesz végre szem előtt tartani mindkettőjük jövőjét, minthogy újra belemerülni az élvezetekbe, amik ugyan hihetetlenül csábítóak, de semmi jóra nem vezetnek.
- Ennél jobb ötlete nincs, tanár úr? – kérdezte a lány csikorgó fogakkal, láthatóan újra közel állva ahhoz, hogy egy kanál töklében megfojtsa a férfit.
- Kezdetnek megteszi az, hogy közli az igazgatóval, hogy már nem érdekli a gyakornoki pozíció. – A mondat hatására Hermione majdnem felrobbant dühében.
- Nem! – kiáltotta mérgesen. – Ezt jobb lesz, ha elfelejti!
- Hermione, kérem, gondolja végig logikusan a helyzetünket – váltott taktikát Piton. Mindenképpen meg kell győznie a lányt. – A történtek után semmi jó nem fog abból kisülni, ha túl sokat kell együtt lennünk.
- Hát nem érti, professzor? Nem érti, hogy mennyire vágytam egy ilyen lehetőségre? És nem fogom elszalasztani még amiatt sem, ami az előbb történt. – Hermione dühe hirtelen teljesen elpárolgott. Már csak furcsa fáradtságot és szomorúságot érzett.
- Higgye el, ismerem magát annyira, hogy tudjam, mennyire vágyott rá – sóhajtott fel a férfi. – De akkor sem tartom jó ötletnek.
Hermione figyelmesen nézte a férfi arcát. Újra rajta van az a rideg, kemény páncél, állapította meg szomorúan. Mégis a megérzése azt súgta, hogy neki sem könnyű ez a helyzet.
- Professzor, nem kérem, hogy megértsen, csak fogadja el a döntésemet. – Volt valami a hangjában, ami megakadályozta Pitont abban, hogy tovább ellenkezzen. Nem tudta megállapítani, hogy mi is lehetett az pontosan, talán valamiféle a korát meghazudtoló bölcsesség, vagy az eltökéltség, amit mindig is tisztelt.
- Rendben, végső soron ez a maga döntése – ismerte el. – Végül is felnőtt emberek vagyunk, képesnek kell lennünk együtt dolgozni anélkül, hogy egymásnak esnénk – tette még hozzá.
Felállt, mert érezte, hogy ideje indulnia. Már mindent elmondtak egymásnak, amit lehetett. A többi pedig mindkettőjük számára jobb, ha kimondatlanul marad. Lassan elindult a kastély irányába, de a lány csendes hangja megállította.
- Köszönöm! – Hermione barna szemei tele voltak érzelmekkel, ahogy professzorára nézett.
- Mégis mit? – Piton alig bírta megállni, hogy vissza ne rohanjon a vastag kabátban oly elveszettnek tűnő karcsú alakhoz. Inkább gyorsan elfordult, nehogy újra hibát kövessen el.
Hermione nem válaszolt, csak némán nézte a férfit. Követte minden mozdulatát, ahogy az újra megfordult, és szokásos energikus lépteinél jóval lassabban elindult a főbejárathoz vezető ösvényen. Egészen addig nézte, amíg a férfi alakja el nem tűnt a félhomályban, majd a kezeibe temette a fejét. Hogy lehetséges az, hogy pár pillanat így megváltoztat mindent?
„Mi a szerelem? A megtalált világ! Amelyben a csók csak egy morzsa. Az öröm is csak egy morzsa. A szerelem az embert rabságából szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van, az örömnek tüskéje is, a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek.”
/Emily Bronte: Üvöltő szelek/
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
