|
9: A pillantás ereje
Macs 2008.01.01. 17:59
Szerző megjegyzése: Bájitaltan óra. Griffendél - Mardekár. Hermione - Piton. Meglátjátok, mi sül ki belőle... (A dőltbetűs részek Piton gondolatai.)
Az átváltozástan óra után Hermione még mindig a könyveivel szöszmötölt, miközben Harry és Ron már régen összepakoltak. Táskájukkal a vállukon türelmetlenül várták, hogy a lány végre elkészüljön, és elindulhassanak a pinceterem felé. A két fiú természetesen nem kezdett el hirtelen rajongást mutatni a bájitalok művészete, vagy ami még rosszabb a mestere iránt. Nem is szenvedtek váratlanul jött elmebajban, vagy más egyéb, hirtelen felbukkanó, pillanatnyi őrülettel járó nyavalyában, csupán az elmúlt hat év alatt volt szerencséjük saját bőrükön megtapasztalni, hogy mit művel Piton a későn érkezőkkel. Bármennyire lázadó is volt a két fiú természete, semmiképp nem akarták kivívni „kedvenc” professzoruk haragját a dupla bájitaltanóra első percében. Ez legkésőbb az első fél óra után úgyis összejött nekik, ha nyomósabb indok nem volt, már csak azért is, mert levegőt mertek venni. Persze a két jó barátot sem kellett félteni, nemcsak Piton, ők is megérték a pénzüket. Az esetek zömében a jó professzor nem alaptalanul dühödött fel rájuk.
Hermione, miután észrevette a fiúk türelmetlen toporgását, inkább előre küldte őket, hogy legyen ideje nyugodtan összegyűjtenie az erejét az előtte álló megpróbáltatásra. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Piton az elkövetkező másfél órában minden valós és vélt sérelmét meg akarja rajta torolni. Lelki szemei előtt megjelent, ahogy a professzor nevetségessé teszi az egész osztály, főleg a mardekárosok előtt, válogatott gúnyos és lenéző kommentárokkal kísérve órai munkáját.
Gondosan berakta utolsó könyvét a hátizsákjába, majd megacélozva lelkét ő is a bájitaltanterem felé vette az irányt. Mikor befordult az utolsó sarkon, már szilárd elhatározással nézett szembe a közelgő veszéllyel. Nem fogja megadni a vén denevérnek azt az örömöt, hogy lássa, kegyetlen szavaival mennyire képes még mindig megbántani őt.
***
Az első bájitaltan terembe belépő griffendéleseket váratlan meglepetés és kisebb sokkhatás érte. A tanári asztal mögött Piton feszített, pedig még legalább tíz perc volt az óra kezdetéig. Szegény diákok azt se tudták, mit csináljanak hirtelen. Szokásos óra előtti tevékenységüket – Piton illetve felmenőinek szidását, a duplaóra és a bájitaltan felfedezőjének átkozását, a mardekárosok gúnyolását – nem űzhették, mert jelenleg ez felért volna egy öngyilkossággal. Márpedig a griffendélesek nem voltak öngyilkos hajlamúak, így inkább leültek a helyükre, és magukban bosszankodva, hogy ezt az apró örömöt is elvették tőlük, próbáltak felkészülni a rájuk váró másfél órára.
Piton kedvtelve nézte a padokban ülő diákok kínszenvedését. Be kellett látnia, hogy korai érkezése nem is volt olyan rossz ötlet, sőt…
Nem sokkal ezelőtt az irodájában ülve úgy érezte, hogy a teremben a helye, még azelőtt, hogy elkezdődne az óra. Sejtette, hogy ezt a kevéssé felemelő ötletet is a Felix Felicisnek köszönheti, de végül mégis engedelmeskedett a belső késztetésnek. Ez legalább nem jár kirúgással, gondolta ironikusan. Kicsit bántotta ugyan, hogy ezúttal le kellett mondani suhogó taláros, ajtóbevágós belépőjéről, de egy újabb pillantás szenvedő tanítványaira, máris kárpótolta mindenért. Kifelé ridegen, belül azonban kárörvendve végignézett a gyülekező diákokon, miközben gúnyos gondolataiba merült.
Lám-lám, itt van Mr. Longbottom… Szokás szerint azonnal össze is rezzen, ahogy meglát. Mit szólna, ha tudná, hogy néha a tükör előtt gyakorolom a direkt neki szánt félelmet keltő és egyben méla undort tükröző arckifejezésemet?
Brown és Patil. Mint mindig, most is egymás mellett és szokás szerint vihognak valami sületlenségen. Vajon hogy képesek életben maradni ilyen pirinyó aggyal? Ez a világ nyolcadik csodája…
Finnigen most súg valamit Thomasnak. Szegény nem tudhatja, hogy tökéletesen olvasok szájról. Áhá, szóval ez a véleménye Mr. Finnigen... Ebben az esetben kénytelen leszek a RAVASZ tételeket egy kicsit megbűvölni, hogy biztosan azt húzza, amiben a leggyengébb. Így legalább lelkiismert-furdalás nélkül buktathatom meg.
Megjött a híres trió… Hoppá, azaz csak duó. Hol maradt Granger? Csak nem inába szállt a bátorsága?
Lássuk akkor Pottert. A szokásos fölényes arc. Sajnos egyre nehezebben tudom kihozni a sodrából. De szerencse, hogy máig sem sikerült az ostobának megtanulnia az okklumenciát. Így észre se veszi, ha időnként belenézek a fejébe… Nahát, a kis Weasleyvel lesz este találkája a Szükség Szobájában. El ne felejtsek szólni Fricsnek, hogy ma arra járőrözzön.
Nocsak, megjött Granger. Épp az utolsó percben. Nagy kár! Így a késés miatt nem tudom megbüntetni, na de majd találunk valami mást… Már kezdtem azt hinni, hogy kitalált valami kifogást, hogy ne kelljen ma órára jönnie. Jobban is tette volna… Első lépésben leültetem Malfoy mellé. Kettőt egy csapásra! Így megszívatom a kis árulkodós görényt és Ms. Mindentudót is.
Granger kecsesen leül Draco mellé, arcán olyan kifejezéssel, mintha ő lenne az aranyvérű és Malfoy a mugliivadék. Látom, ahogy haja az arcába hullik, mikor előszedi a könyveit. Még szinte érzem a selymes fürtök tapintását az ujjamon… Nem, a fenébe is, erre nem szabad gondolnom!
Piton, miután megzabolázta veszélyes irányba tévedő gondolatait, szokásos módján belekezdett a tanításba. Elegáns pálcasuhintással felvarázsolta a táblára az elkészítendő bájital receptjét, szűkszavúan elmondta a legfontosabb tudnivalókat a diákoknak, majd elkezdett a teremben körbe járni, hogy megnézze, ki hogy halad a feladattal. Közben fél szemmel Hermionét és Dracot figyelte, akiknek úgy tűnt, sikerült félretenniük az ellenségeskedést, és mindketten saját üstjük fölé hajoltak, de azért az arcukon látszott, hogy legszívesebben megátkoznák a másikat.
- Lám csak, Ms. Granger, úgy érzi, hogy rossz társaságba került? – tette fel gúnyolódva a kérdést a lánynak, amikor odaért a padjukhoz, választ természetesen nem várt. – Bár ha azokat nézzük, akik általában körülveszik, már megszokhatta volna… – Jelentőségteljesen Harryék, majd Neville irányába nézett.
Hermione udvariasan értetlenkedő arckifejezéssel nézett a professzorra, de nem szólt semmit. Piton pedig magában mérgelődött, hogy nem sikerült felbosszantania a lányt. Azt persze nem tudhatta, hogy Hermionénak nem kis erőfeszítésébe került semmitmondó kifejezést varázsolnia az arcára.
- Hogy is van az a mugli mondás, Ms. Granger? Madarat tolláról, embert barátjáról? – Piton ismerte már annyira, hogy tudja, annál jobban semmi nem dühíti fel, mint ha a barátait sértegetik.
A lány azonban most sem reagált az egyértelmű sértésekre, sőt úgy tűnt, mint ha meg sem hallotta volna azokat. Ebben persze közrejátszott az is, hogy keményen összeszorította a száját, nehogy véletlenül kicsússzon valami meggondolatlanság rajta, közben pedig erősen koncentrált arra, hogy közömbös arckifejezését fenn tudja tartani, de a professzor ezúttal sem sejthette küszködését.
Piton tovább sétált a teremben, miközben hangtalanul mérgelődött a lány reakcióinak hiánya miatt. Úgy tűnt, ezzel a módszerrel nem fogja tudni kihozni a sodrából, más megoldást kell találnia. Lopva végignézett a karcsú, üstje fölé görnyedő alakon, elidőzve a keskeny derékon és a kecses lábakon. Percek múlva vette csak észre, hogy bárgyú kamasz módjára már jó ideje vizslatja a lányt. Magában szitkozódva elfordította a tekintetét, és hangtalanul felsóhajtott. Mégsem lesz ez olyan egyszerű, ahogy azt gondolta…
Néhány szokásosan gúnyos megjegyzés után, amiknek a célpontjában természetesen a griffendélesek álltak, a szinte már megszokottá váló belső késztetés hatására újra a lányra nézett. Most nem volt olyan elővigyázatos, mint az előbb, és Hermione szinte azonnal megérezte, hogy figyelik. Felkapta a fejét, majd mikor pillantása a professzor éjfekete tekintetével találkozott, nyomban elvörösödött. Gyorsan visszafordult az üstjéhez, de a szokásos higgadtsága és összeszedettsége odalett, és zavarában addig aprította a mentaleveleket, hogy azok szinte porhanyóssá váltak, pedig a recept fél centis darabokat írt elő.
Piton megengedett magának egy rövid, gúnyos mosolyt. Lám, lám, most az egyszer a Felix Felicis határozottan a segítségére volt. Ezek szerint a lány felvértezte magát a gúnyolódásaival szemben, de vizsgálódó tekintetére nem készült fel, komoly fegyvert adva ezzel a professzor kezébe. Piton pedig elhatározta, hogy jó mardekároshoz híven, ezt alaposan ki is fogja használni. Ravasz mosollyal visszasétált a tanári asztalhoz, fejében az új ötletet fontolgatva leült a székére. Áldotta az eszét, hogy Grangert az első padban ültette, így sokkal egyszerűbb lesz kiviteleznie a tervét.
Hermione eközben mérgesen átkozta magát. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy így elárulja magát? Próbált erősen a bájitalra koncentrálni, de minduntalan a professzor éjfekete szemei kísértették. Vajon miért nézte a férfi ilyen különös pillantással? Szokatlan fény csillogott a tekintetében, amit Hermione nem tudott se azonosítani, se megmagyarázni. Miközben ezeken tépelődött, majdnem odaégette a főzetét. Gyorsan helyrehozta a hibát, és elhatározta, hogy kiveri a fejéből ezeket a gondolatokat, ha nem is örökre, legalább az óra végéig.
Ezután viszonylagos nyugalommal folytatta a bájital elkészítését, már majdnem végzett is vele, amikor újra megérezte, hogy nézi valaki. Fel sem kellett pillantania, anélkül is tudta, hogy a professzor az. Tisztában volt vele, hogy a férfi most így próbálkozik, hogy kihozza a béketűréséből. Szilárdan elhatározta, hogy nem fog felnézni, figyelmen kívül hagyja Pitont, és csak a bájitalára koncentrál, de a professzor pillantása egyre jobban égette a bőrét. Érezte, ahogy a forró pillantás simogatóan ide-oda vándorol testén. A gondolatra teljesen libabőrős lett a háta, a füle pedig furcsán zúgni kezdett. Még próbált erőnek erejével ellenállni, de a zsibbasztó érzés eluralkodott egész testén, és mintha hipnotizálva lenne, lassan felemelte a fejét.
A professzor izgalmas mélységeket rejtő, szokatlanul melegen csillogó tekintete láttán az összes maradék gondolat és elhatározás is kicsúszott a fejéből. Beleveszett a bársonyosan sötét szemekbe. A külvilág teljesen elveszett számára, csak ő és az előtte ülő férfi létezett. Időérzékétől megfosztva, néha egy egész örökkévalóságnak, néha csupán pillanatoknak érezte az eltelt időt.
Üstjéből áradó orrfacsaró bűz és Piton rideg hangja térítette magához:
- Granger, ha a nézelődés helyett a bájitalával foglalkozott volna, akkor most lenne egy értékelhető főzete. Így azonban itt marad óra után, hogy újból próbálkozzon. – A professzor megint felöltötte hidegen közömbös arckifejezését, mintha az előző pár perc eseményei meg sem történtek volna.
Hermione észre sem vette, hogy mindenki őt nézi, annyira dühös volt Pitonra. De a legrosszabb az volt, hogy dühénél jóval nagyobb volt a pillanat elmúlása fölött érzett csalódottsága, pedig tudta, hogy ez az, amit végképp nem szabad éreznie.
Piton ingerülten zavarta ki a többi diákot a teremből. Ha tudta volna, hogy ilyen hatással lesznek rá a lány gesztenyebarna szemei, biztosan nem próbálkozott volna ezzel az őrült ötlettel…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
