- Idióták! Szánalmas, nyavalyás futóféregivadékok! – átkozódott a Sötét Nagyúr. Halálfalói pár lépést hátráltak, attól félve, hogy mesterük menten Cruciót küld rájuk. Még soha nem látták ennyire dühösnek. Voldemort szabályosan füstölgött a méregtől, csoda, hogy a füléből nem tört ki gőzfelhő… Egyébként halvány arca most sötétrózsaszín volt a felindulástól.

- Hogy… hogy veszíthettétek el az a pergament? - köpte a szavakat az Atlantiszt megjárt halálfalók felé.

- Nagyuram… - szólalt meg az egyik fiatalabb halálfaló remegő hangon.

- Igen? - mordult rá Voldemort.

- Nagyuram, a pergament ellopták tőlünk.

- Ellopták? ELLOPTÁK? – lett egyre hangosabb a Sötét Nagyúr hangja.

- I… igen, nagyuram – dadogta egy másik halálfaló, akit Ginny rémdenevérrontása eltalált. Bőre még mindig piros és sebes volt a denevérszárnyaktól, melyek órákig verdestek arca két oldalán, amíg Bellatrix meg nem szabadította őt tőlük. – Volt ott… volt ott egy őrült, aki megtámadott bennünket… Épphogy csak felrobbantottuk a mennyezetet a csillár fölött, mikor ott termett, és majd’ halálra átkozott bennünket… Roppant sajnálom nagyuram, nem tudom, milyen démonnal lehetett dolgunk, de még senkit se láttam így harcolni. Még a vizet is megállította a levegőben, mikor Wayne betörte azt az óriási ablakot…

- …csodálatra méltó volt, uram – bólogatott az emlegetett halálfaló. – Még sosem láttam, hogy valaki így megdermesztett volna valamit. A víz nem is fagyott meg, csak… csak megállt a levegőben...

- Idióták – mordult fel Voldemort, miközben a trónszerű székbe vetette magát. – Az a fickó az idődermesztő varázst használta.

- Idődermesztő? – vonta fel a szemöldökét a halálfalók többsége.

Voldemort a plafonra emelte tekintetét – A szolgáimnak nevezitek magatokat, és még azt sem tudjátok, hogy mi az idődermesztő bűbáj… - Bellatrixhez fordult. – Bella, legalább te mondd, hogy tudod, mi az.
Az asszony idegesen mozdult meg. – Rettenetesen szégyellem, nagyuram, de nem tudom. Sosem hallottam róla.

Voldemort lemondóan legyintett – Csak reméltem, hogy valamelyikőtök néha-néha elővesz egy sötét varázslatok könyvet. De úgy látom, tévedtem. Nem tűröm, hogy a szolgáim ilyen szánalmas balfácánok legyenek, és már tudom is, hogy mit tegyek veletek… - szeme összeszűkült és kárörvendő vigyor jelent meg az arcán.

A négy, Atlantiszban felsült halálfaló a Cruciótól való félelmében most már úgy remegett, mint a nyárfalevél. A mester szavai azonban mindnyájukat meglepték.

- Kötelező olvasmányt kaptok.

- Hogy mondtad, nagyuram?

- Azt mondtam Rodolphus, hogy kötelező olvasmányt kaptok, mondd, ennyire nehéz a felfogásod? – csattant fel Voldemort. - Íratni fogok egy listát azokról a sötét varázslatokat tartalmazó könyvekről, melyeket el kell olvasnotok… Igen, még neked is Monstro, és ha problémát okoz neked az olvasás, akkor kérd meg Macnairt, hogy olvassa fel neked!

Macnair, aki különben sem az eszéről volt híres, egyetlen könyvet sem vett a kezébe, mióta végzett a Roxfortban. Talán épp ezért, most elég ijedt arcot vágott.

- Milyen kötelező olvasmányokra gondolsz nagyuram? – érdeklődött Bellatrix.

- Például… - mélyedt gondolataiba Voldemort, címek után kutatva - …a Különösen kegyetlen kínzások kezdőknek Ethan Emerictől, a Rettenetes rontások és ádáz átkok Phineas Nigellustól és a kedvencem, a Végzet varázslóinak világa William Whittbytől. Egy hónapotok van az olvasásra… és ki fogom ám kérdezni őket!

A halálfalók savanyú képpel néztek egymásra (Monstrónak még a szája is nyitva maradt, annyira igyekezett megérteni Voldemort minden szavát).

A Sötét Nagyúr visszafordult az Atlantiszt megjárt négy varázslóhoz. - Gondolom, nem tudjátok, ki lopta el a pergament?

- Nem, nagyuram - hangzott egy elhaló hang.

- De ki fogjátok nekem deríteni, ugye? - kérdezte Voldemort csaknem atyai hangon, mely igencsak szokatlan volt a részéről.

- Ööö… - a halálfalók tanácstalanul néztek egymásra. – Ho… hogyan derítsük ki, nagyuram?

- Hülyék! – ugrott fel a székéből Voldemort, vörösebben, mint valaha. – Az a nyavalyás, akinél most a pergamen van, a hotel vendége volt, nemde? – A halálfalók bólintottak. – Be kellett jelentkeznie a recepciónál, nem gondoljátok? – A halálfalók ismét bólintottak.

- Hát akkor…?

- Aha! – kiáltott fel meglepetésében az a fickó, akit az Afrodité Liliom összecsókolt. - Megadta a nevét a recepciósnak! Csak vissza kell mennünk, és meg kell győznünk a pasast, hogy mondja el nekünk.

- Remek – sóhajtott Voldemort a homlokát masszírozva. – Féregfark, hozd ide Amritát!

- De… de… nagyuram – dadogta Pettigrew. - Jövő hétig nem lenne rá szükség…

- Tudom! – mordult rá a Sötét Nagyúr. - De ez a kiabálás kifárasztott… most van rá szükségem!

- I… igen, nagyuram – felelt Pettigrew és kezét tördelve kiment a teremből. Hogy mondja meg a gyereknek, hogy a vártnál egy héttel korábban van szükség a „szolgáltatásaira”? A kicsi bizonyára halálra rémül majd és nem tudja abbahagyni a zokogást… Féregfark nagyot sóhajtott és belépett a kislány szobájába, akit a molyrágta szőnyegen ülve talált, amint nagyban rajzolt valamit.

- Mi ez, Amrita? – guggolt le a gyerekhez.

- A családom – hangzott a válasz. – Tetszik?

Peter kézbe vette a gyűrött papírt, hogy megvizsgálja egy hatéves „remekművét”, melynek közepén egy rövid, göndör hajú kis alak volt látható. Jobbján egy magas sötét hajú, szemüveges férfi állt, a bal oldalán pedig egy kicsi, nagyon csúnya alak volt látható, akit nem tudott beazonosítani. Az nyilvánvaló volt, hogy a nagyapja nem szerepel a képen.

- Nagyon szép, kicsim – mondta Peter.

- Így néz ki az apukám? – kérdezte Amrita, „apjára” mutatva.

- Igen, körülbelül – mosolygott Peter, aki mesélt a gyereknek a szüleiről, amikor az felőlük érdeklődött, de megígértette vele, hogy ezt soha nem árulja el Voldemort nagypapának. A Sötét Nagyúr valószínűleg nem lenne túl boldog, ha megtudná, hogy a szolgája úgy írta le halálos ellenségét az unokájának, mint egy hőst, aki meghiúsította Voldemort világuralmi terveit. Amrita Peter meséi hallatán lelkesen tapsolt, és azt mondta „Apu szuper jó fej, annyira örülök, hogy ő sem szereti nagypapát!”

A kislány megígérte Féregfarknak, hogy tartja a száját, és megjegyezte, hogy semmi kedve bármiről is beszélgetni a nagyapjával, úgyhogy biztos nem fog mondani neki semmit az apjáról. Ezután Féregfark gyakran mesélt a gyereknek az édesanyjáról és az apjáról. A kislány mindig tágra nyílt szemekkel hallgatta a bátor és hős Harryről szóló történeteket, és azt kérdezte: „Ha apu olyan bátor, hogy már többször megmentette a világot nagyapától, akkor miért nem ment meg engem is?”

Az ilyen kérdésekre Peter nem tudott mit válaszolni, és ezért, ahányszor Amrita ilyen dolgokat kérdezett, gyorsan témát váltott és valamilyen gyerekkorában halott vicc mesélésébe fogott – James és Sirius ugyanis annyi viccet mesélt neki és Remusnak a Roxfortban, hogy élete végéig nem tudná mindet továbbmesélni.

Amíg Amrita ilyen kicsi és ilyen könnyen befolyásolható volt, Peter könnyedén másra terelhette a beszélgetését, ha az kényelmetlenné vált számára, de bele se mert gondolni, mi lesz akkor, ha a gyerek idősebb, okosabb és makacsabb lesz… talán addig nem is hagy majd békét neki, amíg nem válaszol rendesen a kérdéseire.

Nos, majd idővel elválik, hogy milyen lesz Amrita idősebb korában, gondolta, miközben a rajzot nézegette.

- És ki az az ember a másik oldaladon, kicsim? – kérdezte, a csúnya figurára mutatva.

- Az te vagy, Farki – válaszolta Amrita ragyogó szemekkel – nézd, ő és kopaszodik, mint te.

Féregfark érezte, hogy elvigyorodik. A kicsinek nyilvánvalóan semmi rajztehetsége nem volt, de mégis rárajzolta őt a „családi” képre. Vissza kellett pislognia a könnyeit. A kislány úgy szerette őt, ahogy csak egy csupa halálfaló közt felnövő gyermek szerethet valakit. A halálfalók egyike sem törődött soha Amritával, Peter volt az, aki születése pillanatától gondoskodott róla. Ő cserélte a pelenkáját, ő etette cumisüvegből, ő énekelt neki altatót az amúgy rém hamis hangján… Peter sosem értette, hogy miért nem találta ezt a feladatkört megalázónak. A halálfalók bármelyike elátkozta volna Voldemortot, ha a gyerekfelügyelő szerepkörét rá osztja, de Peter nem.

Pettigrew ott volt, mikor Linda megszülte gyermekét és meghalt mielőtt még a karjába vehette volna a lányát; hallotta az újszülött keserves sírását, aki nyomban árva lett, hiszen anyja meghalt, és apját sosem fogja megismerni… és Peternek megesett a szíve az újszülöttön.

Néha elgondolkodott rajta, milyen élete lenne a kicsinek Harry Potternél… biztos volt benne, hogy jobb, mint Voldemort nagypapánál… még a legundokabb, legfigyelmetlenebb apa is jobban bánna vele, mint a Sötét Nagyúr, és Harry Potter biztosan nem lenne rossz apa…

Halálfalóként Féregfarknak gyűlölnie kellett volna mestere legnagyobb ellenségét, de mégsem érzett iránta gyűlöletet. Az a fiú sosem bántotta őt, épp ellenkezőleg – ha Harry nem lett volna, Remus és Sirius már évekkel ezelőtt végez vele. Kíváncsi lett volna rá, mit szólna Harry, ha megtudná, hogy milyen gonosz dolgokat művel Voldemort a kislányával.

A szíve összeszorult, mikor eszébe jutott, hogy miért is jött ide.

- Amrita, kicsim… nagyapád látni akar.

Úgy érezte, mintha tőrt döfnének a szívébe látván, ahogy a rettegés kifejezése jelenik meg a kislány máskor oly kedves arcán, hatalmas zöld szeme kitágul a rémülettől, és szája néma sikolyra nyílik. Abban a percben Féregfark rettenetesen gyűlölte Voldemortot…

- Nyavalyás, ostoba rendőrök! - átkozódott Phaedra, miközben Dracóval elhagyta az Auror Főhadiszállást Athénban. A varázsrendőrség nem tudott nekik információval szolgálni Harryről. Nem tudván, hogy az aurorok Harry melyik nevét vagy álnevét ismerik, Phaedra óvatosságból úgy érdeklődött, róla, mint a „fickóról, aki megölte a szicíliait”. Nem lett volna értelme Harry Potter felől érdeklődni tőlük, ha ők mondjuk Colin Creevey vagy Dudley Dursley néven ismerik… jobb volt neveket nem is említeni.

Mint ahogy az kiderült, az aurorok Dudley Dursleyként ismerték a férjét és „Dudley” volt az, aki meglógott előlük. Phaedra szíve mélyén büszke volt a férjére, hogy sikerült megszöknie a görög Varázsbűn-üldözési Felügyelet emberei elől, de bosszantotta, hogy azok semmit sem tudtak „Dudley” hollétéről. Valami azt súgta neki, hogy a férfi már nincs Athénban, de halvány fogalma sem volt róla, hogy hol lehet.

- Egyetértek – mormolta Draco. – Gyűlölöm az aurorokat. Az apámat is egy auror ölte meg.

- Ó, sajnálom.

- …nem mintha az apám olyan csodálatos ember lett volna – folytatta a férfi. – Sosem szerettem.

- Őszintén szólva tényleg nem olyannak tűnsz nekem, mint aki képes bárkit is szeretni – jegyezte meg az asszony.

- A feleségemet szeretem – motyogta a bajusza alatt Draco.

Phaedra enyhén kétkedő tekintetet küldött felé, de a férfi nem reagált rá.

- Egyébként miről beszéltél a főaurorral, hogy egész éjszaka tartott?

- Ó, tudod, a bürokrácia… rettenetesen lassúak – vont vállat a nő. – Miért, a kis Dracocica unatkozott?

- Nem, mert egy auror odajött, hogy sakkozzon velem. Meg is vertem, borzasztó rossz játékos. Csak bosszús voltam, hogy elvesztegettünk három órát, és lehetőséget adtunk a férjednek, hogy elkezdje… vagy folytassa a hentergést a feleségemmel.

- Na ide figyelj, Malfoy – mondta Phaedra ’egy-ötéveshez-beszélek’ stílusban - futóféreg legyek, ha nem tették meg már vagy egy tucatszor.

Az ifjú varázsló méregetni kezdte az asszonyt. – Nem úgy nézel ki, mint egy féreg, ugye tudod?

- Tényleg? Akkor hogy nézek ki?

- Mint… Xena?

- Kicsoda? – ráncolta a szemöldökét Phaedra.

- Ne is törődj vele – legyintett Draco. – A lényeg az, hogy minél tovább hagyjuk együtt Pottert és Ginnyt, annál jobban fel leszünk szarvazva.

- Igen, ez igaz – töprengett a nő – de kétlem, hogy örökre együtt akarnak maradni, úgyhogy előbb vagy utóbb visszakapjuk a párunkat…

- Miért vagy ilyen biztos benne? – kérdezte Draco félreugorva egy, az úton veszettül száguldozó mopedes varázsló útjából.

- Egyszerű – vont vállat Phaedra. – Amit Harry mindennél jobban akar, az egy gyerek - különösen most, hogy a lányunk halott. Én annyi gyermeket szülhetek neki, amennyit csak akar. A te feleséged nem. Ezért előbb vagy utóbb el fogja hagyni a te Ginnydet, és te visszakapod őt.

- Nem vagyok benne biztos, hogy akarok olyan felséget, akinek szexuális kapcsolata volt Potterrel – mordult fel az ifjú varázsló.

- Akkor akár fel is adhatod a keresést, Szőke Herceg, mert ahhoz kétség sem fér, hogy már lefeküdtek egymással – hangzott a hűvös válasz.

- Nem vagyok Szőke Herceg, és egyszer és mindenkorra abbahagyhatnád, hogy úgy beszélj velem, mint egy ötévessel! – csattant föl Draco.

- Akkor viselkedj úgy, mint egy felnőtt, és én is úgy foglak kezelni! Fogadd el a kegyetlen valóságot, Malfoy, hogy a te feleséged és az én férjecském együtt van, és feltehetően éppen vadul szeretkeznek!

Draco sápadt arca vörösre gyúlt és keze ökölbe szorult, de fegyelmezte magát és visszatartotta a szitok-sorozatot, mely ki akart törni belőle.

- Rendben – bólintott. - Vethetünk egy pillantást az izé… mobil telefonodra?

Phaedra elfojtott egy vigyort. – Nyomkövető, Malfoy, nyomkövető. Csak azt mondtam, hogy a muglik mobiltelefonnak hiszik.

- Jó, jó, akkor vedd elő azt az akármit – sóhajtott a férfi. Gyűlölte, hogy ez a nő állandóan kioktatja. Női mivoltához képest Phaedra túl uralkodó típus, gondolta. De hát Draco mindig is szerette Xenát, nagyon is…

Phaedra elővette a nyomkövetőt a zsebéből és beállította, hogy az Harryt, vagy legalábbis annak előző napi pozícióját mutassa.

- Hm… de fura.

- Mi a fura?

- Úgy tűnik, tegnap Delphoiban voltak.

- Delphoiban? Ahol a jósda volt?

- Aha. De amennyire én tudom, a jósda már vagy ezerötszáz éve nem működik…

Draco vállat vont. – Egy módja van, hogy kiderítsük, nemde?

- Elhelyezted a Poloska Bűbájt a szőke fickón? – kérdezte a főauror.

- Igen, uram. Annyira koncentrált rá, hogy legyőzzön sakkban, hogy észre sem vette – válaszolt a beosztottja.

- Remek – dörzsölte össze a kezét a felettese.

- De főnök, biztos benne, hogy ezek ketten elevezetnek bennünket Dudley Dursleyhez?

- Azt hiszem, nekik hamarabb sikerül a nyomára akadniuk, mint nekünk, nem gondolod? - vigyorgott a főnök elégedetten. - Várj, csak várj, Dursley, hamarabb találod magad a labirintusban, minthogy kimondhatnád azt, hogy kviddics!

- Kikészültem – nyögte Ginny, mikor többórás mászás után utolérte Harryt egy sziklapárkányon.

- Mert nem vagy hozzászokva a nehéz terephez. Inkább sportoltál volna, minthogy egész napodat a Malfoy kúrián töltsd – jegyezte meg Harry enyhén gúnyos hangnemben. – Fogadok, hogy a jó öreg Draco szívesen berendezett volna neked egy tornatermet, ha megkéred rá.

- Kétlem – húzta el a száját az asszony miközben izzadt és piszkos tenyerét beletörölte a ruhájába. – Dracótól semmi mást nem kaptam, mint szenvedést és fájdalmat… meg talán a vágyat, hogy úgy megrúgjam egy bizonyos helyen, hogy a Malfoy család garantáltan kihaljon.

Harry félig hitetlenkedő, félig derűs pillantást vetett rá.

- Hát inkább, minthogy Draco egy fattyút nemzzen, akinek mondjuk… Pansy Parkinson az anyja – tette hozzá Ginny, még mindig levegő után kapkodva. – Nem vagyok hajlandó felnevelni a férjem törvénytelen gyerekeit, arról szó sem lehet!

- Ez rám nem vonatkozik? – kérdezte Harry.

- Ezt hogy érted? – törölte meg izzadó homlokát a boszorkány, aki bosszankodva látta, hogy társa egyáltalán nincs kimelegedve.

- Úgy értem, ha minden jól megy, össze fogunk házasodni, Gin. És nekem van egy törvénytelen gyerekem. Bár nem hiszem, hogy valaha is esélyem lenne arra, hogy magamhoz vehetem, hiszen Voldemort távol tartja tőlem, de ha valamilyen csoda folytán mégis megkaphatnám, akkor te…?

A lány az ajkába harapott, és a tengert bámulta. Erről a pontról a látvány még Délosz unalmas szikláival és gyér növényzetével is lenyűgöző volt. A kora délutáni napsütésben sirályok köröztek a víz felett, és néha-néha zsákmányt keresve lebuktak.

- Nem tudom, Harry – rázta meg a fejét. – Ez nehéz kérdés, és a válasz még nehezebb. Tényleg nem tudom. Nem is ismerem a lányodat… izé, mi is a neve?

Harry ekkor döbbent rá, hogy még soha nem gondolt a gyerek nevére. Legutóbbi voldemortos álma előtt halvány fogalma sem volt, hogy hívják a lányát, de ma az álmában… említették az álmában a nevet… Féregfark említette…

- Amrita – válaszolt. – Amrita a neve.

- Hindi szó, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét Ginny, aki tökéletesen tisztában volt a név jelentésével. Még új és meglepő volt számára, hogy tökéletesen megért minden emberi nyelvet. Ha pár nappal korábban hallotta volna a gyermek nevét, az nem mondott volna neki semmit, és mivel nem tudta a jelentését, csak egy kedves névnek találta volna.

- Igen, az – bólintott Harry. – Furcsa név, nemde?

- Miért nevezte el Tudjukki Amritának? – morfondírozott a nő. – Milyen oka van rá, hogy így hívjon egy gyermeket? Csak azért adta ezt a nevet, mert tetszett neki, vagy volt rá valamilyen különleges oka?

- Nem hiszem, hogy Voldemort azért nevezte el Amritának, mert tetszett neki a név – válaszolt Harry komolyan. – Kétlem, hogy neki bármi is tetsszen. Nem az a típus, aki jó hangzású neveken gondolkodik… Nem, Ginny, biztos vagyok benne, hogy valami van emögött… De nem tudom, micsoda. Nos - tette hozzá, miközben komor arca mosolyra húzódott – egyben biztos vagyok: ha valaha is alkalmam nyílik rá, hogy találkozzam vele, és Amynek fogom hívni, és NEM Ritának.

- Kíváncsi lennék, miért – kuncogott Ginny, aztán hirtelen eszébe jutott, milyen kérdés is merült fel a gyermek nevének említése előtt. – Izé, Harry… nem tudom a választ a kérdésedre. Még nem. Biztos aranyos a kislányod, hiszen a tiéd, de…

Az ifjú varázsló mutatóujjával némította el. – Rendben van, Ginny. Buta kérdés volt, sajnálom. Nem akarok egy gyereket a nyakadba varrni, az nagyon önző dolog lenne a részemről.

- Nem hiszem, hogy önző lenne. Érthető, hogy szereted őt, és boldog életet akarsz biztosítani neki egy megfelelő családban…

- De nem valószínű, hogy a lányomnak valaha is boldog élete lesz – sóhajtott a mágus – addig nem, amíg Voldemort hatalmában van.

Hogy elterelje gondolatait a szomorú dolgokról, az asszony a férfi nyaka köré fonta a karját és megpuszilta az arcát.

- Gyere nagyfiú, keressük meg az Istenek Sorát, jó?

- Persze – bólintott az egy kis mosollyal, és belépett a sziklák közti hasadékba.

- Kérlek, ne ölj meg bennünket, mindent megteszek, amit csak kívánsz! – nyöszörgött Püthia, a szívére irányuló pálcát bámulva. – Talán… megmondhatnám a jövőtöket, teljesen ingyen!

- Nincs szükségem a nyavalyás jóslatodra – mordult rá Draco, aki a jósnőre szegezte pálcáját. – Csak azt akarom tudni, hogy egy vörös hajú nő és egy fekete hajú fickó járt-e itt mostanában.

Püthia nagyot nyelt és segítőjére, Helénára pillantott.

- Ne mondd meg neki, Püthia! – zihált Heléna, akit Phaedra tartott sakkban a pálcájával. – Nem szabad kiadnunk ilyen információkat! Te magad tanítottál erre a szent szabályra, Püthia!

- Mi a jobb: egy élő áruló, vagy egy halott látnok? – kérdezte Phaedra csevegő hangnemben.

- Jó… rendben – sóhajtott az idős jósnő. – Elmondom neked. Csak fordítsd másfelé azt a pálcát!

- Nem – válaszolt Draco. – Ki vele, itt jártak?

- I… igen. Tegnap voltak itt.

- Látod, a nyomkövető sosem téved – büszkélkedett Phaedra.

- És milyen jóslatot kértek? – folytatta Draco a kérdezősködést.

- Ne mondd meg neki! – könyörgött Heléna a mesterének.

- Rendben. Akkor te mondod el – szegezte Phaedra a pálcáját a tanítvány nyakához. Helénát kiverte a víz.

- Nem – sziszegte összeszorított fogain keresztül.

- Jaj, ne játszd meg itt a hősnőt, Heléna… ígérem, hogy… akkor is kiállítom neked a Látnoki Bizonyítványt… ha mindent elmondasz a hölgynek és az úrnak – nyögte Püthia.

- Tényleg? – a tanítvány láthatóan habozott. – Akkor rendben van. Szóval… a fekete hajú fickó és vörös kísérőnője azt akarta tudni, hogy lehet leküzdeni a Végzet Varázst.

- Micsoda? – kapott levegő után Draco. Hogy szerezhetett tudomást Potter a Végzet Varázstól? Draco megfenyegette Ginnyt, hogy elsorvad a nyelve, ha beszél valakinek róla, vagy elszárad a keze, ha ír róla.

Természetesen ez csak puszta fenyegetés volt, hisz Draco nem akarta megnyomorítani gyönyörű feleségét, de úgy tűnt neki, hogy az asszony bevette a fenyegetéseket… akkor meg hogy kockáztathatta meg, hogy megnémul, vagy megnyomorodik? Ennyivel többet jelentene neki a szabadsága, mint az egészsége? Draco megdöbbent felesége merészségén, mellyel elmondta Potternek az egész történetet… de hát tulajdonképpen miért is lepődött meg? A lány elvégre griffendéles volt, tehát a hősies viselkedés a természetéből fakad…

- Hallottad, fel akar szabadulni alóla - morgott Heléna.

- És mit mondtál neki, hogyan szabadulhat meg? – kérdezte Malfoy aggódva. Mi van, ha Ginnynek sikerül megtörni az átkot, melyet Lucius bocsátott a lány apjára? Akkor nem marad mellette, és neki nincs több ász a kezében…

Megrázkódott, aztán megbökte pálcájával Püthia mellét. – Beszélj, vén szipirtyó!

- Nem mondok semmit, ha így beszélsz velem! – csattant fel a jósnő.

- Igen? Inkább választod az Avada Kedavrát? – vetette oda Draco.

- Neeem – intett idegesen Püthia – Azt hittem, civilizált emberként beszélhetünk, uram. Semmi oka, hogy fenyegessen…

- Akkor beszélj! – dohogott a szőke varázsló. – Mit mondtál nekik?

- Én… én azt mondtam nekik, hogy menjenek Déloszra, és keressék meg az Istenek Sorát, és ott megtalálhatják magukat a Sorsistennőket is.

- Aha, tehát Déloszon vannak – mosolygott Phaedra elégedetten. – Most megvannak.

- Miért, mi van Déloszon? – kérdezte Draco.

- Semmi. Kietlen hely, sziklás és száraz. Unalmas – válaszolta a lány. – Épp ezért ideális rejtekhely a Sorsistennők számára.

- Te… te tényleg hiszel a Sorsistennőkben? – vonta fel a szemöldökét Draco.

- A világ tele van meglepetésekkel Malfoy, tele van megmagyarázhatatlan dolgokkal, tehát nincs okom rá, hogy ne higgyek bennük.

Draco kétkedő arckifejezéssel bólintott. Mi van, ha a jósnő félrevezette őket? – Hihetünk nekik? - mutatott Püthiára és Helénára.

- Természetesen - mondta Phaedra. – Amennyire ókori görög tanulmányaimból emlékszem, a jósnőket ősi varázslat kötelezi az állandó igazmondásra. Ha hazudott volna nekünk, már nem élne.

- Akkor jó – vigyorgott Draco. – Köszönjük az információt, hölgyeim.

- Csodálatos – kapott levegő után Ginny, miközben Harryvel a sziklák közt megbújó ösvényen haladt, mely egy barlangszerű üreg bejáratához vezetett. Nem is lett volna benne semmi különös, ha nem állt volna a bejárat mindkét oldalán egy-egy gondosan kifaragott szobor. Az egyik aranyosan csillogott, a másik ezüstösen kék volt, és ez misztikus, földöntúli benyomást keltett.

- Igen, tényleg szépek – helyeselt Harry a két szobrot méregetve. – Vajon kik lehetnek? Úgy értem, melyik istenek?

- De hát ez nyilvánvaló, nem? Apolló és Artemisz, akiket Leto, Zeusz szeretője szült ezen a szigeten.

- Leto? - tűnődött Harry. – Ismerek egy Letót, de kétlem, hogy Zeusz valaha is képes lenne beleszeretni…

- Gondolod, hogy a muglik is ide tudnak találni? – mormolta Ginny, Apolló csinos vonásait fürkészve. Az egész szobor aranysárga volt, fején arany babérkoszorút viselt, és a kezében lantot tartott. Nővére, Artemisz, akinek kékes volt a „bőre”, egy diadémot viselt, melybe ékkő gyanánt egy ezüst hold volt belefoglalva. Ő egy íjat tartott a kezében.

- Nem hiszem - rázta a fejét Harry. – Ez is olyan lehet, mint a Roxfort: a varázsmentes nép számára láthatatlan.

- És mit gondolsz… mi vár ránk odabent, Harry? Úgy értem, a Sorsistennőkön kívül.

- Hát, csak egy módja van annak, hogy megtudjuk… – vont vállat a kérdezett. – Készen áll, hölgyem?

- Azt hiszem – bólintott a lány tétován.

Harry bátorító mosolyt küldött felé, megragadta a kezét és belépett vele a barlangba.

Iolaus, a Hotel Atlantisz recepciósa kétségbe volt esve. Kétségbe esésének oka nem más volt, mint Macnair, aki a torkát szorongatta. Mögötte további öt, csuklyát viselő alak állt, pálcáját fenyegetően őrá szegezve.

Hol volt a Hős Megmentő, amikor újra szükség lett volna rá?

Hát persze, elment, gondolta Iolaus, és ezek a félelmetes alakok pont utána érdeklődnek.

- Áruld el a nevét, és meghagyjuk az életed! – mordult fel az a durva alak, aki épp fojtogatta.

Iolaus nagyot nyelt – már amennyire összeszorított gégéje engedte. – Öööö… rendben… csak engedje el a torkomat… jó? – mikor Macnair felmordult, gyorsan hozzátette: - Csak mert… nem érem el a nyilvántartókönyvet… ha nem enged el… Arról már nem is beszélve, hogy véletlenül meg talál ölni.

- Véletlenül? Nem lenne véletlen – mormolta egy testes halálfaló.

- Engedd el, Walden – szólalt egy női hang az egyik csuklya alól.

A durva fickó elengedte Iolaus nyakát, aki most már – levegő után kapkodva - le tudott hajolni, hogy elővegye a fiókból a nyilvántartókönyvet.

- Lássuk csak… - kezdte pörgetni a könyv lapjait, amíg meg nem találta az egy nappal korábbi bejegyzéseket. – Igen, itt van.

- És? Hogy hívják azt a nyavalyást? – kérdezte az egyik csuklyás alak.

- Papafotiu – válaszolta a recepciós. – Spiridon Papafotiu néven jelentkezett be.

Amint Harry és Ginny belépett a barlangba, az már nem barlang volt többé, hanem inkább egy hosszú és tökéletesen megkonstruált, halványsárga falú alagútnak tűnt. A bal oldali falat szép arany képek borították. Fáklyákra nem volt szükség, de még Lumost sem kellett mondaniuk, mivel az alagutat az alacsony mennyezeten ide-oda cikázó kis villámok világították meg.

- Fogadjunk, hogy ez valamilyen Zeusz barlang – vélte Harry, miközben társnőjével végighaladt az alagúton. Ginny a falon lévő hat arany képet tanulmányozta, melyek mindegyike mást ábrázolt.

Az elsőn egy páncélba öltözött férfit vett észre, egy rettenetesnek tűnő bestia kíséretében, melyet a Legendás állatok és megfigyelésük c. könyvben látott, de a nevére már nem emlékezett. A páncélos figura mögött egy hatalmas alak állt, akinek csak egyetlen szeme volt. Kicsit hasonlított Grópra, azzal a különbséggel, hogy Grópnak két szeme volt.

A második képen Ginny egy magas, karcsú, sisakos nőalakot látott. Mellette, a következő falfestményen egy meztelen (vagy feltehetően meztelen) férfi szerepelt, akinek altestét eltakarták a hullámok. A férfi egy szigonyt tartott a kezében. A negyedik képen nem voltak emberek, csak egy tavacska, melybe egy kis vízesés futott bele. Az ötödik freskón egy csónakban evező komor figura, és a háttérben egy háromfejű kutya volt látható.

- Nézd, olyan mint Bolyhoska – jegyezte meg Harry. – Az az óriás pedig Grópra emlékeztet. Ha Hagrid itt lenne, tetszene neki ez a kép.

- Miért van olyan érzésem, hogy ezek a képek nemcsak dekoráció céljából vannak itt? – tűnődött Ginny.

- Nem tudom – vont vállat az ifjú varázsló az utolsó képet tanulmányozva, mely három fonó asszonyt ábrázolt, kezükben ollóval. – Nézd, ezek lehetnek a Sorsistennők.

- Ha ők a Sorsistennők, akkor a többi freskó is valóságos alakokat ábrázol, nem gondolod?

- Már amennyire a görög istenek valóságosak – mondta Harry csöppnyi gúnnyal. – De ha mégis azok, akkor lefogadom, hogy az első fickó Árész, a sisakos nő Pallas Athéné, a meztelen fickó Poszeidón, a negyedik kép… nem tudom micsoda, de az ötödik Khárónt ábrázolja.

- Khárónt? – sápadt el Ginny. – Úgy érted, Hádész szolgáját, aki átviszi a holtakat a Sztüx folyón?

- Aha.

- Hátborzongató – suttogta az asszony. – De mit jelentenek ezek a falfestmények?

- Nos, a képek sorban követik egymást. Talán ezért hívják ezt a helyet az Istenek Sorának – vélte Harry.

- Lehet – bólintott a boszorkány, noha nem értette igazán, legalábbis most még nem.

A hosszú alagút egy masszív ezüst ajtóban végződött. Mikor Harry kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa az ajtót, egy ködös, enyhén átlátszó nőalak jelent meg előttük. Földig érő, bő lila ruhát és pávatollakból készített koszorút viselt. Valahogy felsőbbségesen nézett ki, mintha valamilyen királynő lenne…

Ginny már köszöntésre nyitotta száját, mikor a jelenség megszólalt:

Lépj be vándor, de vigyázz,
itt a veszély vert tanyát.
Szükséged lesz bátorságra,
harcban való jártasságra.
Használnod kell majd az eszed,
ha buta vagy itt nincs helyed.
Ám ha gyáván nem futsz tova
Köszönt az Istenek Sora.


- Köszönjük – mondta Harry, de a jelenség nem válaszolt – alakja egyre áttetszőbb lett, aztán teljesen eltűnt.

- Ez bizonyára Héra volt – állapította meg Ginny.

- Na, akkor már értem, hogy Zeusz miért csalta meg őt minden második nővel - jegyezte meg Harry, de csak egy helytelenítő pillantás volt a jutalma. – Úgy értem, kinek kell egy olyan asszony, akinek pávatollak nőnek ki a fejéből?

A boszorkány a fejét rázva próbálta leplezni kuncogását. – Mi bajod van a pávatollal? Nekem kimondottan tetszik. Egyszer láttam, hogy Gilderoy Lockhart azzal ír alá valamit… neked is el kell ismerned, hogy illett hozzá, egy vonzó toll egy vonzó férfihez…

- Féltékennyé akarsz tenni? – vonta fel incselkedve egyik szemöldökét Harry.

- Neeem, hogy is feltételezhetsz rólam ilyet? – billentette félre kihívóan a fejét a boszorkány.

- Ginny, ne csináld ezt velem…

- Miért? – kérdezte a lány, miközben épp oly szaporán rebegtette szempilláit, mint Megara, a kalauz.

- Mert különben sose jutunk el a következő teremig.

- Miért nem? – nyalta meg a száját a lány, amitől Harry keserveset sóhajtott.

- Mert… mert menten nekilöknek a falnak és most rögtön a magamévá teszlek.

Ginny, nehezen titkolva derültségét, társára szegezte a pálcáját, és nyakon öntötte egy vödörnyi frissiben elővarázsolt jéghideg vízzel.

- Most már jobban érzed magad?

- Sokkal – morgott a varázsló, és a fejét rázva próbálta csuromvizes fekete loboncát megszárítani. –Viszonoznám is a szívességet, ha nem lenne most ennél sokkal sürgetőbb dolgunk.

- Alig tíz másodperccel ezelőtt készségesen hajlandó lettél volna megfeledkezni ezekről a sürgetőbb dolgokról...

- Látom, élvezed, ha heccelhetsz engem!

- Csak amennyire te is élvezed, ha engem ugrathatsz!

- Milyen undorító – szólalt meg mögöttük egy női hang.

Megfordulva Hérát látták meg, aki a falnak dőlve, karba tett kézzel, összevont szemöldökkel, ajak-biggyesztve figyelte őket.

- Micsoda?

- Zeusz szerelmére, hagyjátok már abba az enyelgést, és lássatok neki! Belebetegszem, ha enyelgő párocskákat látok, fúj…

Harry épp valamilyen csípős megjegyzést akart tenni, de Ginny megelőzte: - És mi van akkor, ha enyelegni akarunk? Semmi közöd hozzá, kisanyám! Csak mert neked nem jut ki belőle, attól mi még nyugodtan csinálhatjuk!

Harry tátott szájjal bámult rá. Ez volt az ő Ginnyje! Ez volt az a Ginny, akibe hatodéves korában beleszeretett - az a Ginny, aki nem hagyta békén addig, amíg ki nem öntötte neki a szívét – a határozott, öntudatos lány, aki úgy felkeltette a figyelmét, mint egyetlen más lány sem… Hirtelen úgy érezte, visszakapta a régi Ginnyt. Legszívesebben felkapta volna, hogy addig forgassa a levegőben, amíg az nem könyörög neki, hogy tegye már le, de Héra hideg hangja jobb belátásra bírta. Később. Később lesz rá ideje, hogy egy falnak döntve Ginnyt vadul szerelmeskedjen vele, vagy addig heccelje, amíg a lány rémdenevér-rontást nem küld rá… először viszont meg kell szabadítania attól a gonosz átoktól.

- Nem gondolta komolyan, amit mondott, egy kicsit felpörgött attól az öt csésze kávétól, amit a hippobuszon megivott. Bocsáss meg neki kérlek, ó istenek anyja – hajolt meg kissé Harry, nyelvébe harapva, nehogy elnevesse magát saját nevetséges szavaitól.

- Rendben van – húzta ki magát büszkén Héra. – Megbocsátok ennek az arcátlan gyermeknek, de csak mert te olyan udvariasan kértél rá. De próbáljatok meg tartózkodni a pajzán viselkedéstől. Ha majd mélyebbre juttok az Istenek Sorába, ott már nyugodtan csinálhatjátok… bár kétlem, hogy sokkal mélyebbre tudnátok jutni... – Az istennő felsőbbséges mosolyt küldött Harry felé.

- Ugyan, miért ne jutnánk? – kérdezte Ginny.

- Azért, mert a halottak már nemigen mászkálnak sehová, kedvesem… maximum az alvilágba – magyarázta édes hangon Héra, és a következő pillanatban eltűnt.

- Bájos hölgy, mi? – fintorogott Harry.

- De mennyire – grimaszolt vissza Ginny.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem nem nagyon ijesztett meg a fenyegetőzése.

- Engem sem. Végül is griffendéles voltam, nem igaz?

- Hogy is felejthetném el? – válaszolt álmodozó mosollyal Harry. – Tudod, hogy nagyon szexis voltál a piros-arany kviddicstalárodban?

- Michael is azt mondta – rántotta meg a vállát a lány.

- Ah, Michael… elvette Chót, nem igaz?

- De igen, úgy hallottam. Van egy Cedric nevű kisfiuk.

- Akkor még jó, hogy Cho nem velem jött össze. Nem nagyon bírnám, ha a mi közös fiunkat nevezte volna el Cedricnek… - válaszolt a férfi, és az ezüstajtó kilincsére helyezte a kezét.

- Tényleg, ha valaha is lenne egy fiad, hogy neveznéd el? – kérdezte halkan a lány.

Noha Harry keze továbbra is a kilincset szorongatta, ő maga lassan megfordult. Az arca valamiféle gyengéd sóvárgást sugárzott, és némi szomorúságot is. – Azt hiszem… Siriusnak nevezném.

- Ó – bólintott Ginny. – Hát, akkor talán menjünk be.

A fiatalember lenyomta a kilincset és belépett, Ginnyvel a nyomában. A terem, ahova jutottak, vaksötét volt, és az ajtó, amelyen át beléptek, hangosan becsapódott mögöttük. Harrynek átfutott az agyán, hogy megpróbálja ismét kinyitni, csak hogy ellenőrizze: szükség esetén ki tudnak-e jutni innen, de ebbéli szándékát rögtön elejtette, amint valamiféle láthatatlan mágia megvilágította a termet, és Ginnyvel együtt megláttak egy hatalmas lényt, melynek oroszlánfeje, kos-teste és sárkányfarka volt, és amely azon nyomban rájuk rontott.

Következő