„- Csak nem öregszik, professzor?”

Piton még akkor is hallani vélte a lány szemtelen mondatát, amikor az már régen kiment a szobából. Hogy merészel ez a csitri ilyesmit mondani neki?! Gondolkodás nélkül megfogta a kezéhez legközelebb eső tárgyat, egy értékesnek tűnő, antik mintázatú vázát, és teljes erejéből a falhoz vágta. Szerencsére ekkor meghallotta a portréalakok felháborodott kiabálását, amitől sikerült többé-kevésbé észhez térnie. Egy gyors Reparoval megjavította a vázát, majd sietve elhagyta az igazgató irodáját, hogy még a következő óra kezdete előtt utolérje a lányt. Emlékezett rá, hogy a hetedéves griffendélesek következő órája átváltozástan a Mardekárral, így habozás nélkül McGalagony terme felé sietett.

Szörnyen dühös volt Grangerre, de emellett furcsa módon valamiféle elismerést is érzett. Nem sokan mertek volna ilyen nyíltan szembeszállni vele, mint ahogy azt a lány tette az előbb. Ez az érzés természetesen nem változtatott semmit azon az elhatározásán, hogy megleckézteti a lányt. Sőt! Perselus Piton olyan ember volt, aki azt szerette, ha mások félelemmel tekintenek rá. Magában megállapította, hogy sokkal könnyebben el tudná viselni a kialakult helyzetet, ha a lány rettegni kezd, ahányszor csak meglátja, mint ahogy azt összes többi diákja tette.

A meglehetősen kellemetlen gondolatra, hogy sikerült elvesztenie tekintélyét a lány előtt, még inkább megszaporázta lépteit. Talárja fenyegetően lobogott mögötte. A folyosókon lévő diákok megszeppenve tértek ki az útjából, amit Piton bizonyára szórakoztatónak talált volna, ha észrevesz, de jelenleg összes gondolatát lekötötte egy bizonyos griffendéles, ráadásul nem is Potter...

Mikor odaért a teremhez, azonnal meglátta Hermionét, aki szokás szerint Potter és Weasley társaságában ácsorgott a folyosón, tisztes távolságra a mardekáros diákoktól. Macskaléptekkel a lány mögé osont, majd jeges, közömbös hangon váratlanul megszólította.

- Ms. Granger, válthatnánk pár szót?

Piton figyelmét nem kerülte el, hogy Hermione először idegesen összerezzent szavaira, csak ezután bólintott beleegyezően. Követte a tanárt, aki pár lépéssel eltávolodott a már most csodálkozva figyelő diákoktól.

- Ms. Granger – susogta szenvtelen hangon -, ugye tudja, hogy amit az előbb mondott nem marad megtorlás nélkül, csak még gondolkodnom kell, hogy megtaláljam magának a legmegfelelőbb büntetést. – A lány szemében megjelenő ódzkodó kifejezés láttán szája kárörvendő mosolyra görbült. - Addig is az előző száz mellé újabb kétszáz pont levonás a házától. Majd meglátjuk, hogy magyarázza el a kis barátainak, hogy maga miatt a Griffendél szegényebb lett háromszáz ponttal, és mindezt sikerült röpke fél óra alatt elérnie.

Hermione meredten nézett a professzor hidegséget árasztó, sötét szemeibe. Szinte el sem hitte, hogy az előbbi dühtől tomboló Piton ilyen gyorsan visszaváltozott a szokásos rideg-gúnyos bájitalmesterré. Be kellett vallania magának, hogy ettől a kiismerhetetlen, hűvösen ellenséges férfitől sokkal jobban tartott, mint attól a másiktól, aki az igazgató irodájában az előbb szinte rekedtre ordította magát mérgében.

Összeszedte minden bátorságát, hogy félelem nélkül a professzor szemébe tudjon nézni. Nem fogja hagyni, hogy újra megfélemlítse. Engedte, hogy az agyába toluljanak a férfi irodájában történtekkel kapcsolatos, eddig elfojtott emlékek, melyek emlékeztették arra, hogy Piton is csak egy ember. Igaz, ezzel együtt a visszaemlékezés alaposan az arcába kergette a pírt is, de igyekezett ezt a tényt figyelmen kívül hagyni. Közelebb hajolt a férfihoz, és tetetett egykedvűséggel válaszolt.

- Nem igazán hatott meg a pontlevonással, vannak ennél jóval fontosabb dolgok is. – Majd tartott egy kis hatásszünet, és csak ezután tette hozzá meglehetősen szemtelenül a titulust. - … uram. Ráadásul senki sem fog engem hibáztatni, mert ismerik önt… uram.

A Pitonban dúló indulatról egyedül sötét szemének szokatlan csillogása árulkodott. Egyre nagyobb vágyat érzett, hogy jól megrázza a lányt, hogy végre észhez térjen. Úgy tűnt azonban, hogy bármit is tesz, Hermione nem szándékozik korábbi, nyílt konfrontációt kerülő, engedelmes viselkedéséhez visszatérni.

- Értetettem, Ms. Granger. Ebben az esetben találkozunk a délutáni bájitaltan órán. – Szavaiból egyértelmű fenyegetés csendült ki, ami legnagyobb bánatára cseppet sem volt hatással a lányra.

Egy utolsó ijesztő pillantást vetve Hermionéra váratlanul megfordult, és elindult saját tanterme felé faképnél hagyva a lányt. Végig magán érezte a pillantását, míg el nem tűnt a folyosó végén. Csak ezután engedett meg magának egy röpke mosolyt. Semmi kétség, gyakran fellángoló dühe ellenére felettébb élvezi a lánnyal vívott szócsatákat.