Szerző megjegyzése:

Ez egy "átkötő" fejezet, csupán a szereplők érzelmi reakcióiról szól, tehát akciózást ne várjatok.

- Nem tudom elhinni! Egyszerűen nem tudom elhinni! – tört ki Hermione. – Nem halhatott meg, Tonks!

- Bárcsak ne halt volna meg – sóhajtott az ifjú auror, ahogy az ablakkeretnek dőlt Ron és Hermione apró londoni lakásában. – Ginny, és Harry… izé… felesége szerint sajnos tényleg meghalt.

- De hát hogyan történt? – kérdezte remegő hangon Ron, akinek az arca olyan sápadt volt, hogy a szeplői szinte világítottak a bőrén, és olyan erősen markolta a karosszék karfáját, hogy a bütykök a kezén egészen elfehéredtek.

- Sajnos nem sokat tudok az egészről – rázta meg a fejét Tonks. – Ginny csak annyit mondott, hogy Harry meghalt, és az a nő… Harry felesége, azzal vádolta Ginnyt, hogy ő okozta a férje halálát. Próbáltam kiszedni Ginnyből, hogy mi történt, de egyetlen szót sem lehetett kihúzni belőle. Amikor megérkeztünk az Odúba, bezárkózott a szobájába. Még Mollynak sem sikerült beszédre bírnia, addig legalábbis nem, amíg én ott voltam nálunk…

Ron a tenyerébe támasztotta az állát, és üveges szemekkel meredt a szőnyegre. Mellette Hermione csendben törölgette a könnyeit. A lány szipogása hallatán Ron kinyúlt és átölelte.

- Jaj, Rooooon… - Hermione egész teste beleremegett a zokogásba. – Olyan… olyan boldog voltam, amikor visszajött… azt hittem… azt hittem, végre visszakaptuk őt… Sosem gondoltam volna… hogy akkor látom utoljára…

- Én sem gondoltam volna – suttogta a férfi a nő bozontos hajába. – Kíváncsi lennék, mit tesz Malfoyt most, hogy tudja, hogy Ginny lelépett Harryvel…

- Nos, Malfoy egyelőre még nem tért vissza Nagy-Britanniába – szólt Tonks. – Elvállalta, hogy hazakíséri Harry feleségét, aki rémes állapotban volt. Úgy tűnt, Malfoy aggódik érte, nehogy kárt tegyen magában.

- Malfoy aggódik valakiért? – Ron szája keserű mosolyra húzódott. – Hát egy biztos: nem hagyjuk, hogy bántsa Ginnyt amikor hazajön.

- Persze, hogy nem hagyjuk – tette hozzá eltökélten Hermione. Elhúzódott Rontól és zsebkendőt kezdett keresgélni a zsebében, de nem talált.

- Tessék. – Ron odatartott neki egy papírzsebit. – És most menjünk el szépen az Odúba, rendben? Talán sikerül rávennünk Ginnyt, hogy beszéljen… vagy ha mégsem, akkor legalább ott lehetünk vele és vigasztalhatjuk…

- Nem tudom, hogy meg tudnék-e bárkit is vigasztalni, amikor én is vigasztalhatatlan vagyok – suttogta Hermione és kifújta az orrát. – De persze azért megpróbálhatjuk…

- Megyek, és elmondom Remusnak a szomorú hírt – mondta Tonks. – Sziasztok. – Ezzel dehoppanált.

Ron és Hermione egyedült maradt. Az ifjú boszorkány ismét Ron karjába vetette magát, és csendben sírt. Ron sem tartotta tovább vissza könnyeit. – Hiányzol majd, haver – suttogta. Hermione ettől csak még jobban zokogni kezdett, és még szorosabban markolta a fiatalember ingét, úgy vonva magához Ront, mintha az élete függne attól, hogy el ne eressze.

Ron sosem volt érzelgős típus, de most - talán életében először - igazán sírni kezdett. Meg sem próbálta letörölni a könnyeit, hanem hagyta, hogy szabadon folyjanak le az arcán, és eláztassák Hermione hajtincseit.

Emlék, emlék után villant föl Ron fejében…

- Te tényleg Harry Potter vagy? És tényleg van egy olyan… tudod, egy olyan…

Az emlékeiben élő Harry félretolta homlokába lógó fürtjeit, hogy megmutassa neki a sebhelyét. Szegény Harry, hogy utálta azt a sebhelyet… és mennyit szenvedett miatta… de most már nem szenved többé…

- Potter, mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között?

- Nem tudom. De úgy látom, Hermione tudja. Miért nem őt kérdezi?

Jaj, Harry, te meg a te szemtelenséged!

- Persze, Mógus szuper tanár volt! Kár, hogy Voldemort nagyúr feje lógott ki a tarkójából!

Harrynek persze muszáj volt Pitonnal is szembeszállni… meg azzal a varangyosbéka Umbridge-dzsal… Voldemortról már ne is beszéljünk…

- Nahát, te idén leszel elsős a Roxfortban?

Ginny hogy elpirult ettől a kérdéstől! Akkor Ronnak eszébe sem jutott volna, hogy a kishúga egy nap szemtanúja lesz legjobb barátja halálának…

- Fleur nem jött el érte. Nem hagyhattam ott.

- Te nem vagy észnél, Harry… Csak nem vetted komolyan azt a kornyikálást?

Ó igen, Harry mindig mindent komolyan vett… vajon ez okozta a halálát is?

Jaj, Harry, miért kellett neked mindig a hőst játszanod? Hermione mindig tartott tőle, hogy egyszer ez visz a sírba… te hülye alak, te! Ron eltorzult arccal igyekezett visszatartani kitörni készülő zokogását. Így hát csak csendben sírt tovább, és olyan szorosan ölelte Hermionét, mintha attól félne, őt is elveszíti.

Draco a szemét kinyitva rádöbbent, hogy a szoba, amelyben fekszik, egyáltalán nem ismerős. Először is: a mennyezet sárga. A férfi nem emlékezett rá, hogy valaha is az életben aludt volna sárga mennyezetű szobában; ami igen figyelemre méltó, tekintve, hogy legalább egy tucat ifjú boszorkány szobájában aludt már.

Az ablak felé pillantott, és megállapította, hogy az ablak előtt egy hatalmas reklámtábla áll, amely Aszklépiosz Patikáját hirdeti.

Aszklépiosz? Draco összevonta a szemöldökét. Ez a név kifejezetten görögösen hangzott… A férfi megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan került ide… Először is kapott egy levelet egy bizonyos Mrs. Pottertől… majd elment a Foltozott Üstbe… aztán ott volt Athén… Delphoi… az az ostoba jósnő… az Istenek Sora… a Sztüx… és Potter.

Potter beleesett a folyóba.

Meghalt.

Phaedra…

A nő hisztizett. Azzal vádolta Ginnyt, hogy ő okozta Potter halálát. Phaedra az ő vállán sírta ki magát. Aztán megcsókolta őt…

Megcsókolta?

Draco hirtelen felült. Ahogy a súlya alatt megmozdult a matrac, egy sóhajtás hangzott a bal oldala felől.

Ajjaj… rossz érzésem van, gondolta Draco, és egészen lassan balra fordult.

Ott feküdt mellette a legszexisebb nő, akivel életében találkozott. Ébenfekete haja szétterült a párnán, a blúza nyitva volt és enyhén szakadtnak tűnt (mintha valaki széttépte volna), épp csak a fekete csipke melltartója maradt a helyén. Ezek szerint azt nem vettem le róla? De fura… – csodálkozott Draco. A nő szeme még mindig kissé dagadt volt a sok sírástól, de így is roppant csinosnak tűnt…

Mi ütött belém? Draco idegesen beletúrt ezüstszőke hajába. El innen, csak el innen!

Óvatosan kicsusszant a takaró alól, és magában azt hajtogatta, hogy teljesen elment az esze, ráadásul annyira, hogy még a nadrágját sem vette le teljesen a szeretkezéshez, csak a bokájáig tolta le. Azelőtt sosem volt ilyen nemtörődöm, ha szexről volt szó. Draco az a fajta volt, aki szeretetett jó benyomást tenni a nőkre és mindig megfontoltan cselekedett… akkor most mi ütött belé? Miért nem törődött vele, hogy Phaedrával is „megfontoltan” csinálja, és jó benyomást tegyen rá?

Draco megrázta a fejét. Most nem volt idő arra, hogy ilyesmiken merengjen, főleg nem akkor, amikor itt áll, fedetlen intim testrészekkel, nyitott és gyűrött ingben (amelyet ezek szerint a nagy sietségben nem jutott eszébe levenni).

Phaedra felnyögött álmában, mire Draco sietősen felhúzta az alsógatyáját és a nadrágját, begombolta gyűrött ingét, majd leguggolt, hogy megkeresse a cipőjét. Az egyiket az ágy alatt találta meg, a párját a szoba másik végében.

Pálcája egyetlen suhintásával elfogadhatóbbá tette külsejét, majd az ajtóhoz lopakodott. Sürgősen el akarta hagyni a tavernát.

Amikor legutóbb Nikiasnál jártak, Phaedra elárulta neki, hogy a taverna épületén hoppanálás-gátló bűbáj van, így az ifjú varázsló kénytelen volt a saját lábán távozni az épületből.

Ahogy a szoba ajtajához ért, megfordult és a fiatal özvegyre pillantott. Különös érzés kerítette hatalmába, amely cseppet sem volt kellemes. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan erő fojtogatná. Draco Malfoynak életében először lelkiismeret furdalása volt.

A fenébe is! – átkozódott magában, ahogy kinyitotta az ajtót. Vissza ne nézz, Malfoy! Mit mondhatnál neki? Talán azt, hogy sajnálod, amiért a fájdalmát testi vágyaid kielégítésére használtad? Hogy durván kihasználtad őt? Jaj, ugyan már, nem mintha valaha is sajnáltad volna, ha megdugtál egy nőt! Viszont azelőtt sosem dugtál meg olyasvalakit, aki csak néhány órával korábban vesztette el a férjét… Térj észhez, Malfoy! Szórakoztál egy kicsit, na és? A csaj nem panaszkodott, hanem kifejezetten élvezte… akkor meg minek érzel bűntudatot? Csupán… megvigasztaltál egy szenvedőt… Jó ég, azelőtt sosem beszéltem saját magamhoz!

Draco bokán rúgta saját magát. A fájdalom megtette a hatását: határozottan kijózanodott.

Amilyen halkan csak tudott, becsukta maga mögött az ajtót, és lesietett a lépcsőn, át az éttermen. Nikias odaszólt neki: - Ilyen hamar távozik, Seamus? – Draco azonban nem törődött vele, hanem kirohant az utcára, ahonnan visszahoppanált Angliába.

Harry a Hádész palotája közelében álló kviddicspálya felé vette az irányt. Eddig csupán három órát töltött az alvilágban, de máris edzésre küldték. Hádész számára nagyon fontos lehetett, hogy Elízium végre legyőzze Tartaroszt, ha képes volt Harryt máris edzésre küldeni.

Így aztán, Cedric világoskék kviddicsegyenruháját viselve a pálya felé sétált, amely fölött apró pöttyök suhantak a seprűiken. Nagyjából tíz percébe telt, amíg a palotából a pályához ért. Egyedül ment, mert Cedric Hádész beleegyezésével máris elhagyta az alvilágot.

Amikor az ifjú Diggoryval a mahagónifához sétált, Harry annyira elmerült a beszélgetésben, hogy alig figyelt oda a környezetére, csak annyi vett észre az egészből, hogy Elízium igazán szép hely. Most azonban a szeme csak úgy itta a látványt: a szellőben lengedező vadvirágok végtelen tengerét. A madárdal és a kristálytiszta patakok csobogása andalító zene volt füleinek, és egészen megrészegítette a virágok és friss fű aromája. Számtalanszor érzett már kellemes illatokat, például a roxforti mezőkön vagy Petunia néni virágágyásaiban, de azok az illatok sosem tűntek ilyen édesnek. Harrynek egy pillanatig kedve támadt ugrálni és torkaszakadtából kurjongatni, de visszafogta magát, attól tartva, hogy az elíziumi lakosok őrültnek hinnék. Mellesleg úgy vélte, hogy az alvilágban, a holtak földén kurjongatni felérne egy szentségtöréssel.

Ahogy a gondolatai Ginnyre terelődtek, elszégyellte magát – hogy is juthatott eszébe, hogy vidáman ugrabugráljon és kiabáljon, amikor az a szegény lány megint fogságban sínylődik? Akár Athénban ül egy fogdában, akár a férjével van, mind a kettő börtön a számára.

Az igazat megvallva nem kellett volna szégyenkeznie „ugrálós” jókedve miatt, mert Elízium tényleg olyan hely volt, ahol az ember csak nehezen tudta visszafojtani kitörni vágyó örömét. Harry mindig így képzelte el a mennyországot: ilyen frissítőnek, ilyen boldognak… olyan helynek, ahol az ember elfelejtheti minden gondját-baját…

Ő azonban, Elízium többi lakosával ellentétben, képtelen volt elfelejteni a problémáit. Talán mert ő még nem volt halott?

Végre odaért a kviddicspályához. Szóval akkor most magával Griffendéllel fogok találkozni? – tűnődött, kinyitva a pálya kapuját.

Csapattársai először észre sem vették, mert épp a kvaffot passzolgatták egymásnak, és igyekeztek a gurkókat elterelni maguk elől.

Harry megdöbbent, amikor észrevette, hogy a kvaff, mellyel az Elízium játékosai játszottak, egészen másmilyen volt, mint az a „Pennifold kvaff”, amelyet Alicia, Kati és Angeline passzolgatott egymásnak a Roxfortban. Egyrészt ez a labda nem vörös volt, hanem fehér (ezt Harry még elfogadhatónak találta, tekintve, hogy az Alvilágban sosem volt tél, így nem kellett, hogy a kvaff elüssön a hó színétől), másrészt ez a labda nem is volt teljesen gömbölyű, mint a Pennifold kvaff, hanem itt-ott mélyedések tarkították… Harry a pálya füvéről nem tudta megállapítani, hogy miféle mélyedések lehetnek. Hirtelen az egyik hajtó egy hangos felhördülés kíséretében eldobta a labdát.

Harry, aki a földről nem látta jól a játékosok arcát, elugrott a zuhanó fehér labda elől. A „kvaff” pontosan ott landolt, ahol Harry egy pillanattal korábban állt, és a fiatalember végre rájött, hogy a rajta látható mélyedések valójában szemüregek. Egy koponya szemüregei.

Mielőtt ’fújjj’-olhatott volna egyet, a hajtó, aki az imént kiáltott és elejtette a labdát, mellette landolt a gyepen. – HARRY!

A fiatal varázsló felnézett a koponya-labdáról, és tekintete egy hosszú, bozontos sötét hajfüggöny mögül kikandikáló szempárral találkozott.

- Sirius? – suttogta az ifjú varázsló.

- Harry! – kiáltott ismét a keresztapja, ezúttal határozottan dühösen. – Mi a fenét művelsz te itt?

- Kviddicsezem? – mosolygott rá halványan a fiú.

Sirius hevesen megrázta a keresztfiát. – De hát miért? Miééééért?

- Mert Cedricnek el kellett mennie, és…

- …miért nem vigyáztál jobban magadra? Nem lett volna szabad ilyen korán meghalnod!

- Izé, Sirius…

- Harry? Tényleg te vagy az? – szólt egy másik férfihang a jobbjáról. Harry a hang irányába fordult, és egy férfit pillantott meg, akinek szerteszét álló fekete haja volt.

- Apa?

- Harry! – James a karjába zárt a fiát, és olyan szorosan ölelte, hogy Harry arra gondolt: vagy megfullad, vagy mindjárt eltörik egy-két bordája. James hirtelen elhúzódott, hogy kartávolságra tarthassa magától a fiát, és alaposan szemügyre vegye. – Jó ég, te tényleg nagyon hasonlítasz rám! De miért haltál meg? Csak nem Voldemort ölt meg? Az a nyavalyás dög, akkor Trelawney jóslata mégsem vált valóra…

- Apa… - Harry megrázta a fejét. Roppant mulatságosnak találta a szituációt. – Apa, én nem haltam meg.

- Mi? Hogy nem haltál meg? – James Siriusra sandított, aki zavarodott arckifejezéssel megrándította a vállát.

Hirtelen egy karcsú alak lépett elő James mögül, és egyetlen szó nélkül kinyúlt, és a kezébe fogta Harry arcát. – Majd’ meghaltam, hogy végre lássalak, de reméltem, még sokáig nem kell látnom téged… én kicsi fiam.

Mielőtt Harry akár egy szót is szólhatott volna, Lily Potter szorosan a karjába zárta.

Harryt ismét elbódította Lily hajának méz- és jácint aromája. Nem fogok sírni, mondta magában, de csak nagy küzdelem árán sikerült visszatartania a könnyeit.

Zöld szemek találkoztak zöld szemekkel, és Lily sóhajtva fordult a férjéhez és Siriushoz. – Igazat beszél. Tényleg él. Az én kicsi fiam él…

- Anya, nem vagyok már éppen kicsi… - kezdte Harry, mire Sirius elrántotta az anyjától, hogy ismét megnézhesse.

- Nahát, tényleg! Nézd a szemét, James!

- Szent cikesz! – James hitetlenkedve rázta a fejét, de a szája csibészes vigyorra húzódott. – Tényleg élsz… de hát akkor mit csinálsz itt, fiam?

- Kviddicsezek – ismételte Harry.

- Hé, hé, mi folyik ott? – harsogta egy hang a levegőből.

Harry felnézett, és egy fekete szakállú férfit pillantott meg, aki a seprűjén ült. Olyan peckesen lovagolta meg a seprűt, mintha csak egy a lován parádézó, büszke lovag lenne.

- Mi ez a zavargás? Vissza edzeni, lusta banda!

- Jaj, hagyd már, Godrik – legyintett James.

- Hagyjam? – csattant fel a szakállas férfi. – Egy hét múlva játszunk a Tartarosz ellen, és azt mondod, hogy hagyjam?

- Nincs esetleg egy Oliver Wood nevű leszármazottja? – suttogta Harry Siriusnak, a kapitányra nézve.

- Csak hogy tudd, Godrik – szólt James – a fiam, Harry, épp most érkezett az Alvilágba – élve. És most beszélgetni akarok vele. Gondolom Lily és Sirius is, nem igaz?

- Természetesen – bólintott Lily.

- Szóval mára fejezzük be az edzést, öregem – tette hozzá Sirius.

- A fiad, azt mondod? – Griffendél összevonta a szemöldökét, amely enyhén fenyegető külsőt kölcsönözött neki. – De hát mit keres itt, ha egyszer él?

- Azért jöttem, hogy helyettesítsem Cedric Diggoryt, uram – felelte Harry. – Neki ugyanis sürgős ügyben el kellett hagynia az Alvilágot.

- Elment? – kapott levegőért Sirius és James. Az ilyesmi igen szokatlan volt.

- Játszottál már valaha is fogót, fiú? – kérdezte élesen Griffendél.

- Még jó, hogy játszott! – Sirius büszkén átkarolta a keresztfia vállát. – Ő a legjobb fogó, akit valaha ismertem, Ricky.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy ne szólíts Rickynek? – mordult rá Godrik, majd visszafordult Harryhez. – Mennyi ideig maradsz, fiam?

- Amíg Cedric vissza nem tér.

- Rendben – bólintott a kapitány. - Szeretném látni, mire vagy képes.

- Fogod is, öregem, csak nem ma – vigyorgott James. – Ma Harry csak a miénk. Gyere, fiam, menjünk haza. Akarod, hogy apuci a nyakába vegyen?

Harry hitetlenkedő arckifejezéssel Siriusra sandított. Láthatólag nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy csúnyán nézzen az apjára.

Sirius csak legyintett, és kiterelte Harryt a pályáról, ott hagyva a magában füstölgő Godrikot és a két csodálkozó hajtót, akik közül az egyiknek hatalmas sasorra, a másiknak lányos, szőke haja volt.

Jaszon „Égimeszelő” Stephanides éppen a barátnőjével, Leto Papafotiuval sakkozott, amikor kinyílt a klubterem ajtaja a Hermész Köre főhadiszállásán, és a húga lépett be.

Jaszon elejtette a kezében tartott bástyát és felpattant. – Phaedra! Mi történt? Szörnyen nézel ki!

A máskor lenyűgöző szépségű boszorkány halálsápadt volt, a haja kócos, és volt valami a szemében, amit Jaszon nem tudott beazonosítani – fájdalom? Düh? Vagy a kettő keveréke?

- Meghalt – suttogta a nő, ahogy lerogyott a szófára, hanyagul rákönyökölt a sakktáblára (nem törődve azzal, hogy leveri a sakkfigurákat), és a tenyerébe rejtette az arcát.

- Kicsoda? – kérdezte Jaszon.

- A férjem.

Leto felsikkantott az asztal túlsó felén, de Phaedrának fel sem tűnt, talán észre sem vette a másik nő jelenlétét.

- Úgy érted… Harry? – motyogta Jaszon.

- Miért? Szerinted hány férjem volt? – csattant fel Phaedra, szikrázó szemekkel meredve a bátyjára.

- Jól van, jól van, nyugodj meg, hugi – csitította a férfi, és kinyúlt, hogy megpaskolja a húga vállát, de az ellökte magától a kezét.

- NINCSEN jól, Jaszon – szólt a nő rekedtes hangon, ismét a kezébe rejtve az arcát. A válla rázkódott, amiből a bátyja megállapította, hogy zokog.

- Akkor én talán… megyek is – suttogta Leto, és kiosont a szobából. Alig csukta be maga mögött az ajtót, összefutott Nauszikával, a Kör főnökasszonyával.

Nauszika be akart lépni a klubterembe, de Leto megállította. – Ne. Most ne menj be!

- Miért ne?

- Azért, mert Phaedra épp most ért vissza…

- Harryvel?

Leto megrázta a fejét. – Egyedül. Harry halott.

Nauszika azt hitte, menten eláll a szívverése. – Halott? M – E – G – H – A – L – T?

Leto könnyes szemmel bólintott.

- De… de hát hogyan? Úgy értem… Harry csak három napja járt itt, még beszéltem is vele… - A mindig oly szigorú és rendíthetetlen főnöknő nekidőlt a falnak, mert úgy érezte, menten elájul. – Harry Potter… halott? Ezt sosem… sosem gondoltam volna. Olyan tehetséges volt… ő lehetett volna itt a legjobb, ha nem hagyott volna el minket… Olyan bátor volt… sosem ijedt meg semmitől, mindegy, milyen akcióban kellett részt vennie, sosem félt… Egyedül talán csak Tudjukkitől tartott… - a nő hangja elcsuklott. Még jól emlékezett a beszélgetésre, amelyet néhány nappal korábban Harryvel folytatott – a beszélgetésre, amelyben a fiatalember bevallotta, hogy hagyta Voldemortot meglógni. – Tudjukki volt az? Ő ölte meg Harryt?

- Nem tudom – válaszolt Leto. – Talán majd Phaedra elmondja… amikor már egy kicsit jobban érzi magát. Most Jaszonnal van, és a vállán sír szegényke.

- Szerencsétlen lány – sóhajtott Nauszika. – Rövid két hét alatt elvesztette a gyermekét és a férjét… olyan igazságtalan az élet.

Leto némán bólintott, és mindketten elindultak a szobáik felé, hogy ne zavarják bánatában az ifjú özvegyet.

- Te jó ég – motyogta Remus, a varázslény felügyeleti főosztály egy karosszékébe roskadva. A férfi akkor kezdett itt dolgozni, amikor Kingsley Shackleboltot választották meg mágiaügyi miniszternek. Kingsley ugyanis hitt benne, hogy ha egy vérfarkas dolgozik ezen a főosztályon, az azt bizonyítja majd a külvilágnak, hogy a minisztérium tisztességesen bánik a mágikus lényekkel. Remus hamar beilleszkedett és élvezte a munkáját, amely lehetőséget adott neki arra, hogy a törvényhozáson keresztül segítsen a fajtáján.

- Először Amost támadták meg, most meg Harry… Biztos vagy benne, hogy meghalt?

- Sajnos igen, Remy – sóhajtotta a felesége a karosszék karfáján ülve.

- Hogy történt?

- Nem tudom – válaszolt Tonks. – Ginny nem volt hajlandó beszélni róla, olyan sokkos állapotban volt szegény… annyira szerette Harryt.

- Igen, nekem is az volt a benyomásom, hogy szerette, de akkor miért ment hozzá Draco Malfoyhoz? – tűnődött Lupin.

- Ezt látod sosem sikerült megértenem – rázta a fejét a nő. – Szerinted szólnunk kéne a sajtónak Harryről?

- Előbb-utóbb úgyis megtudják – sóhajtott Remus. – A Kis Túlélő halálát nem lehet sokáig titokban tartani… emlékszel, mekkora szenzáció volt már az is, amikor eltűnt? Minden újság arról cikkezett… Jaj, szegény fiú… olyan fiatal volt.

- Az én szívem Ginnyért vérzik, és… még azért a Phaedráért is, vagy mi a neve – suttogta Tonks.

- A feleségére gondolsz? – fintorgott Remus. – Szerintem egyáltalán nem illettek össze. Legalábbis…

- Tudom, mire gondolsz – bólintott az aurornő. – Én is mindig Ginnyvel képzeltem el Harry életét. Annyira örültem, amikor együtt megszöktek … A csudába is, ha elmondjuk a sajtónak, hogy mi történ - márpedig el kell mondanunk - akkor azt nem említhetjük meg, hogy a Kis Túlélő Malfoy nejével lépett meg… mit szólnának az emberek?

- Szerintem Harryt cseppet sem izgatná, hogy mit mondanak róla mások. Akár megszöktette Ginnyt, akár nem, mindig ő marad a fiú, aki tizenhárom évre megszabadította a világot Voldemorttól… Kétlem, hogy az emberek ezek után aljas csábítóként gondolnának rá a hős-image helyett. Ginny miatt viszont aggódom. Az emberek hajlamosak rá, hogy a halottakról csak a jóra emlékezzenek, de mindig készek köszörülni a nyelvüket az élőkön, és Ginny nagyon is él… csúnyán meg fogják szólni.

- Én is attól félek – értette egyet Tonks. – Szerintem kérdezzük meg Kinsgleyt, ő tudni fogja, hogyan tálalja a dolgot a sajtónak anélkül, hogy bárki jó hírét is tönkretenné.

Lupin a felesége dereka köré fonta a karját, és lehúzta magához az asszonyt, hogy a karfa helyett az ölébe üljön.

- Harry most már Sirusszal van, Tonks. Szegénynek annyira hiányzott a keresztapja… meg a szülei… - a férfi hangja elcsuklott. – De… de most már együtt van velük.

A nő a férje szelíd, szürke szemébe nézett, és könnyeket látott benne. – Sírj, ha akarsz, Remy. Segít. Én már megsirattam Harryt.

- Nem… - rázta a fejét a varázsló. – Ő most már egy jobb helyen van. Nem szabad sírnunk… ő már boldog, ebben biztos vagyok.

- Talán igazad van – suttogta Tonks, hozzádörgölve az orra hegyét Remuséhoz. Hamarosan már nem csak az orrhegyük érintkezett, hanem az ajkuk is. Tonks egy pálca-suhintással bezárta az iroda ajtaját, és hagyta, hogy a férje legalább egy rövid időre elfeledtesse vele a bánatát.

- Ginny? – Hermione bekopogott a legifjabb Weasley ajtaján. Odabentről semmiféle válasz nem érkezett. – Ginny, én vagyok, Hermione, eressz be!

Továbbra is csak csönd volt a válasz.

- Ginny… Megértem, hogy most senkit sem akarsz látni, aki esetleg kérdéseket tehet fel neked, de ha nem akarod, én semmit sem kérdezek… csak engedj be… különben itt alszom ám az ajtód előtt!

Hermione percekig várt, míg az ajtó végre kinyílt, és egy halálsápadt Ginny jelent meg.

A vörös hajú boszorkány egyetlen szó nélkül betessékelte a barátnőjét, majd pálcája intésével ismét bezárta az ajtót.

Ginny visszaült az ágyra, és Hermione letelepedett mellé. Az egyik pillanatban csak ültek ott egymás mellett, a közvetkezőben már szorosan ölelték egymást. Ginnynek eszébe jutott, hogy alig öt napja édesanyja ült itt mellette az ágyon és arra buzdította, hogy menjen el Harryhez és beszéljen vele… Ginny most azt kívánta, bárcsak lebeszélte volna az anyja… akkor Harry még most is élne.

- Az én hibám, Hermione… Phaedrának igaza volt, egyedül az én hibám! – suttogta Ginny barátnője bozontos barna hajába.

- Ejnye, miket beszélsz? – válaszolt a másik boszorkány, a karjában ringatva Ginnyt, holott ő maga is úgy érezte, hogy neki magának is szüksége volna most egy kis babusgatásra. Ugyanannyira szüksége volt a vigasztalásra, mint Ginnynek…

- Csak az igazat mondom – szólt az ifjabb boszorkány kissé elhúzódva. Míg ölelkeztek, Hermione megesküdött volna rá, hogy Ginny sír, de most, hogy látta a lány arcát, egyetlen könnycsepp sem csillant meg rajta. Letörtnek látszott, de egyáltalán nem sírt. Hermione majdnem hogy irigyelte a barátnőjét azért a képességéért, hogy vissza tudja tartani a könnyeit, mert ő maga úgy érezte, hogy mindjárt megint sírva fakad.

- Mi… miféle igazat? – szipogott Hermione, egy papírzsebivel törölve meg az arcát.

- Az én hibám, Hermione. Ha nem kértem volna segítséget tőle, még most is élne.

- Segítséget? Miben?

- Sajnálom, de nem mondhatom el – rázta meg a fejét Ginny. – És megígérted, hogy nem teszel fel kérdéseket…

- Tényleg… - bólintott egy halvány mosollyal Hermione. – Megígértem. De csak azért ígértem meg, hogy beengedj és megbizonyosodhassak róla, hogy jól vagy.

- Úgy érted, attól féltél, hogy öngyilkosságot követek el? – vonta össze a szemöldökét Ginny. – Nem, Hermione. Én még ahhoz sem vagyok elég bátor. Elég bátornak kellett volna lennem ahhoz, hogy tovább viseljem a terhemet és ne panaszkodjak… Nem lett volna szabad segítséget kérnem tőle… de én csak arra tudtam gondolni, hogy végre szabad legyek, és nem törődtem vele, hogy őt bajba keverem… egy önző kis ribanc vagyok.

- Nem vagy az – válaszolt a másik lány kissé értetlenkedő arckifejezéssel. Miről beszél Ginny? Miféle teherről? Mitől akart szabadulni? Hermione egyszerűen nem értette.

- De igen, önző vagyok! – ellenkezett Ginny.

- De ribanc semmi esetre sem vagy – próbált meg tréfálkozni Hermione, mire csak egy szúrós pillantást kapott a barátnőjétől.

- Pedig az vagyok – felelte Ginny undorodó arccal, és Hermionénak az volt a benyomása, hogy a barátnője saját magától undorodik. Hermione zavarodott arckifejezése láttán Ginny folytatta: - Lefeküdtem vele.

- Hát ez… egy cseppet sem meglepő – válaszolt a másik. – Ti ketten végül is megszöktetek, nem igaz?

- Te semmit sem értesz! – pattant fel az ágyról Ginny. – Nem szöktem meg vele! Én csak… nem mondhatom el neked, de… Nem azért mentem el vele, hogy dugjak vele, Hermione! Az csak úgy… jött. Olyan váratlanul…

Az idősebb boszorkány felállt, és átölelte az ifjabbik vállát. – Ne hibáztasd magad. Nem a te hibád, hogy olyan szívdöglesztő… volt – csuklott el a hangja. – És az sem a te hibád, hogy meghalt.

- Te semmit sem tudsz… - suttogta Ginny.

- Akkor talán elmondhatnád.

- Nem tehetem. És különben is megígérted, hogy nem kérdezel.

- Megígértem, de nem tarthatod örökre titokban, Ginny. Az emberek kíváncsiak lesznek, hogy hogyan halt meg szegény Harry.

- Ha annyira kíváncsiak, hát kérdezzék meg Dracót! Ő is ott volt. Lefogadom, hogy imádná, ha hosszasan ecsetelhetné a sajtónak ősellensége halálának körülményeit.

- Ne légy ilyen cinikus, Ginny.

- Nem vagyok én cinikus, Hermione, egyszerűen csak… úgy érzem, mintha kitépték volna szívemet a helyéről! Anélkül pedig nem tudok élni… Meg akarok halni.

Hermione számára világossá vált, hogy a barátnője úgysem hajlandó elárulni semmit, így inkább ismét átölelte Ginnyt. Megpróbált erőt önteni belé, de ez rendkívül nehéz feladatnak bizonyult, hiszen önmaga sem érzett magában elég erőt.

Hermione még soha volt ilyen bánatos. Sosem gondolta volna, hogy Harry meghalhat (kivéve talán azokat a jóslástan órákat, amikor Trelawney újra és újra a fiú halálát jövendölte), és most képtelen volt elfogadni a kegyetlen valóságot. Ginnyért azonban még jobban fájt a szíve, mint Harryért. Tudta, hogy a lány csak elfojtja magában a fájdalmát, talán ezért is nem sír, de Hermione tisztában volt vele, hogy az elfojtott bánat sokszor jobban fáj, mint mikor az ember órákig zokog. De hát miért próbálja Ginny elfojtani a bánatát? Talán az átélt sokk miatt? Igen, ez lehet az oka.

Hermione még emlékezett rá, milyen volt, amikor a nagyapja meghalt. Olyan hirtelen történt és olyan sokkoló volt, hogy a lány édesanyja a haláleset után órákig nem is sírt, noha az édesapját veszítette el. Hermione anyja csak hosszú órákkal később kezdett el sírni, és saját bevallása szerint olyan érzése volt, mintha egy gát szakadt volna át a lelkében, engedve, hogy a fájdalma végre kiáradjon belőle… és ahogy a könnyek lecsorogtak az arcán, egyre jobban megkönnyebbült…

Ginny azonban látszólag képtelen volt könnyeket ejteni, és Hermione tartott tőle, hogy ez sokkal több kárt tehet barátnője lelkében, mint ha egy hétig szakadatlanul zokogna.

- Ron, de jó látni téged! – Hagrid barátságosan hátba vágta a fiatalembert, aki ennek következtében nekiszédült az asztalnak. – Nem vártam ma vendégeket, szóval bocsáss meg, ha egy kicsit rendetlenség van…

Ron majdnem elmosolyodott – de csak majdnem. Hagrid úgy beszélt, mintha szokatlan lenne nála a rendetlenség.

Agyar ráugrott az ifjú varázslóra és összenyalogatta az arcát. – Nos, az az igazság, hogy nem is terveztem, hogy épp ma látogatlak meg, de… történtek bizonyos dolgok, amelyekről tudnod kell.

- Aggasztóan sápadt vagy, Ron. Mi a baj? – kérdezte a félóriás.

- Harry… Harryről van szó.

Alig hogy kiejtette a nevet, szárnyak csapkodása hallatszott, és egy roppant bosszúsnak látszó Hedvig röppent fel Hagrid karosszékéről az egyik tetőgerendára, hátat fordítva Ronnak.

Ron sosem értette, hogy mi baja a bagolynak, de tisztán emlékezett, mennyire megrendült a szegény madár, amikor Harry öt éve eltűnt, és arra is emlékezett, milyen volt Hedvig miután ő és Hermione elküldte őt Harry után. Sosem derült ki a számukra, hogy mi történt a bagollyal az út során, hogy megtalálta-e egyáltalán Harryt, de amikor Hedvig visszatért az útról, teljesen depressziós volt. Nem akart vadászni menni, és úgy tűnt, fejébe vette, hogy halálra éhezteti magát.

Soha senki nem tudta meg, hogy Hedvig sikeresen megtalálta Harryt, de Harry a bagoly szeme láttára égette el Ron és Hermione levelét, és rászólt az állatra, hogy menjen vissza Angliába és többé ne próbálja megkeresni őt. Amikor Hedvig a fiatalember vállára akart repülni, hogy egy kicsit odadörgölőzzön a gazdájához, az durván elzavarta.

Hedvig nem tudta, hogy Harrynek ezután lelkiismeret furdalása volt, hogy ezerszer megbánta, amiért ilyen undok volt hűséges baglyával, de Harry csak nem küldhetett egy másik baglyot a saját baglyának egy bocsánatkérő levéllel…

Hedvig sosem bocsátott meg a fiúnak a durvaságáért, mert nem tudta, mi történt Harryvel azelőtt, hogy elutazott: Hedvignek fogalma sem volt Voldemort zsarolásáról és arról, hogy Ginny összetörte a szegény fiú szívét… a bagoly csak annyit tudott, hogy a gazdája mélységesen megbántotta, és hogy ő ezek után hallani sem akar arról a hálátlan tuskóról.

Ron, hogy segítsen a depressziós baglyon, elvitte őt Hagridhoz, gondolván, hogy a vadőr az egyetlen ember, aki tud valami az állatok lélektanáról. Hedvig azóta Hagriddal élt.

Most, Harry neve hallatán, Hedvig felszállt a tetőgerendára, bosszúson csattogott egyet a csőrével, és úgy tett, mintha nem is figyelne a két varázsló beszélgetésére.

- Miért, mi történt vele? – kérdezte vidáman Hagrid. – Visszajött?

- Igen… öt napja visszajött… - bólintott Ron.

- És hogyhogy még nem látogatott meg engem? – vonta össze a szemöldökét sértődötten Hagrid.

- Azért, mert rögtön azután, hogy visszajött, már megint el is ment – sóhajtott Ron. Egyszerűen nem tudta, hogy tálalja az egészet Hagridnak, aki Harry legelső barátja volt, az első ember, aki a szülei halála után törődni kezdett vele… Még Rita Vitrol is azzal „vádolta” a vadőrt, hogy egyféle apapótló lett Harry számára.

- Szóval ismét elment… Ginnyvel.

- Ginnyvel? – Hagrid felvonta az egyik szemöldökét. – Úgy érted… azok ketten… megszöktek?

- Hát tulajdonképpen igen, de…

- De hát ez óriási, Ron! – csapta össze a kezét Hagrid. – Én mindig tudtam, hogy ők egyszer még összejönnek, bizony! Emlékszem is, amikor a kishúgod elsőéves korában mindig ide járt hozzám, mert remélte, hogy itt Harrybe botlik… Annyira örülök a hírnek!

- Hagrid! – vágott közbe Ron. – Hagrid… nem ezt akartam elmondani neked… Harry… szóval… Harry meghalt.

- MICSODA? – hördült fel a félóriás olyan hangerővel, hogy csaknem kitört az ablaküveg. – Nem mondod komolyan!

Hedvig akarata ellenére is tisztán hallotta Ron szavait, melyek valósággal megbénították odafönt a tetőgerendán.

Ron lehajolt, hogy megsimogassa Agyar fejét, hogy addig se kelljen Hagrid szemébe néznie. – Sajnálom… de komolyan mondtam. Görögországban halt meg… én sem tudok többet, de Ginny… Ginny látta őt meghalni… de mégsem hajlandó beszélni róla… - A fiatalember lassan felnézett, és látta, ahogy hatalmas könnycseppek szaladnak le Hagrid arcán, és tűnnek el bozontos szakállában.

- Mondd… mondd, hogy nem igaz, Ron…

- Bárcsak ne lenne igaz, Hagrid…

A következő pillanatban Hedvig lecsapott a vörös hajú varázslóra, és vad szárnycsapkodás közepette csőrével és karmaival Ron arca felé kapdosott, mintha azt próbálná kiabálni: - Nem! Hazudsz! Ez nem lehet igaz!

- Nyugodj le, Hedvig! – Hagrid megragadta és visszarántotta a baglyot, mielőtt ez kikaparhatta volna Ron szemét. – Nyugi, öreglány… semmi értelme hisztizni… a mi Harrynk attól még nem jön vissza.

Hagrid szipogva keresgélni kezdett egy zsebkendőt a zsebeiben, majd ködkürtre emlékeztető hangon kifújta az orrát.

- Nagyon sajnálom, hogy rossz hírt kellett hoznom… de úgy éreztem, minden jogod megvan, hogy előbb tudd meg, mint mások… - Ron lehorgasztotta a fejét, míg Agyar alaposan összenyálazta a cipőjét.

Hedvig végre megnyugodott, és most ernyedten lógott Hagrid kukafedő nagyságú kezében. Ha Ron nem lett volna biztos benne, hogy a madarak nem tudnak sírni, megesküdött volna rá, hogy könnyeket lát Hedvig borostyánszínű szemében.

A vadőrházra végtelen csönd borult – oly végtelen, mint a szívükbe költözött fájdalom.

Akit esetleg érdekel, a ma megjelent Figyelőben van egy cikk a fanfictionről, melyben Enahmát és szerénységemet is megemlítik. *vigyorog*

Mindenkinek kellemes, zavargás-mentes március 15-ét, és pihentető hosszúúúúúú hétvégét kívánok!

Következő