|
12.Héjanász az avaron
Macs 2008.01.24. 21:39
Szerző megjegyzése: A Héjanász az avaron az egyik kedvenc versem. Ez ihlette a fejezetet. A cím szerintem magáért beszél, nem is akarok mást hozzáfűzni, inkább olvassátok el, és várom a véleményeket. :)
"Útra kelünk. megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héjamadár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héjaszárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron."
/Ady Endre: Héjanász az avaron/
***
Hermione ott állt, földbegyökerezett lábakkal, képtelenül a legapróbb mozdulatra is. Pedig, ha még időben észbe kap, elmenekülhetett volna. Errefelé egyre sűrűbb lesz az erdő, ott könnyen egérutat tudott volna nyerni. Hiába volt azonban mindennek a tudatában, teste nem akart engedelmeskedni a józan esze által adott parancsnak.
Ott állt hát, a késő délutáni félhomályban, és megbűvölten nézte a felé tartó férfit. A szél fodrozta sötét talárját, energikus lépteit, erőteljes alakját, hollófekete haját, a tekintetében felvillanó érzelmek kavalkádját.
A következő pillanatban a gesztenyebarna szemeket fogságba ejtette a bársonyosan fekete szempár, oly intenzíven és vadul, mintha soha többé nem akarná szabadon ereszteni. Mi mindent ki lehetett olvasni ebből a máskor oly gondosan védett tekintetből! Titkolt, de szűnni nem akaró vágyakat, csábító ígéreteket és reményt.
Reményt? De hát miben reménykedik? Ez az egész csupán egy káprázat, nem valós. Soha nem is lesz az. Nem is szabad, hogy az legyen! Óhatatlanul hátrébb lépett egy lépést.
Perselus, mintha megérezte volna a hirtelen felbukkanó kétségeket, lassított a léptein. Nem volt könnyű. Szinte erőszakot kellett elkövetnie saját lábain, mert azok, ha rajtuk múlott volna, azonnal futásnak erednek, meg sem állva a zavartan ácsorgó lányig.
Mohó tekintettel itta magába a látványt. A csapzott, barna hajzuhatagot, a bársonyos bőrt, a vastag talárba rejtett idomokat. Már maga sem tudta, hogy hol végződnek saját vágyai, és hol kezdődnek a Felix Felicis által gerjesztett érzelmek. De talán nem is akarta tudni. Talán nem is számított már.
A biztonságot jelentő távolság egyre csak csökkent közöttük. Még pár lépés, és… Hirtelen valami elpattant benne mélyen legbelül. Mi lesz akkor, ha odaér? Mit akart? Mit gondolt? Az a lány, az a kócos kis nimfa, a tanítványa. A gondolatra azonnal megtorpant.
Keményen kellett küzdenie a sejtjeit átjáró bájitallal. Vagy talán saját magával? Nem tudta eldönteni. Megálljt kell parancsolnia magának, mert különben… Nem! Nem is akart belegondolni a következményekbe.
Hermione némán figyelte a mélyen barázdált arcon átfutó érzelmeket. Tudta jól, hogy a férfi küzd magával. Tudta ő is, hogy ez az örültség sehova nem vezet. Pillanatnyi bolond álom csupán.
De akkor miért érzi úgy, hogy valami ellenállhatatlan erő húzza professzora felé? Miért akar hirtelen végigsimítani az oly gyűlölt arcon? Gyűlöli még? Gyűlölte egyáltalán valaha is? Már nem volt biztos benne.
Akaratlanul elindult felé. Lassan. Egyik lépést a másik után tette meg. Látta a férfi tekintetében a könyörgést, de nem törődött vele, nem állt meg. Ha akart volna, se biztos, hogy sikerül.
Mikor odaért, zavartan, várakozón nézett fel az előtte álló sötét alakra. Hirtelen nem tudta, mit csináljon. Milyen reakciót remélt? Ő maga sem tudta megmondani. Némán álltak egymással szemben, mélyen a másik tekintetében kutatva.
Hangos rikácsolással egy madár repült fel a Tiltott Rengeteg valamelyik fájáról. Mindketten összerezzentek. Mit tettek majdnem? Hirtelen hátráltak néhány lépést, mintha megégették volna magukat. Elmúlt a varázs…
***
- Granger, mit keres itt? – csendült a szokásos gúnyos hang.
Pitonon a bosszúságon kívül már nem látszott semmilyen érzelem. Arcán a szokásos maszk, újra a régi. Kémkedés közben sajátította el ezt a képességet. Akkor az élete múlt rajta. Most a jövője.
- Kérdeztem valamit, Granger! Válaszolna?
Hermione még mindig némán bámult a férfira. Nem volt könnyű megemészteni a hirtelen változást a viselkedésében, ami a másodperc tört része alatt végbement. Közben pedig pontosan tudta, nem sokon múlott, hogy elkövessenek egy óriási hibát. Félelmetes volt még csak belegondolni is, hogy csak ennyin múlott. Ha az a madár nem akkor száll fel az ágról, akkor ki tudja, hogy mi történt volna.
- Csak sétáltam, professzor. – Hangja halk volt, akaratlanul átitatva mindazzal, ami az elmúlt pillanatokban történt.
Piton nem tehetett róla, de ez a hang a szívéig hatolt. Benne volt mindaz, ami megtörténhetett volna, ha azaz átkozott madár nem szakítja őket félbe… De nem! Mit is beszél?! Hiszen ez mentette meg őket a katasztrófától. Ugyan kellemes és sok élvezetet nyújtó, de mégis csak katasztrófától.
Be kellett ismernie, hogy saját önuralma, úgy tűnik, már nem megbízható, ha erről a lányról van szó. Ebben az sem segített, hogy a Felix Felicis folyamatosan tébolyítóan mámorító, mégis ostoba dolgok elkövetésére próbálta sarkallni. Most például arra, hogy menjen közelebb a lányhoz, ölelje át szorosan, és soha többé ne eressze el.
Nagy nehezen ellenállt a késztetésnek, és nem mozdult. Inkább elővette lehető leggúnyosabb modorát, hátha az segít, hogy véget érjen ez az őrület.
- Ms. Granger, a parknak ez a része nem sétálásra való! Azt gondoltam, hogy egy magafajta kis stréber tisztában van azzal, hogy ez a terület a Tiltott Rengeteghez tartozik, vagyis a diákok számára a belépés tilos. – A lány csodálkozó tekintete láttán kárörvendő vigyor terült szét az arcán. Ó, csak nem? Mégis van valami, amiről Ms. Mindentudó még nem hallott?
- Erről nem tudtam, professzor. – Hermione arca még mindig meglepetést tükrözött.
- Mindjárt gondolhattam volna, nem igaz, Ms. Granger? Egymagában általában nem szokta megszegni a szabályokat, ahhoz szüksége van Potter és Weasley társaságára is. – Csak úgy csöpögött a gúny minden egyes szavából.
Hermionét a ki nem mondott, de egyértelmű sértés azonnal feldühítette. Annyira más volt most a férfi. Mintha két különböző ember lenne…
- Ne legyen igazságtalan, professzor! Tudhatná, hogy első dolgom mindig az volt, hogy visszatartsam őket a szabályszegésektől. Voltak azonban olyan esetek, amikor az előírások áthágása elkerülhetetlen volt.
- Ó valóban, Ms. Granger? – Le sem tagadhatta volna, hogy imádja felidegesíteni a lányt. – Mivel olyan olvasott, biztos vagyok benne, hogy tudja, a világon az összes bűnös ezzel védekezik.
A lány arcára kiülő indulat csak tovább fokozta jókedvét. Milyen egyszerű most kihozni a sodrából! Ezt a remek alkalmat pedig nem szabad elszalasztania. A lány következő mondata azonban nyomban elűzte örömének egy részét.
- Most mit is akar tőlem tulajdonképpen, professzor?
Nehéz kérdés! Pitonnak alaposan el kellett gondolkodnia a válaszon. Mit is mondhatna erre? Annak az átkozott bájitalnak persze azonnal támadt jó pár ötlete, de a professzor számára egyik sem tűnt túl jó megoldásnak. Így inkább figyelmen kívül hagyta azokat, és egy féligazság mellett döntött.
- Kedves Ms. Granger, elhinné, ha azt mondanám, hogy meglehetősen szórakoztatónak tartom felidegesíteni magát? – felelt kérdéssel a kérdésre.
- Akkor most gondolom, nagyon jól mulat! – válaszolta mérgesen Hermione. Mindig is utálta, ha valaki az ő kárára szórakozott.
- Eltalálta, kisasszony – mosolygott úgy, mint az áldozatára leső ragadozó. A lány háta nyomban borsódzni kezdett a tekintete láttán. – De azért ne ringassa magát hiú ábrándokba. Még mindig inkább idegesítőnek tartom magát, mint szórakoztatónak. – Mosolya a lány arcán megjelenő pír láttán csak még szélesebbé vált.
Hermione a gonosz kijelentést hallva, még mérgesebb lett, mint eddig. Legszívesebben kitekerte volna a férfi nyakát, csak félt, hogy azt az év végi vizsgái bánnák. Hiszen az Azkabanban nehéz lenne letennie a RAVASZ-t. Sőt még tanulni se tudna rá. Bár lehet, hogy enyhítő körülményként kezelnék, hogy sikerült megszabadítania a világot egy ilyen szörnyetegtől…
Ennek ellenére inkább elvetette az ötletet, és pár gyors lépéssel Piton elé masírozott, villámló szemeit le sem véve a férfi idegesítően nyugodt tekintetéről.
- Inkább vagyok idegesítő, ha magáról van szó – sziszegte dühösen a professzor arcába, amire válaszként csak egy bosszantó mosolyt kapott.
- De ugye tudja, hogy most nagyon is nem az, inkább mulattató? – Ördögi vigyora láttán a lány óriási késztetést érzett rá, hogy éles körmeivel jó mélyen végigszántson az önelégült arcon, vagy egy jól irányzott átokkal találja el, vagy csak úgy simán behúzzon neki egyet…
- Én a helyében nem tennék semmi meggondolatlanságot, Ms. Granger – mondta a professzor fenyegetően, mintha olvasna a lány gondolataiban.
- Ne merészeljen még egyszer a fejemben turkálni! – kiabálta indulatosan. Hogy gondolhatta valaha is, hogy nem gyűlöli ezt a férfit? Jelenleg senkit sem utált nála jobban.
- Ejnye, Ms. Granger, ne veszítse el a fejét. – Piton egyre szórakoztatóbbnak találta a helyzetet. – Egy percig sem néztem bele a fejébe. Csak egy megérzés volt, de úgy tűnik, bejött – vigyorgott a lányra elvetemülten.
- Maga, maga… – Hermione alig kapott levegőt a felháborodástól.
- Hallgatom, Ms. Granger. De gondoljon közben arra, hogy minden egyes negatív jelző és sértés tíz pontjába kerül a Griffendélnek. Szóval, mit is akart mondani?
- Maga undorító, szadista szörnyeteg! – tört ki Hermionéból.
- Ez harminc pont levonás – mondta Piton töretlen nyugalommal. – Jól gondolja meg, hogy folytatni akarja-e.
- Öntelt, egoista bunkó! – zihálta a lány.
- Újabb harminc pont. Ez így már összesen hatvan. Még valami, Ms. Granger? - Hangja szinte reménykedve csengett.
- Szívtelen, kegyetlen vadállat!
- Eddig kilencven pont mínusz. Óhajtja még tovább folytatni, kisasszony, esetleg felkerekíteni százra? – kérdezte továbbra is kifejezéstelen arccal.
- Nem, Piton professzor. Ennyi elég volt. Máris jobban érzem magam! – mosolygott rá hirtelen a férfira Hermione, aki majdnem félrenyelt a lány arckifejezésében bekövetkezett változás láttán, és meglepő szavai hallatán.
- További ötven pont levonás azért, mert tiltott részen sétálgatott! – sziszegte dühösen.
- Ez a kellemes séta igazán megérte azt az ötven pontot – közölte jókedvűen Hermione. - Annyira jól éreztem magam, persze csak addig, amíg a balsors nem vetette magát az utamba! – suttogta alig hallhatóan, gonoszul.
Piton hírhedten jó hallásának köszönhetően persze meghallotta, és gyilkos pillantásokkal jutalmazta a megjegyzést. Most ő volt az, aki legszívesebben kitekerte volna a másik nyakát. Közben mégis elbűvölten nézte a lány kipirult arcát és csillogó szemeit.
- Ms. Granger… - kezdte fenyegetően, de a lány félbeszakította.
- Tudja, professzor, egyáltalán nem bánom azt a kilencven pontot. Már kezdetektől fogva el akartam mondani magának a véleményemet, és most végre sikerült! – közölte látható örömmel. - Elárulok magának egy titkot professzor – hajolt közelebb a dühtől fuldokló férfihez. – Ha húsz pontot von le darabjáért, akkor is belemegyek – suttogta ártatlan arckifejezéssel a férfi fülébe. Majd egy elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a férfi arca mérgesen összerándult.
- Ms. Granger, figyelmeztetem…
- Mire, professzor? Hogy további pontokat von le tőlem, ha nem fogom be a szám? Ne aggódjon, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Már tapasztaltam az elmúlt hat év során… - csacsogta elmerengve a lány.
- Granger…
- Professzor, jól gondolja meg, hogy mennyit is akar levonni. Már így is egy nap alatt annyit csökkentek a Griffendél pontjai, hogy az igazgató úrnak biztosan fel fog tűnni, és akkor érdeklődni fog a történtek után… – fecsegett tovább, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy immár harmadszor szakította félbe a férfit, akiről pontosan tudta, hogy ki nem állhatja ezt. Ahogy a szavai mögött megbúvó finom, szinte észrevétlen zsarolást sem…
Piton viszont megelégelte a dolgot. Egy gyors mozdulattal közelebb lépett a meglepettségtől nyomban szótlanná váló és mozdulni sem bíró lányhoz, mindenféle előzmény nélkül hirtelen a tarkójára csúsztatta a kezét, szájával szenvedélyesen a lány ajkait keresve.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
