Ginny dobálta magát álmában, miközben vadabbnál vadabb képek kergették egymást a fejében: Harry kalóznak öltözve; a mélybe zuhanó Hermione; a béka, amely hátulról „megtámadta”, ő pedig hátrált előle… ahogy tréfálkozott az „angolnáról”, és ahogy Harry visszavágott, hogy nem is vicces… Harry, amint csókolja, amint a hetedik mennyországba röpíti őt… Harry megjegyzése, miszerint Yoda tévedett abban, hogy a „méret nem számít”, aztán Aszklépiosz beszéde…

Álmában azonban Aszklépiosz nem azt mondta, hogy meggyógyultak, és menniük kell, hanem Ginny szemébe nézett és komolyan így szólt: „Tisztában vagy vele drágám, hogy éppen gyermeket fogantál?”

Ginny összerezzent, de nem ébredt föl. Lehetetlen, motyogta álmában - Nem lehet gyerekem, tényleg nem…

- Most már lehet - válaszolta Aszklépiosz, jóindulatú mosollyal csavargatva hosszú fehér szakállát.

Ginny sírni kezdett álmában. Mit fog szólni a férjem? Most még Harry sem segíthet nekem, hiszen meghalt…

- Nem, nem halt meg, Ginevra… - szólalt meg egy újabb hang.

Az álom-Ginny rögtön tudta, hogy ez nem a gyógyító isten hangja… bár furcsán ismerős volt. Ismerős, de nagyon-nagyon rég nem hallotta…

- Ki vagy te? - kérdezte.

- Cedric vagyok, Ginny.

- Cedric? Cedric Diggory?

- Úgy van. Azért jöttem, hogy elmondjam, Harry nem halt meg. Visszatér hozzád, amint bevégzem a munkámat, és sikerül segítenem a szüleimen. Amikor visszamegyek az alvilágba felváltani őt az Elíziumi Mezők kviddicscsapatában, szabadon visszatérhet hozzád. Addig is ne add fel, Ginny. Ne feledd, hogy szeret téged. Jobban szeret, mint bárkit a világon…

Cedric hangja percről percre gyengébb lett, és Ginny tudta, hogy azért, mert kezd felébredni…

- Ne, ne menj el, Cedric! Mondj még valamit! - sikította a tudatalattija, próbált belekapaszkodni az álomba, de a szobáján kívüli hangok egyre erősödtek, visszacsalogatva őt a való világba.

Szeme felpattant, amint egy házimanó sipítása hallatszott a csukott ajtaján át. Mi folyik itt?

Megdörzsölte szemét, és próbált visszaemlékezni az álmára, de nagy része már elhalványodott, kivéve a Cedricről szóló rész. Kétségtelenül ez volt a legfurcsább álma: a halott Cedric Diggory azt mondta neki, hogy Harry nem halt meg, hanem az alvilágban kviddicsezik.

Képtelenség.

Ez bizonyára csak túlhajtott képzeletének szülötte, amely lehetetlen dolgokat láttat vele… Harry, amint az alvilágban kviddicsezik? Ugyan már…

- Uram, kérem, ne verje meg Blinkyt! Blinky nem csinált semmi rosszat! – hallatszott kintről egy rémült házimanó hangja, és Ginny hirtelen teljesen éber lett. Felébredt, és rájött, hogy szegény manó nyilván Dracónak könyörög… a nyilván dühös és közveszélyes Dracónak…

Ginny hirtelen rádöbbent, miért dühös Draco.

Terhes vagyok. És tudja, hogy a gyermek Harryé, mert mi ketten nem feküdtünk le már vagy… fél éve. Jaj, Merlin segíts… A következő pillanatban az ajtó valósággal berobbant, és az ifjabb Malfoy jött be kissé dülöngélve.

- Hát így állunk! – kiáltotta feleségének, furcsán csillogó szemekkel.

Ginnynek kedve lett volna azt felelni: „Hogy állunk?”, de egy szót se bírt kinyögni, csak bámult férje arcába. Már látta Dracót mérgesnek, látta dühöngeni is, de most egészen más volt… és megértette, hogy miért.

- Te részeg vagy… - suttogta, amint megtalálta a hangját.

- És akkor mi van, ha részeg vagyok? – kérdezte Draco gúnyosan, és be sem csukta maga mögött az ajtót. – Nem szabad… szórakozni nekem is egy kicsit? Te láthatóan jól szórakoztál… Potterrel. Nekem is jogom van szórakozni… egy üveg Lángnyelv viszkivel, nem? – Ginny felé lendítette a félig üres palackot.

A lány ösztönösen a takaró alá bújt.

- Félsz, mi? – kérdezte Draco összeszűkült szemmel.

- Miért kéne félnem valakitől, aki nem beszámítható? – válaszolta Ginny, igyekezve bátor és közömbös hangot megütni, de hiába, hangja észrevehetően megbicsaklott. Még a részeg Draco is észrevette.

- Játsszuk a bátor kis griffendéles lányt, mi? – gúnyolódott, ledobva a Lángnyelv Viszkis palackot. Az nem tört el, hanem begurult az ágy alá. – Nemsokára nem leszel ilyen bátor! A mamád nincs itt, hogy megvédjen… elment az éjjel… nyilván, hogy elhencegjen a bátyáidnak, hogy végre unokát szülsz neki… - Draco arca eltorzult az undortól. – Mostanra már a Foltozott Üst csaposa is tudja… De remélem… és te is remélheted… hogy lesz annyi esze az anyádnak, hogy ne említse meg, hogy ki az apja annak a kis fattyúnak!

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Ginny torkában dobogó szívvel.

- Úgy értem drága Ginevra… - Draco olyan közel hajolt, hogy a nő érezte a viszkit a leheletén - … hogy a világnak nem kell megtudnia a valódi származását a te… - a lány hasára mutatott, mintha nem találna eléggé durva szót a gyerek jellemzésére. – Tudod, gondolkodtam…

- Gondolkodtál? Inkább úgy érted „ittál”, nem? – motyogta a nő, lenyelve a gombócot a torkában, és gyorsan körülnézett a pálcája után, hátha meg kell védenie magát a férjével szemben. A pálcáját azonban sehol sem látta.

- Gondolkodtam – ismételte Draco, lehuppanva az ágyra. Jobb kezére támaszkodott, másik kezét Ginny másik oldalára téve csapdába ejtette az asszonyt a két karja közt, miközben ádáz arccal meredt le rá. – A világnak… a kis fattyú Malfoy lesz… de persze csak ha életben marad…

Ginny szeme elkerekedett. – Ha életben marad?

- Ó, igen… - bólintott a férje, akinek hideg szürke szeme a részegek őrületével csillogott, mintha valami perverz vágy lobogna benne. – Ha a gyereknek vörös haja lesz, és ilyenformán rád hasonlít, a népek nem kételkednek majd benne, hogy az enyém… egyszerűen csak a mamájára hasonlít… - A „mama” szót gyerekes hangot utánozva mondta ki. – Azonban…

Ginny már tudta mi következik.

- Ha fekete haja lesz… - Draco elhúzta ujját a torka előtt, tudtára adva Ginnynek, mit várhat, ha a kisbaba Harry külsejét örökli. – Érthető voltam, drágám?

Ginny bólintott, elfehéredő ujjakkal markolva a takarót.

- Helyes. – Draco lecsusszant az ágyról, és alábújt a viszkisüvegért. – Ja, és ha kíváncsi lennél, hol van a pálcád… Érte küldtem Bobbyt az éjjel. Nem kapod vissza a szülésig, nehogy arra használd, hogy megszökj.

A nő levegőért kapott. – Fogoly vagyok?

- Így is mondhatod, drágám – bólintott Draco és húzott egyet az üvegből. – Riasztó bűbájt helyeztem el a bejárati ajtóra, és a hátsó ajtókra is… Szóval ha szökni próbálnál, jeleznek, és én tudni fogok róla. A helyedben nem próbálnék szökni… különben esetleg még eltalál egy kóbor átok, valahol ezen a testtájon… – gonosz vigyorral megsimogatta a hasát.

- Te megőrültél! – suttogta a lány.

- Megőrültem, azt hiszed? – nevetett a férfi. – Nem hinném, édesem… a helyemben minden varázsló így tenne… megbüntetné a feleségét a házasságtörésért.

- Házasságtörés? – csattan föl Ginny, feltérdelve ágyában. – Mintha te nem dugtál volna meg minden második boszorkányt, mióta összeházasodtunk!

- Csak mert te nem adtad meg nekem, amit ők! – kiabált vissza a férfi. – És nem csak az örökösről beszélek… Frigid jégkirálynő vagy, Ginevra! Olyan hideg vagy, hogy egy pingvin is megfagyna tőled, úgyhogy igazán kíváncsi vagyok, Potter mit látott benned… Remélem, nem élvezte túlságosan.

Gúnyos kis mosoly tűnt föl Ginny arcán. – Csak hogy tudd, Harry minden percet élvezett, míg a karjaiban tartott… és én is élveztem. Ő meg tudta adni nekem azt, amit te sosem tudtál, és amit soha nem is próbáltál megadni! Ha fele olyan jó lennél, mint ő…

- Ezerszer jobb vagyok, mint ő! – üvöltötte Draco, és szabad kezével úgy pofonvágta Ginnyt, hogy a nő hanyatt esett az ágyon és szája sarkán kiserkent a vér.

- Gyűlöllek – suttogta a lány, letörölve a vért az ajkáról.

Egy pillanatig Draco lihegve nézett le rá, aztán sarkon fordult és kirohant.

Draco valósággal elkékült a méregtől. Az alkohol és Ginny utolsó szavai dolgoztak benne, annyira elhomályosítva látását, hogy nem is vette észre az ajtónál hallgatózó házimanót.

Berohant a saját szobájába, és úgy bevágta az ajtót, hogy Narcissa Malfoy portréja a padlóra esett, és az üvege ripityára tört.

Draco az ajtónak támaszkodott, és lassan ülő helyzetbe csúszott, lustán játszadozva a palackkal.

Gyűlöllek...

A viszkitől nem tudott tisztán gondolkodni, de azt nagyon is értette, mit jelent ez a szó.

Mintha te nem dugtál volna meg minden második boszorkányt, mióta összeházasodtunk!

Na, ja, ebben volt valami igaza Ginnynek…

Draco elméje elkószált valakihez, akire már hetek óta nem gondolt… az utolsó nőhöz, akivel lefeküdt. Phaedrához.

Phaedra sokkal készségesebb volt, mint korábbi szajhái, de Phaedra fájdalmában menekült a karjaiba, hiszen épp akkor vesztette el a férjét…

Draco szabad keze ökölbe szorult.

Ginny nem akarta odaadni magát neki, mert Pottert szerette.

Phaedra készségesen odaadta magát, de csak azért, mert Pottert szerette…

- Hát nincs egy nyavalyás boszorkány, aki engem szeret, nem Pottert? – kiáltotta, és kivágta a viszkisüveget a csukott ablakon.

2003 karácsonya


Ginevra Malfoy kibámult a Malfoy kúriát körülvevő, hóborította tájra. Ragyogó, napfényes, de metszően hideg nap volt. Az ereszről jégcsapok lógtak, és kristályként szórták szét a téli nap sugarait minden irányba. A sugarak megtörtek az ablaküvegen, és beragyogtak a szobába, szivárványszínűre festve a falakat.

Ginny figyelte, ahogyan varjak egy csapata verekszik a levegőben. Télen a park tele volt ezekkel az undorító teremtményekkel, amelyek nem csak bemocskolták a hó fehérségét, hanem szüntelen károgásukkal zavarták a kúria lakóit is. Rossz jelnek tartották, ha valahol megjelentek.

Nos, gondolta Ginny, az ő helyzete rosszabb már nem lehet, még ha egy egész csapat varjú kering is a Malfoy kúria körül. Önkéntelenül még mindig lapos hasára simította kezét, gyengéden simogatva azt. Az embrió odabent még túl kicsi volt ahhoz, hogy a mozgását megérezze, ha mozog egyáltalán… Ginny mégis próbált valami üzenetet közvetíteni a kicsi felé, szótlan cirógatás útján, remélve, hogy gyermeke megérzi azt.

Bárcsak biztosíthatná a kicsikét, hogy minden rendben lesz, legalábbis, amíg a kisbaba odabent van, és a külseje, különösképpen a hajszíne megállapíthatatlan. Most biztos nincs is még haja, gondolta Ginny halvány mosollyal. Aztán, ahogy eszébe jutottak Draco szavai, a mosoly eltűnt az arcáról, és gombóc nőtt a torkában. Mi lesz, ha a gyermek Harryre hasonlít? Akkor Draco megöli…

Ginny megborzongott. Miért, ó, miért kellett így történnie? És miért éppen most? Igaz, hogy nagyon vágyott az anyaságra, de az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Harry halott, Ginny apja még mindig a Végzet Varázs hatása alatt áll… A gyermeke egy hónappal az előtt születik majd meg, hogy „rabsága” véget ér… Ha csak egy hónappal később esett volna teherbe, akkor lenne esélye kiszabadulni ebből az elátkozott házasságból! Akkor nyugodtan megszülhetné a gyermeket, és nem kellene attól félnie, hogy Draco az ő szökése esetén megöli az apját.

Apjára gondolva mélyet sóhajtott. Sem őt, sem a családja többi tagját nem látta azóta, mióta a medimágusnő közölte férjével a terhességét. Draco lehetetlenné tette, hogy meglátogassák őt, neki pedig megtiltotta, hogy elhagyja a kúriát. Tudta, semmi értelme szökéssel próbálkozni, hiszen saját és meg nem született gyermeke egészségét veszélyeztetné, ha megkísérelné. Másfelől viszont, ha a kisbabát úgyis megölik a születése után, mit számít, hogy előbb hal meg a kicsi, vagy utóbb?

Ginny megrázta a fejét. Bele fogok őrülni, az biztos. Miféle anya vagyok én, hogy ilyeneket gondolok? Persze, hogy életben marad a kisbabám, megvédem, mindegy Draco mit akar tenni… Meg kell védenem a gyermekemet, akár puszta kézzel is, és úgy is fogok tenni! Ha bántani akarja a kicsikémet, én… esküszöm, hogy megölöm. Senki nem bánthatja a fiamat, senki!

Ginny észre sem vette, de mindig fiúként gondolt a gyermekre, mintha tudta volna, hogy kisfiút vár. Többször próbálta elképzelni a gyereket, de valami mélyen a lelkében nem engedte hogy tiszta képet alkosson róla. A tudatalattija megakadályozta, hogy elképzelje a babát, mert tudat alatt félt, hogy a gyermek Harryre hasonlít majd kócos fekete hajjal, zöld szemekkel, és azzal a helyes, néha szemtelen, néha szégyenlős mosollyal, ahogyan Harry szokott rá mosolyogni.

Nem, a kisbabája biztosan nem úgy néz majd ki, mint Harry. Ginny kényszerítette magát, hogy Weasley külsővel képzelje el a kisbabát, de képtelen volt rá. Amikor maga elé képzelte a kacarászó gyereket lángvörös hajjal, a kép mindig ködbe veszett…

Semmi értelme elképzelni a bébit, határozta el Ginny. Ha nem akar megőrülni a szülésig, meg kell győznie magát, hogy semmi baj sem lesz és lesz esélye elhagyni Dracót, a gyereknek pedig a haja szála sem görbül meg. Bárcsak már június 20. lenne, a függetlenség napja! – gondolta kétségbeesetten, de tudta, hogy ahogy közeledik majd a szülés napja, annál jobban fog félni tőle. Lényének egy része azt kívánta, bár már június lenne, de a másik fele örökre decemberben szeretett volna maradni, hogy a május és a gyermek születése soha ne érkezzen el…

Révedezéséből csilingelő hang rázta föl. Az ajtó felé nézett, melyen Blinky a házimanó lépett be egy ezüstszínű üveggömbökkel teli dobozzal. Két másik manó egy gyönyörű fenyőfát cipelt, melynek ágait félig még hó borította.

- Megbűvöltük, úrnőm, hogy a hó ne olvadjon el rajta – jelentette be Bobby a házimanó.

- Köszönöm – bólintott Ginny. – Most elmehettek.

- De… úrnőm! Az úrnő csak nem akarja egyedül feldíszíteni a fát? – Bobby nagy szeme még jobban elkerekedett.

- Miért ne? Nem vagyok nyomorék, nem igaz? – ripakodott a manóra Ginny, az pedig meghunyászkodott. Ginny még mindig mérges volt Bobbyra a pálcája miatta, pedig tudta, hogy a manó ura parancsára vette el.

- De úrnőm! Várandós vagy! – cincogta Blinky.

- Na és? A férjem biztosan örülne, ha leesnék a létráról díszítés közben és elveszteném a gyereket, nem gondolod? – vetette oda a boszorkány gúnyosan, mivel biztos volt benne, hogy a manók tisztában vannak a születendő gyermeke származásával.

- Ne beszélj így, úrnőm! – siránkozott a harmadik, Wrinkly nevű manó, akinek a szemét elöntötték a könnyek.

Bobby bólogatott. – Kérlek úrnőm, ne beszélj így!

- Igen, örülnöd kéne, hiszen karácsony van! – tette hozzá Blinky. – Mit szólnál egy kis zenéhez?

- Nagyszerű ötlet! – szólt közbe Bobby, és kisietett, majd egy perc múlva visszatért valamivel, ami egy öreg mugli lemezjátszóhoz hasonlított.

- Mióta van Malfoyéknak mugli holmijuk? – kérdezte Ginny meglepetten. Még sosem látta ezt a lemezjátszót.

- Mióta Narcissa úrnő ezt kapta Alphard bácsikájától – felelte Bobby. – Bár ő sosem hallgatta, hanem behajította a lomtárba.

Blinky előásott egy lemezt valahonnan, és a lemezjátszóra tette. A szobát betöltötte a Mennyből az angyal. A zene elvonta Ginny figyelmét a gondjairól, és akasztgatni kezdte az ezüstös gömböket a fenyő ágaira, magában dúdolva a dalokat. A manók adogatták neki a gömböket, hogy ne kelljen egyenként lehajolnia értük. Tudta, hogy más dolguk is lenne, mint neki segíteni, de gondoskodásuk meghatotta. A kis Bobby igyekezett a leglelkesebben segíteni neki, és Ginny gyanította, hogy az ellopott pálca ügyet igyekszik jóvátenni.

Ginny egy szikrázó csillagot illesztett az ágra, a Legyen szép karácsonyod c. dalt dúdolva. Amikor a dalban a „Mind együtt leszünk, ha a sors is úgy akarja” sorhoz ért, egy csattanás hallatszott. (*)

A manók feléje fordultak, és látták, hogy úrnőjük a hóborította ágra bámul, és könnyek csorognak le az arcán. Az üvegcsillag ezer darabra törve hevert a lába előtt. A lemezjátszó csak játszott, rendületlenül.

- Ú… úrnőm? – motyogta Blinky, meghúzva Ginny szoknyáját.

- Mind együtt leszünk… ha a sors is úgy akarja… - suttogta Ginny a dal egyik sorát. – A sors nem akarta úgy.

- Úrnőm? – szólalt meg Bobby aggódó hangon. – Jól… jól érzed magad?

Válasz helyett Ginny lassan lekuporodott a padlóra, fejét a térdére hajtotta, és élénkvörös hajának függönye eltakarta arcát a manók elől. Teste rázkódásából azonban a manók pontosan tudták, hogy zokog.

A három manó sokatmondó pillantást váltott, és szó nélkül karjukba zárták sírdogáló úrnőjüket. Ginny fölnézett, könnyes szeme Blinkyről Bobbyra, majd Wrinklyre vándorolt, és látván a vigasztaló kifejezést a manók hatalmas, teniszlabda-szerű szemében, szája hálás mosolyra húzódott. Magához szorította a három manót.

- A csudába! – Fred anélkül dobta le a villáját, hogy hozzányúlt volna az ételhez. – Képtelen vagyok enni. Sajnálom anya, biztos nagyon finom, de…

- Ne mentegetőzz, Fred – sóhajtotta Molly, és letette a kését. – Én se tudok lenyelni egy falatot sem. Az én szegény, szegény Ginnym…

Arthur biztatóan megveregette felesége vállát, míg a nő a zsebkendőjébe szipogott.

Ron és George savanyú pillantással tette le a villáját.

Hermione csúnyán nézett Ronra, szótlanul is azt kérdezve: „a karácsonyi vacsora fontosabb neked, mint a húgod?”

Ron felsóhajtott, tenyerébe támasztotta az állát, és az abroszra bámult, melyen rénszarvasok húzták körbe-körbe Télapó szánját.

- Mi lenne, ha betörnénk a Malfoy kúriába? – mondta végül.

- Ne legyél idióta, Ron! – mondta Percy fölényesen. Mellette Penelope buzgón bólogatott. – Tudod, hogy Malfoy biztosan rengeteg fekete mágiát használ, hogy távol tartsa a nemkívánatos látogatókat. Még a baglyaink sem tudnak átjutni a Malfoy-kreálta mágikus falakon. Feltételezem, hogy nem akarod darabokban végezni...

- Jól van, jól van, csak egy ötlet volt – morogta Ron, és kedve lett volna kilapítani a bután vigyorgó Télapót a tányérjával. Szerencsétlenségére a kép kétdimenziós volt, így akkor sem lenne laposabb, ha rácsapna a tányérral.

Csak Molly újra felhangzó zokogása törte meg a Weasleyék vacsoraasztalára borult csöndet.

- Komolyan nem értelek benneteket – jegyezte meg Percy. Mindenki rámeredt, még anyja is abbahagyta a sírást. – Úgy értem… én is sajnálom Ginnyt, Malfoy szörnyű alak, de Ginny kereste a bajt… ha meg tudta volna fékezni tomboló hormonjait, akkor nem került volna ebbe a kínos helyzetbe és…

- Percy, tégy egy szívességet és fogd be! – mordult rá George.

- Különben is, Ginny azt hitte, hogy meddő, amikor lefeküdt Harryvel, így nem mondhatod, hogy felelőtlenül cselekedett! – tette hozzá Ron.

- Felelőtlenül talán nem, de mindenestre erkölcstelenül – felelte Percy. – Akár szereti Malfoyt, akár nem, még mindig ő törvényesen a férje, és joga van hozzá, hogy feltétlen hűséget követeljen a feleségétől…

- Feltétlen hűséget, egy frászt! – motyogta Fred, míg Penelopé elfordult a férjétől.

Mrs. Weasley, aki rendszerint megszidta gyerekeit a csúnya beszédért, most csak szipogott és bólintott. – Ez egyszer egyetértek veled, Fred drágám.

- Hűha – kerekedett el Ron szeme. – Ez azt jelenti, hogy én is megúszom a szokásos évi menetrendszerű leszúrásomat, mert nem vettem még el Hermionét?

- Nos, ha már emlékeztetsz rá, az volna a helyes, ha végre törvényesítenétek a kapcsolatotokat – válaszolt Molly. Hermione egy „legközelebb háromszor gondold meg, mielőtt kinyitod azt a nagy szádat!” pillantást vetett Ronra. Ron bocsánatkérően nézett rá.

- Azt hiszem – szólalt meg halkan Hermione –, a varázslat nem segít most Ginnyn. A Varázsbűnüldözési Főosztályhoz sem fordulhatunk, mert Malfoy biztosan kimagyarázná, miért tartja bezárva a feleségét… Azt gondolom, csak az imádság segíthet rajta.

Molly szeme megint megtelt könnyel, amint Hermione imára kulcsolta a kezét.

- Mi Urunk, nézz le reánk a mennyből és halld meg szavainkat… kérünk, hallgass meg minket! Ginny nagy bajban van, és nem segíthetünk rajta. Te, aki feláldoztad Fiadat a bűneinkért, kérünk, segíts neki, hogy épen és egészségesen megszülhesse gyermekét, és megvédhesse a kicsit a férjétől…

- …igen, és ha van egy kis időd, tanítsd móresre azt a szemétláda Malfoyt is, jó? – tette hozzá George.

- Na de George! – csattant föl Mrs. Weasley.

- Ezt is, apu, ezt is! – kiabálta Daphne, kezében himbálva egy nagy rózsaszín gömböt. Harry érte nyúlt és felakasztotta a karácsonyfára.

- Nos, azt hiszem, készen van. – Hátralépett, és megcsodálta művét. – Nem is rossz…

- Kár, hogy nincs igazán karácsonyi hangulat – mondta Sirius, kimutatva az ablakon a zöldellő rétekre. Az Elíziumi Mezőkön örök tavasz uralkodott, a fák sosem hullatták lombjukat, a havat itt pedig csak hírből ismerték.

- Amíg a szívedben karácsony van, nem kell hó és hideg, hogy érezd a karácsonyi hangulatot – szólalt meg egy ismerős férfihang. – Remélem, nem zavarok.

Harry az ajtóban feltűnő két alakra nézett: Albus Dumbledore lépett be, nyomában Lindával.

Harry gyomra összerándult. Nem találkozott Lindával azóta az ominózus szeptemberi nap óta. A nő tapintatosan kerülte őt, tudván, hogy jelenléte zavarba hozza a fiatal varázslót.

- Persze, hogy nem – mosolygott szélesen James. – Jöjjenek be, jöjjenek be, és érezzék otthon magukat. Boldog karácsonyt!

A kis Daphné hamar elfáradt, és Lily ágyba dugta, míg a felnőttek élénk társalgásba merültek a rég idők karácsonyairól.

- És arra emlékeztek, amikor Tappmancs varázslattal Mikulásnak öltöztette Pipogyit? – kérdezte James nevetéssel küszködve. – Az a nyálas alak nem tudta eltűntetni hófehér szakállát, meg azt a szőrmeszegélyes, pomponos vörös sipkát!

Az egykori tekergők és Albus jól szórakoztak, de Harry rosszul érezte magát annak hallatán, hogyan tették bolonddá Pitont. Anyja szeméből is azt olvasta ki, hogy ő sem helyesli a dolgot.

Amikor Sirius belekezdett egy történetbe arról, hogy James hogyan dobálta meg az üvegházak mögött csókolózó Luciust és Narcissát trágyagránátokkal, Harry úgy döntött, szív egy kis friss levegőt.

A harmatos fűben sétálva hűvös szellő simogatta az arcát. – Szép kis karácsony, mi? – suttogta maga elé gúnyosan. Nem mintha nem lett volna jó a szüleivel tölteni a karácsonyt, de vágyott már vissza a normális világba, szerette volna tudni, hogy Ginny jól van-e, szeretett volna tréfálkozni Ronnal és Hermionéval… Most döbbent csak rá, hogy az ötéves rejtőzködése alatt mennyire hiányzott neki két barátja. Egy futó pillanatig Phaedra is az eszébe jutott, és kíváncsi volt, hogy érzi magát most, hogy férje és lánya nélkül ünnepli a karácsonyt. Aztán eszébe jutott, hogy a kislánya azelőtt sosem látott „rendes” karácsonyt, mert Görögországban túl meleg ahhoz a tél.

Hirtelen ötlettel előhúzta pálcáját a zsebéből és a közeli fára bökött vele. A következő pillanatban a fa ágait gyönyörű, szikrázó hó borította.

- Remek – motyogta, ezúttal egy bokorra szegezve pálcáját. Tíz percen belül a Potter ház körüli táj nem is hasonlított az Elíziumra, hanem egy gyönyörű karácsonyi képeslapra.

- Elfelejtetted a magyal koszorút az ajtóról – szólalt meg egy hang a háta mögött.

- Ó. Szia – felelte Harry, de nem fordult meg, és nem nézett Lindára.

- Szép munka. Daffy imádni fogja.

- Azért csináltam – vont vállat Harry.

- Tudod, hogy csodálatos apa vagy?

Harry elfintorodott. – Nem hiszem, hogy az lennék. Ha jó apa lennék, Amritát hagytam volna meghalni, és nem engedtem volna, hogy Voldemort nevelje föl.

- Azt tetted, amit akkor helyesnek gondoltál – felelte a boszorkány. – Ezt már megbeszéltük, nem igaz?

- Ja, igen. – Harry leszegte a fejét. – De nem tehetek róla, újra és újra rám tör ez a dolog és aggaszt… főként ilyenkor ünnepek idején. El tudod képzelni, hogyan tölti a lányunk a karácsonyt? Kétlem, hogy bárkitől is kap ajándékot, még egy kinyúlt zoknit vagy szakadt zsebkendőt sem… - Harrynek képek villantak föl az agyában: Vernon bácsi, amint odadobja neki ronda mustárszínű zokniját, vagy amikor rövid levélbe csomagolt fogpiszkálót kap Dursley-éktől. Linda, te nem értesz semmit. Én legalább kaptam valamit a Dursley-éktől, de mit adhat neki Voldemort? Talán épp most végzi el azt a rohadt szertartását rajta! Pokol az élete, nem érted?

De igen, értem - jött a válasz.

Harry megborzongott és hátranézett a nőre. – Ez meg mi volt?

- Gondolatban megszólítottál, és én válaszoltam – felelte amaz.

- De… nem akartalak megszólítani, én csak…

- De igenis megszólítottál – emlékeztette Linda. – A nevemet gondoltad, és utána mindent hallottam.

- Hűha. Akkor vigyáznom kell, mit gondolok – jegyezte meg a fiatal varázsló. – Neked pedig abba kell hagynod a hallgatózást.

- Nem is hallgatóztam! – mutatott rá Linda.

- De igen!

- De nem!

- De igenis… - Harry nem fejezhette be a mondatot, mivel egy hógolyó titokzatos módon eltalálta az arcát. – Hé, te kis…

- Fogadjunk, hogy nem találsz el! – nevetett a lány, mire Harry havat szedett a mellette lévő bokorról.

- Fogadjunk, hogy eltalállak…

Linda lebukott a férfi hógolyója elől, sikítva a nevetéstől.

Harrynek mindig nehezére esett emlékeztetnie magát, hogy ez a lány Voldemort lánya. A fiatalember elvigyorodott arra a gondolatra, hogy Voldemort Féregfarkkal hógolyózik… Na neeem. Még az élénk képzeletnek is vannak határai!

- Mi folyik itt? – Sirius feje tűnt föl az ajtóban, és rögtön kapott egy nagy hógolyót az arcába. – Hé, ez nem ér!

- Valóban? – kiáltotta Linda. – Akkor gyere, és add vissza!

- Hát vissza is fogom! – rikkantott Sirius, és kirobbant a házból nyomában Jamesszel, Lilyvel és Dumbledore-ral.

Hamarosan mind a hatan heves hógolyó-csatába merültek, amellyel akaratlanul is felébresztették a kis Daphnét.

A kislány kibotorkált a házból és megdörzsölte a szemét, hogy biztosan nem álmodik-e.

Hat felnőtt, és úgy játszanak, mint a gyerekek. Gonosz, gonosz felnőttek! Őt ágyba dugták, míg ők játszanak! Daffy úgy döntött, hogy nagyon, nagyon mérges a családjára.

Amrita tenyerébe támasztott állal bámult ki az ablakon. Nem tudott aludni, egyszerűen nem tudott. Odakint az ég tinta-fekete volt, csak a táncoló hópelyhek világítottak kissé. Megborzongott, mert a szobáját nem fűtötték rendesen. Délután Féregfark bejött és Piroinitio bűbájt szórt a kandallóra, de a varázs már elmúlt és a kislány fázott. Kockás takaróját szorosabban csavarta a teste köré, és magához ölelte a vámpír babáját. Ez volt az egyetlen játéka, amely azóta megvolt neki, amióta az eszét tudta. Gyanította, hogy Petertől kapta, mivel senki más nem törődött vele, nemhogy ajándékot adott volna neki...

Tudta, hogy most valami karácsony nevű ünnep van, de nem tudta, milyen az, csak azt hallotta, amikor Monstro és Macnair beszéltek róla párszor, annak alapján azonban nem igazán tudta megfejteni, hogy mit is jelent a „karácsony” szó. Két vagy három nappal azelőtt Macnair magával hozta kisfiát, és Amrita kihallgatta, amint a gyerek az ajándékokról fecsegett, amelyeket karácsonyra fog kapni. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy Amrita hasonló korú gyereket látott, hiszen mindig be volt zárva a Halálfaló Főhadiszállásra (vagy minek is nevezi Voldemort nagyapa ezt a helyet?)

Amrita szeretett volna kimenni, és sétálni egyet a hóban, de ezt eddig csak egyszer tehette meg, és akkor is annak a szörnyű nőnek a felügyelete alatt, akit Lady Lestrange-nek kellett szólítania. Sokat tűnődött rajta, miért követeli meg az a nő, hogy „Lady”-nek szólítsák, hiszen Amritának inkább goromba vén banyának tűnt.

- Apu... – suttogta, szemét az égre emelve. – Hallasz engem? Tudom, hogy meghaltál, Féregfark azt mondta, ezért gondolom, hogy talán látsz engem odafentről… Igen, biztos vagyok benne, hogy a mennyben vagy, és nem a pokolban. Tudod, azt gondolom, nagyapa tökéletesen illene a pokolba, de te biztosan a mennyországba jutottál… Most együtt vagy anyuval, igaz? Farki egyszer azt mondta nekem, hogy anyukám lenéz rám a mennyből, és vigyáz rám… ez azt jelenti, hogy te is vigyázol rám odafentről, apu? Ha így van, nem tudnál elvinni nagyapától? Szépen kérlek! Ígérem, hogy nagyon jó kislány leszek, nem fogok visszabeszélni, nem válogatok, mindent megeszem, és mindent megígérek, amit csak akarsz, csak vigyél el innen!

Ha Harry hallotta volna lánya csendes fohászát, biztosan vérzett volna a szíve…

De csak Féregfark volt fültanúja a gyerek szavainak, amikor egy bögre kakaót hozott Amritának, és kinyitotta az ajtót.

Ahelyett, hogy belépett volna a szobába a bögrével, a lehető leghalkabban visszalépett és becsukta az ajtót, majd lábujjhegyen elosont.

Félóra múlva a kislány úgy döntött, lefekszik, és remélte, az álomtündér hamarosan eljön hozzá. Magához húzta a vámpír babát és behunyta szemét, de mielőtt elaludt volna, valami furcsa zajt hallott a kandalló irányából.

Biztosan egy mumus, vagy troll, vagy sikítószellem! – gondolta. Egészen a szeméig húzta fel a takarót, és igyekezett a szörny számára észrevétlenül a kandalló irányába pislogni.

Amikor a zöldes füst eloszlott, egy fehér szegélyes, vörös ruhába öltözött embert látott. Az alaknak hosszú, fehér szakálla volt, és vörös zsákot cipelt a vállán. Egyáltalán nem nézett ki veszélyesnek.

- Te nem mumus vagy, ugye? – kérdezte Amrita, hirtelen felbátorodva.

A vörös ruhás férfi ugrott egyet. – Ó, hát ébren vagy? Ööö… nem, nem vagyok mumus. Én… én a Télapó vagyok, tudod…

- Télapó? – vonta föl szemöldökét a kislány. – Ezt meg hogy érted?

- Ó… még nem hallottál rólam? – kérdezte a Télapó.

- Nem igazán. Sok mindent nem tudok ám, például azt sem, hogy mi az a karácsony – vont vállat Amrita.

- Akkor hát hadd meséljek el egy történetet egy fiúról, aki kétezer évvel ezelőtt született a messzi Betlehem városában…

Amrita tátott szájjal hallgatta Jézus születésének történetét.

- Igazán Isten fia volt? – kérdezte.

- Igen – bólintott a Télapó. – És mivel Isten megajándékozta a világot a fiával, innen ered az a szokás, hogy megajándékozzuk egymást karácsonykor. Az én feladatom pedig, hogy a jó kisgyerekeknek ajándékot hozzak.

- És hogy jöttél be ide? A kandallón keresztül?

- Nos… - Télapó olyan idegesen húzkodta a szakállát, hogy az majdnem leesett. Sietve megigazította, remélve, hogy a gyerek nem vette észre. – A kéményen át jöttem. Tudod, körbeutazom a világot karácsonyeste és minden jó gyereknek ajándékot viszek. Nyolc rénszarvas húzza a szánomat.

- Rénszarvas? – a kislány szeme elkerekedett. – Láthatnám őket? Hol vannak?

- Nos természetesen a tetőn állítottam le a szánomat. Ott várnak rám. Tehát odaadom az ajándékodat és megyek, mert még millió más gyereknek is ajándékot kell vinnem.

- Hogy van elég időd odaérni minden gyerekhez egyetlen éjjel? – kérdezte a kislány komolyan.

- Nos… tudod, az idődermesztő bűbájt használom. A körül a ház körül, amelybe éppen bemegyek, megfagy az idő. De, csitt… el ne mondd ezt másoknak! Legyen ez a mi kis titkunk.

- Nem mondom el, ígérem – bólogatott Amrita ünnepélyesen. – Megkapom az ajándékomat?

- Ó, persze, az ajándék. – Télapó lehajolt, hogy a zsákjában keresgéljen, és pomponos sapkája majdnem leeset kopasz fejéről. Az utolsó pillanatban kapta el, és húzta a szemébe. – Tessék. – Kihalászott valamit a zsákból és átnyújtotta a kislánynak. - De ígérd meg, hogy nem mutatod meg senkinek, leginkább a nagyapádnak nem.

Amrita kibontotta a csomagot és halkan felsikkantott. Egy vámpírbabalány volt az. – Most végre lesz párja az én Drakymnak! Mindig szerettem volna, ha lenne felesége, mert olyan magányos volt szegény… megígérem, hogy nem mutatom meg nagyapának, de Farkinak hadd mutassam meg, kéééérlek? Neki tetszeni fog és nem árul be.

- Mondd csak… megbízol ebben a… Farkiban?

- Ó, ő a legjobb barátom a világon! – mondta lelkesen Amrita.

Télapó szemét egy pillanatra elfutotta a könny, aztán elfordult és kifújta az orrát.

- Megfáztál, Télapó? – érdeklődött Amrita. – Ha igen, megkérhetjük Farkit, hogy csináljon neked forró kakaót, az segít. A rénszarvasaidnak is vihetsz belőle.

- Ó, nem köszönöm... Mennem kell, drágám. Boldog karácsonyt!

- Neked is! Köszönöm a babát. – Amrita integetett a vörös ruhás férfinak, aki beleszórt valamit a kandallóba és eltűnt. Amrita azelőtt még nem látott hopp-port, így fogalma sem volt, mi az. A Halálfaló Főhadiszállás lakói mindig az ajtaján keresztül jöttek be a szobájába.

- Látod Draky, most már van párod. Hívhatjuk Morticiának, jó? – mondta Drakulának, a vámpír babának. Mindkét vámpír babát magához szorítva visszasüppedt a párnájába. – Tudjátok Draky és Morty, szeretem Farkit. Még ha a vörös ruha és a szakáll nem is áll jól neki… - ezzel álomba merült, és egy jászolban fekvő gyermekről álmodott, aki fölött angyalok énekeltek.