|
10: A hullámok összecsapnak
Macs 2008.01.01. 18:00
Szerző megjegyzése: Bájitaltan óra után a dühös Hermione és Piton vitája nem várt fordulatot vesz. Majd bejön a képbe Dumbledore is...
A diákok, megérezvén a közelgő vihart, a lehető leggyorsabban elhagyták a bájital tantermet. Harry és Ron még pár percig ácsorgott az ajtóban, de Piton türelmetlen mordulása arra késztette őket, hogy inkább a folyosón várják meg Hermionét.
Nem akartak belekeveredni egy olyan ügybe, ami csak újabb bonyodalmakat okoz nekik és a lánynak is. Nem igazán voltak tisztában azzal sem, hogy mi is történt valójában az előbb. Barátnőjük mindig a lehető legösszeszedettebb volt az órákon, soha nem rontott el egyetlen bájitalt sem, most meg egyik pillanatról a másikra odaégette a főzetét. Ez pedig nagyon furcsa, sőt különös volt.
Biztosak voltak benne, hogy Piton trükközött valamit, hogy végre hibát találjon az iskolaelső munkájában. Ha tudták volna, hogy nem is járnak olyan messze az igazságtól…
***
A helyiségben maradt páros egymással szemben állt, mindketten a másik arcát fürkészték. Hermione minden porcikájából áradt a megsemmisítő düh. Úgy tűnt, szinte még kusza hajzuhatagának legeldugottabb fürtjéből is ez a határtalan harag sugárzik. Máskor melegséget tükröző barna szemeiből csak úgy szikrázott a felháborodás, talán némi megvetés és utálat is.
A vele szemben álló férfi arca ezzel szemben teljesen nyugodt, szinte már érzelemmentes volt. Csupán mélyfekete szemeinek szokatlan csillogása árulkodott arról, hogy ez a közömbös arckifejezés inkább maszk, mintsem valódi érzelmeinek tükre.
A páros örökkévalóságnak tűnő pillanatokig nézett farkasszemet egymással. Szinte tapintható volt a feszültség a levegőben.
Végül Piton volt az, aki először elfordult. Hátat fordítva a lánynak az íróasztalához sétált, és fáradtan rátenyerelt a szélére. Hátra sem nézve, vetette oda Hermionénak:
- Akár neki is állhat a bájitalfőzésnek, Ms. Granger, ha nem akar még jobban elkésni a következő órájáról. – Hangja nyersen, kegyetlenül csengett.
Hermione tudta, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha nyelne egy nagyot, és szó nélkül elkészítené a bájitalt, amilyen gyorsan csak tudja, hogy minél előbb elmenekülhessen innen. Dühe azonban teljesen más cselekedetre sarkallta. Pár lépéssel a férfi mellett termett, akit sikerült teljesen meglepnie hirtelen felbukkanásával.
- Professzor, ne hogy azt higgye, hogy az ilyen aljas kis trükkökkel eltántoríthat attól, hogy a tanársegédje legyek – sziszegte közvetlen közelről Piton képébe. - Jobb, ha tudja, cseppet sem félek magától! Sőt! Kihívásnak fogom tekinteni az együttműködést egy ennyire antiszociális, kegyetlen és rideg emberrel, mint amilyen maga.
A lány győzelemittasan nézte a férfi arcán átsuhanó érzelmeket, amelyek között volt harag, meglepetés, és talán némi elismerés is. Örömmel töltötte el a tudat, hogy ő is képes kihozni a béketűréséből a férfit. Még egy kis gúnyos kacajt is megejtett. A professzor szemeiben fellobbanó pusztító tűz láttán azonban rájött, hogy lehet, ezt mégsem kellett volna megtennie.
A férfi tekintetéből sugárzó indulat hatására akaratlanul is összerezzent. Nagyon ritkán látta ennyire dühösnek Pitont, de olyankor mindig katasztrófa történt. Önkéntelenül hátrált néhány lépést, amíg bele nem ütközött az egyik padba.
Piton szeme hirtelen felcsillant, két hosszú lépéssel a lány előtt termet, aki már nem tudott hova hátrálni. Hermione érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik. Attól tartott, hogy sikerült annyira feldühítenie a férfit, hogy az szó nélkül megüti.
Piton azonban csak megállt a lány előtt, fenyegetően fölé tornyosult, kiélvezve a Hermione arcára kiülő rettegést. Majd hirtelen lehajolt, és vadul, minden gyengédséget nélkülözve megcsókolta a lányt.
Hermione hirtelen azt se tudta, hogy mit csináljon. Eltaszítsa a férfit, vagy inkább még közelebb húzza magához? De rájött, hogy valójában nincs is választási lehetősége, és a következő pillanatban már bele is süppedt a csók szította szenvedélybe, miközben egész testével szorosan a professzorhoz simult. Ekkor azonban hangos kopogtatás hallatszódott az ajtó irányából.
Piton szitkozódva eresztette el a lányt. Legszívesebben az összes főbenjáró átkot ráküldte volna az ajtó másik oldalán állóra, természetesen utoljára hagyva az Avada Kedavrát, nehogy már az illetőnek könnyű halála legyen.
Közben kicsit mégis örült, hogy félbeszakították őket, mert így legalább nem tudta elkövetni élete legnagyobb hibáját, pedig meglehetősen közel állt hozzá. Összeszedve minden akaraterejét pár lépéssel eltávolodott a lánytól, és a viszonylagos biztonságot jelentő tanári asztal mögé lépett.
- Még hogy nem fél tőlem, Granger? Ezt ugye maga sem mondta komolyan – fordult vissza a zavartan ácsorgó lányhoz, figyelmen kívül hagyva az újabb kopogást. – Érti már? A mi együttműködésünk csakis katasztrófát eredményezhet! Jobb lesz, ha minél távolabb tartja magát tőlem.
A lány némán nézett a sötét szempárba, majd szó nélkül a kijárat felé indult.
***
Piton közömbös tekintettel nézett a távozó lány után, de közben legszívesebben jól belerúgott volna magába. Vagy inkább az igazgatóba. Az legalább kevesebb fájdalommal járna. Nem volt egyszerű, de sikerült ellenállnia a Felix Felicis súgta gondolatoknak, és legyőzte a késztetést, hogy a lányt ott helyben, az íróasztal tetején magáévá tegye.
Bár most legszívesebben Hermione után rohant volna, hangosan kiabálva, hogy mekkora idióta volt. Sejtette azonban, hogy ezzel a húzással búcsút mondhatna maradék tekintélyének is.
Idegesen elkezdett körbe-körbe járni a teremben, hogy valahogy levezesse feszültségét, de sehogy sem sikerült. Már épp elhatározta, hogy átmegy a szomszédos irodájába, és megkezd egy jófajta Lángnyelv whiskyt, amikor újra kopogtattak.
Eddig sikerült teljesen elfelejtkeznie minden bizonnyal már egy ideje várakozó látogatójáról, de az egyre erősödő zaj most mégis az ajtóhoz űzte. Nagyon remélte, hogy nem Lucius az, de ha mégis, akkor most biztosan kitekeri a nyakát. Megnyugtatta az a tudat, hogy ezzel csak jót tenne a varázslótársadalomnak.
Bőszen nyitotta ki az ajtót, ami előtt egyik elsőéves tanítványa, egy pöttöm fiúcska állt megszeppenve. Piton felöltötte jól bevált, gyerekgyilkos arckifejezését, hogy minél előbb elűzze a hívatlan vendéget.
- Mit akarsz?
- Dumbledore igazgató úr küldött, hogy szóljak a professzor úrnak, hogy várja az irodájában – mondta a fiú ijedségtől tágra nyílt szemekkel.
A jó büdös francba! Még csak ez hiányzott! Piton most már biztos volt benne, hogy nagy hibát követett el, amikor nem Voldemort oldalára állt. A mai nap gyötrelmeihez képest egy Crucio maga lenne a megtestesült mennyország.
Vicsorogva kilépett a szobából, és elszáguldott az igazgatói iroda felé, fellökve közben pár tucat útjában álló diákot. Argus Frics nem dolgozhatott valami serényen, mert az évezredes kő csak úgy porzott dühödt léptei nyomán.
Beviharzott Dumbledore szobájába, majd türelmetlenül megállt az idős mágus előtt. Egyedül annak a ténynek tudott örülni, hogy most legalább Granger nincs az irodában. Ha itt lenne, biztos megfojtaná, de az is lehet, hogy inkább megcsókolná. Mindenesetre a kettő közül egyik megoldás sem tűnt megfelelőnek az igazgató jelenlétében.
Dumbledore a szokásos hatásszünet után felnézett az előtte álló papírhalómból, és jókedvűen csillogó szemeit az ideges bájitaltanárra emelte.
- Perselus, olyan feszültnek tűnsz. Minden rendben van? – kérdezte minden idők legnagyobb mágusa atyáskodva, ártatlan szemekkel.
Piton az igazgató szavait hallva, csak nehezen tudta leküzdeni egyre erősödő késztetését, hogy a feneketlen tóba fojtsa magát.
- Dumbledore, mégis mit gondol, hogy vagyok? – Alig tudta visszafojtani a dühét annyira, hogy beszélni tudjon. – Akaratom ellenére megitatott azzal az átkozott Felix Felicisszel, azóta folyamatosan katasztrófák fenyegetnek.
- Milyen katasztrófák, fiam? – kérdezte jóságosan, és még mindig ártatlanságot tettetve az igazgató. – Biztos vagyok benne, hogy eltúlzod a dolgot.
A bájitalok mestere sikeresen elfojtotta újabb öngyilkos késztetését, és mégsem ugrott ki a toronyablakból, de csak azért, mert szellemalakban nehezen ment volna az igazgatónak szánt méreg elkészítése.
- Hogy eltúlzom? Én?! – Piton lassan kezdett megfulladni a visszafojtott dühtől. – Ha maga is tudná, hogy mi történt, nem ezt mondaná!
- Ugyan, ugyan, Perselus – mosolygott az igazgató töretlenül. – Honnan veszed, hogy nem tudom? – eresztett el egy pajkos kacsintást is.
Piton arca a szokottnál is sápadtabb színben játszott. Elképedten nézett az igazgató derűsen csillogó szemeibe, és próbálta megemészteni a hallottakat, közben erősen kellett koncentrálnia, hogy ne üvöltsön fel kétségbeesésében.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
