- Azért jött, hogy megöljön? – nézett Ginny csodálkozva Harryről az újonnan érkezett férfire.

- Pontosan – bólintott Spiro, és továbbra is Harryre szegezte a pálcáját.

- És miért, ha szabad kérdeznem? – tudakolta Ginny, aki valahogy képtelen volt komolyan venni a veszélyt. Harry túl lazának tűnt ahhoz képest, hogy halálosan megfenyegették, a támadó pedig a egyáltalán nem tűnt félelmetesnek.

- Azért ölöm meg, mert elcsábította a húgomat, aztán bajban hagyta! – csattant fel Spiro.

Ginny homlokráncolva sandított Harryre, aki viszont a tenyerébe támasztotta az állát és az égre emelte a szemét.

- Eddig háromszor próbáltál meg megölni, Spiro… - sóhajtott az ifjú Potter.

Nikias, az étterem tulajdonosa ekkor kilépett a konyhából és odaintett nekik. – Szia, Spiro, hogysmint?

- Kösz, Nik, remekül, mivel ma végre bosszút állhatok Leto gaz csábítóján!

- Ja, Leto, a húgod… - bólogatott vigyorogva Nikias. – Hozhatok egy italt a hölgynek és neked, Colin?

- Két mavrodaphne-t, Nik – válaszolt Harry.

- C…Colin? – dadogta Spiro, és a pálca megremegett a kezében. – Hát nem Dudleynak hívnak?

- Nem mindegy, hogy mi a nevem? – vont vállat az ifjú Potter és hátradőlt a székében.

- Nem, mert tudni akarom az igazit, hogy azt írhassam a sírkövedre! – kiáltott a görög, akit szemmel láthatólag roppant mód idegesített a másik férfi nemtörődömsége.

- Hát tudod… - nézett fel rá Harry – ha tényleg meg akartál volna ölni, már rég megtetted volna. Egyébként meg rosszul tartod a pálcát a gyilkos átokhoz. Lefogadom, hogy nem is tudnád végrehajtani.

Mostanra Spiro arca céklavörös lett a dühtől. Ginnynek az volt a benyomása, hogy olyan intenzitással füstölög magában, hogy gőzt ereget a füle.

- Jól van, igazad van, és akkor mi van? – vetette oda Spiro. – Most boldog vagy?

- Hát persze – válaszolt Harry. – Ha ugyanis kimondtad volna rám az Avada Kedavrát, akkor a Labirintusba kerültél volna. Nem venném a szívemre, hogy miattam kerülj oda.

- Miért gondolod, hogy én fogok odajutni? Miért nem inkább te? – kérdezte Spiro. – Te tényleg odavaló vagy!

- Talán – bólintott Harry. – Mindenestre vérezne érted a szívem, ha odakerülnél…

- Miért, miféle hely az? – szólt közbe Ginny.

- Az egy görög varázslóbörtön Kréta szigetén. Daidalosz tervei alapján épült – mesélte Harry. – Az odakerült foglyok általában megőrülnek… na nem a dementorok miatt, mert a Labirintusban egy sincs, hanem mert előbb-utóbb reménytelenül eltévednek. Általában minden második sarkon találnak ételt, tehát nem halnak éhen, de egész életüket azzal tölthetik, hogy a folyosókat róják, és belebolondulnak, amikor megint olyan helyre érkeznek, ahol már ezerszer megfordultak azelőtt… Szóval – fordult Harry Spiróhoz – hidd el nekem, jobb, ha nem kerülsz oda.

- Csak azt ne mondd nekem, hogy sajnálnál! – sziszegte Spiro. A jobb keze már annyira remegett, hogy kis híján elejtette a pálcáját.

- Pedig tényleg sajnálnálak – felelte halkan Harry. – Mit gondolsz, miért hívtam egy hónapja randevúra a húgodat?

- Hogy… hogy lefeküdj vele!

Harry a fejét rázta. – Dehogy. Azért tettem, hogy megmondjam neki: beszéljen le téged arról, hogy csatlakozz a Körhöz, Spiro. Nem mondom, hogy tehetségtelen vagy… vagyis… izé… szóval nem vagy a Körbe való, na. Már az elejétől fogva tudtam, és arra gondoltam, hogy túl nagy veszélynek tennéd ki magad, ha csatlakoznál.

- Aha, szóval szerinted pancser vagyok! – toppantott Spiro. – Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsalak, Dudley… vagy Colin, vagy akármi is a neved! Különben is már túl késő! Tegnap óta én is tag vagyok!

- Részvétem a húgodnak – morogta Harry.

- Szóval még mindig a húgomon jár az eszed, mi? Legalább beismered, hogy te vagy a gyereke apja?

Nikias ekkor ért az asztalukhoz két pohár mavrodaphéval, a híres görög vörösborral. – Jól hallottam? – fordult Spiróhoz vidáman. – Nagybácsi leszel? Gratulálok! És Colin az apa? – Csibészes vigyorral Harryre sandított.

- Nem én vagyok – felelte az ifjú Potter.

- De igen, te vagy! – kiáltott Spiro, miközben olyan erősen markolta Harryre szegezett pálcáját, hogy az majdnem eltört.

- És a húgod is ezt állítja?

- Nem, ő azt mondja, hogy nem te voltál, de én tudom, hogy csak falaz neked, te aljas Don Juan! Én viszont kegyes leszek, és tisztességes varázslópárbajban foglak legyőzni, úgyhogy vond ki a pálcádat, és küzdj, te rühes kutya!

- Ne kényszeríts.

- Aha, szóval a nagy Dursley beijedt!

- A Nagy Dursley… - motyogta Harry. – Mondd, hívnál engem Nagy Dé-nek?

Spiro ostobán pislogott rá. – Miért?

- Nagy Dé az unokatesóm, és híres bokszoló. Ő aztán mindenkit laposra ver… akárcsak én. Szóval ne hergelj, ha nem akarsz pórul járni. A te érdekedben mondom.

- Ne merj kioktatni, miután felcsináltad a húgomat! – pattogott a görög varázsló.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem én voltam? Soha hozzá sem értem a húgodhoz!

- Akkor meg ki volt az, mi?

- Valószínűleg valaki, akinek nagyon-nagyon rossz a látása…

- Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezte zavarodottan Spiro.

- Azt, hogy a hugicád ránézésre Millicent Bulstrode és Dolores Umbridge keveréke – felelte Harry félig Spirónak, félig Ginnynek. Az utóbbi nem tudott elfojtani egy vigyort – egyre mulatságosabbnak és egyre veszélytelenebbnek találta a szituációt. Spiridon szemmel láthatólag nem értette, mire célzott Harry, és már valósággal remegett a dühtől.

- Nem érdekel, mit zagyválsz itt össze, Dursley, vedd elő a pálcádat, és küzdj, mint egy férfi!

Mintha mi sem történt volna, Harry kinyúlt a vörösboros poharáért.

- Egészségedre – nézett Ginnyre, és egy nyelésre legurította a bort, majd úgy tett, mint aki vissza akarja tenni a poharat az asztalra, ám ahelyett erősen gyomron vágta Spirót a könyökével. Az védekezni sem tudott, mert egy szempillantás alatt történt az egész.

A görög fickó összegörnyedt, és mielőtt felegyenesedhetett volna, Harry kiverte a pálcát a kezéből, miközben el is gáncsolta őt. Spiro a hátán landolt és elájult.

Ginny pillantását látva Harry csak megvonta a vállát.

- Kissé beverte a fejét, de semmi komoly, ne aggódj. – A fiatalember felvette ’támadója’ pálcáját a földről és visszaült az asztalhoz. – Á, nézd csak, itt jön Nik a gyrosainkkal!

Az étterem tulaja átlépett Spiro eszméletlen testén és vendégei elé helyezte a vacsorát.

- Nem akartam varázsolni és esetleg szétverni az éttermedet, Nik – jegyezte meg Harry mosolyogva. – Úgyhogy muszáj volt mugli módon megoldani a dolgot… - Ginnyre vigyorgott. – A valódi Nagy Dé sárgulna az irigységtől. Neki sosem sikerült négy másodperc alatt kiütnie az ellenfelét. Amúgy ne aggódj Spiro miatt, Nik, rendbe fog jönni.

- Ki aggódik? – somolygott Nikias. – Spiro mindig is csak a bajt kereste, hát most megkapta. Már csak az érdekelne, hogy mit csináljunk vele. – mutatott Mr. Papafotiu ernyedt testére.

- Mi majd vigyázunk rá, ugye, Ginny? – mondta segítőkészen Harry. – Van szabad szobád, ugye, Nik?

- Egy vagy kettő? – kérdezte a tulaj, akinek egy kisebb fajta szállodája is volt a taverna fölött.

Ginny épp azt akarta mondani, hogy ’kettő’, de Harry megelőzte:

- Csak egy kell. Az unokatestvérem és én simán elalszunk egy szobában is. Majd felvisszük oda Spirót is és vigyázunk rá, amíg fel nem ébred.

- Igazán nagylelkű vagy, Colin – mosolygott rá a tulaj. – És mázlista, hogy ilyen bájos az unokatestvéred.

- Mióta vagyok én az unokatestvéred? – kérdezte Ginny tíz perc múlva, miután egy karosszékbe vetette magát a taverna feletti szobájukban.

- Hát… mivel annyira nem hasonlítasz rám, hogy közelebbi rokonomnak mondhassalak téged, ezt kellett kitalálnom – felelte Harry, lefektetve a szőnyegre Spiro testét (melyet a Mobilicorpusszal terelt fel az emeltre). – Azt mégsem mondhattam ugyebár, hogy a húgom vagy… És gondoltam, nem örültél volna neki, ha azt mondom, hogy a barátnőm vagy… - Egy pillanatra találkozott a pillantásuk, ahogy visszaemlékeztek, milyen is volt, amikor még együtt jártak. – Legalábbis… többé már nem… - tette hozzá Harry és elfordította a tekintetét, hogy ismét Spiróval foglalkozzon. Elővarázsolt egy kötelet, amellyel összekötötte a görög féri kezét és lábát, végül kitépte néhány hajszálát.

- Mit csinálsz? – érdeklődött Ginny.

- Szükségem van a hajára egy kis százfűlé főzethez.

- Minek az neked?

- Nos… mielőtt Spiro megérkezett, hogy megöljön, épp mesélni akartam neked Athéné Könyvéről… - Látva az értetlenkedő kifejezést a lány arcán, Harry folytatta. – Az egy roppant különleges könyv, mely a Kör tulajdonában van. Egyesek szerint maga Pallas Athéné írta, tudod, a bölcsesség istennője. Én persze ezt nem hiszem el, de attól még csodás könyv, és segíthet nekünk.

- Segíthet? De hogyan? – kerekedett el Ginny szeme. – Talán van valami információja a tudodmiről?

- Nem közvetlenül. Ez a könyv nem ad választ olyan kérdésekre, mint ’hogyan keressünk egy nap alatt 5000 galleont?’, vagy ’hogyan szabaduljak meg az idegesítő anyósomtól?’ Ez a könyv egészen más megközelítést alkalmaz: azt árulja el, hogy kihez kell fordulnom a valódi válaszért.

- De fura – jegyezte meg Ginny. – Akkor ez azt jelenti, hogy ha megkérdezed a könyvtől, hogy hogyan lehet engem felszabadítani, akkor megadja neked annak a nevét, aki majd felszabadít?

- Igen, vagy annak a nevét, aki tudja, kihez kell fordulni.

- De… minek neked Spiro hajszála ahhoz, hogy elolvasd a könyvet?

- Azért, mert én kiléptem a Körből, Ginny. Ha Phaedrával mennék vissza, akkor megengednék, hogy ismét csatlakozzak hozzájuk, de mivel egyedül megyek, bajba kerülhetek. A Kör-tagok nem szívlelhetik azokat, akik nem hűségesek hozzájuk… Viszont Spiro épp tegnap lett tag, és ha az ő alakjában megyek a főhadiszállásra, nem esik bántódásom. Persze addig neked kell vigyáznod rá, nehogy bekavarjon, amikor épp az ő alakjában vagyok, mert a Kör-tagok elég könnyen rájönnének, hogy melyikünk az igazi Papafotiu.

- Megkötözött kézzel és lábbal szerintem nem fog senkinek sem ártani – jegyezte meg Ginny. – De honnan szedsz százfűlé főzetet? Azt egy teljes hónapig kell főzni, és annyi ideig csak nem tarthatjuk itt a mi kis támadónkat… arról nem is beszélve, hogy Draco is megtudhatja, hogy mit csinálunk, és… és… - Ginny szemét hirtelen elfutotta könny. – Mi van, ha… ha… elvágja a…?

- Nem fogja. – Harry gyengéden a karjába zárta a nőt. – Draco meg akar tartani téged, és ha elvágja Arthur hajszálát, akkor elveszíti a feleségét. Persze, mindenképp elveszíti, mert fel fogunk szabadítani téged, aztán végignézzük, ahogy szétrobban a dühtől.

Ginny olyan hangot hallatott, ami a hüppögés és a nevetés furcsa elegyének tűnt. – De Harry… mi van, ha megtudja, hogy eljöttem veled, és ettől annyira bedühödik, hogy egyből elvágja? Nem akarom, hogy apa meghaljon.

- Ezért kell gyorsan cselekednünk. Ezért megyek el ma éjjel megkérdezni a könyvet. A százfűlé miatt meg ne aggódj, jó kapcsolataim vannak Aszklépiosz Patikájában. Nekik mindig van egy kevés kész százfűléjük raktáron, épp csak a hajszálat kell hozzáadni.

- De hát ez nem… illegális? – ráncolta a homlokát Ginny.

- Még jó, hogy az, de az eladólány jó ismerősöm, és mindig kész segíteni.

Ginny meg akarta kérdezni, pontosan mennyire jó ismerőse az az eladólány, de végül mégsem tette.

- Vigyázz magadra, Harry. – A boszorkány odahajolt a férfihoz és megcsókolta az arcát.

- Ne aggódj miattam – vigyorgott rá Harry. – Te csak vigyázz Spiróra. Tégy a szobára némító bűbájt, akkor senki sem hallhatja meg az esetleges kiabálását. És reménykedjünk benne, hogy a Körből senki sem követi a nyomát. Ja, és etesd meg Csikót, rendben?

- Mégis, hogyan? Nikias tavernája már bezárt, és én nem tudok a levegőből ételt varázsolni – felelte Ginny. – Az hetedéves tananyag, amiről lemaradtam.

- Rendben. – Harry pálcája egyetlen mozdulatával elővarázsolt egy hatalmas adag nyers húst, majd levette a hippogriffről a kiábrándító bűbájt. Az állat nyomban hozzáfogott a vacsorához.

Amikor öt perccel később Spiro magához tért, az első dolog, amit meglátott, egy hatalmas szörnyeteg volt, amely alig egy méterre tőle véres húst majszolt. Mit tehetett szegény? Ismét elájult.

Draco belépett a Foltozott Üstbe, és a legtávolabbi sarokban álló asztal felé vette az irányt. Mivel már éjfélre járt, alig volt néhány vendég, és azok is jórészt ronda banyák és sanda-tekintetű koboldok voltak.

Tom a csapos kitöltötte Draco kedvenc lángnyelvwhiskyjét, és figyelmezette, hogy tizenöt percen belül bezár.

- Tizenöt perc épp elég lesz – válaszolt Malfoy hűvösen.

Amint Tom eltűnt a bárpult mögött, egy karcsú alak sétált le a lépcsőn.

- Draco Malfoy, ha nem tévedek – szólította meg az alak a fiatalembert.

- Phaedra Potter? – nézett fel Draco, de a nő arca sötétben volt, így nem sokat látott belőle. – Kérem, foglaljon helyet.

A nő helyet foglalt, és arca az asztalon álló gyertya fénykörébe került.

Draco levegőért kapott. A nő egyszerűen gyönyörű volt, talán a legszebb, akit valaha látott… Hatalmas, sötét szemét olyan sűrű és hosszú pillák keretezték, amilyen csak Bellatrix nénikéjének volt, telt ajka pedig rózsabimbóhoz hasonlatosan vöröslött. Egy kicsit Ginny ajkára emlékeztette Dracót… A nő arcbőre sötétebb volt az európai átlagnál, nagyjából olyan árnyalatú, mint a Patil ikreké, a haja pedig kócos hullámokban esett a vállára. Ha nem fekete lett volna, akkor a sárvérű Grangerére emlékeztette volna a férfit.

- Potter egy marha – csúszott ki a száján. – Nem mintha az én feleségem nem lenne csinos, de…

- Igazán köszönöm a férjemről és rólam kialakított véleményét – válaszolta Phaedra. – Mindazonáltal felhívnám a figyelmét, hogy én szeretem azt a marhát. Gondolom, ön is szeretné visszakapni a nejét, ezért is írtam önnek.

- És én roppant hálás vagyok érte, Mrs. Potter… izé… szólíthatom a keresztnevén? Rosszul vagyok a ’Potter’ név hallatán.

- Ahogy akarja – bólintott a nő. - Akkor viszont én is Dracónak fogom szólítani. Akár tegeződhetünk is, hiszen hasonló cipőben járunk.

- Felőlem… Nos hát, Phaedra, elárulnád, hogyan találhatjuk meg őket?

- Harry és én köztem létezik egy Követő Bűbáj, annak a segítségével eredhetünk a nyomába.

- Csodás – csillant fel Draco szeme. – Meg tudod mondani, hol vannak most?

- Teljes pontossággal nem. Sajnos a varázslat egyfolytában gyengül, mióta Harry elhagyta a… elhagyott engem – válaszolt a boszorkány, észbe kapván, hogy majdnem kikotyogott valamit a Körről. Épp eleget hallott a férjétől erről a Malfoy pasasról ahhoz, hogy ne bízzon rá titkokat. Annak alapján azonban, amit Harrytől Dracóról hallott, azt a következtetést vonta le, hogy egy ilyen megbízhatatlan, undok és arrogáns férfi segítségére lehet abban, hogy szétválassza a férjét és azt a szemtelen kis vörös hajú ribancot.

- Gyengül? – vonta össze ezüstszőke szemöldökét a férfi.

- Igen. Már olyan gyenge, hogy csak Harry egy nappal korábbi helyzetét mutatja. Tegnap este Budapesten járt.

- Románia fővárosában?

- Magyarország fővárosában – javította ki a nő. – Jaj, annyian összekeverik ezt a két várost, pedig hidd el, nem jó ötlet azt mondani egy magyarnak, hogy mennyire tetszik neked az ő Bukarestük. Szörnyen meg fognak sértődni.

- Nyugi, semmi ilyesmit nem tervezek. Egyébként hogy fogjuk megtalálni őket, ha mindig egy nappal mögöttük járunk?

- Egy nappal? Hát, sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsalak, mert a kötelék tovább fog gyengülni, néhány nap múlva már több napos késéssel fogja mutatni a pozíciójukat. Szóval reménykedjük benne, hogy legalább néhány napig egy helyben maradnak, és utolérhetjük őket.

- Szerinted lesznek olyan ostobák, hogy több napig egy helyen dekkoljanak? – grimaszolt Draco.

- Nem – válaszolt őszintén a nő. – Harry sejti, hogy követem, úgyhogy biztos nem marad hosszabb ideig egy helyen. De sosem lehet tudni, mi történik… egyszer talán meg kell állniuk valami miatt, és akkor utolérhetjük őket.

- Nem tetszik nekem ez a bizonytalanság – morogta Draco.

- Még mindig jobb, ha egyáltalán teszel valamit azért, hogy visszakapd a feleségedet, mintha itt ülsz és arra vársz, hogy Harry visszahozza őt neked.

- Mintha Potter vissza akarná hozni – fintorgott a férfi.

- Szerintem sem fogja. Szereti a feleségedet.

A férfi csodálkozva meredt a nőre. – De hát akkor… miért…?

- Hogy miért vett el engem? – fejezte be a kérdést a nő. – Mert teherbe estem és Harry eljátszotta az úriembert.

- És a gyereketek? Hogy hagyhatott el téged és a gyerekét? – értetlenkedett az ifjú Malfoy. Sok mindent el tudott volna képzelni ősellenségéről, de ezt nem. Szent Potter nem tenne ilyesmit, ugyebár?
Phaedra megrázta a fejét. – A gyerekünket nem hagyta el… a kicsi meghalt.

- Ó – bólintott Draco. Valami a szíve mélyén arra ösztönözte, hogy azt mondja ’sajnálom’, de sikerült elfojtania a késztetést. Végül is csak Potter kölykéről van szó, nem igaz? Miért érdekelné őt a halála?

Phaedra néhány pillanatig a könnyeivel küszködött, végül nyelt egyet és felnézett. – Szóval akkor velem jössz vagy sem?

- Még jó, hogy veled megyek. Vissza akarom kapni Ginnyt. És ha megtudom, hogy bármit is csináltak… akkor megölöm őket.

Phaedra feltartotta kezét. – Lassan a testtel, Draco. Te megölheted a nejedet. De a férjem megölése az én kiváltságom.

- Ahogy akarod, szivi – vigyorgott rá a férfi, őszintén remélve, hogy Potter még semmi olyasmit nem csinált Ginnyvel…

Micsoda mázli, hogy a patika egész nap nyitva tart – gondolta Harry, ahogy végigosont a keskeny utcákon. Már régen maga mögött hagyta a Falafel utat, mely az athéni varázslónegyed főutcájaként funkcionált, és minél messzebb jutott tőle, az utcácskák annál keskenyebbek lettek. Jobbra egy kocsma állt, mely arról volt híres, hogy legalább hetente egyszer meghal ott valaki a rendszeres csetepatékban, a baloldalon egy bordély várta a vendégeket… Kurjongatás és sikolyok hallatszottak az éjszakában, az egyik házból pedig nehéz, balzsamos illat áradt… bizonyára ópium.

Harry végre odaért egy kis téren álló szánalmas szökőkúthoz, amely minden erejével igyekezett vizet köpni a magasba, de valamiért a vízsugár félúton mindig meggondolta magát és hervadt virághoz hasonlatosan lekonyult.

A terecskét szorosan egymáshoz simuló házak vették körül, és mindegyikük a borostyánnal befutott tűzfalát mutatta a szökőkút felé.

Harry körülnézett, hogy megbizonyosodjon: senki sem kószál a kis térre vezető sikátorban. A környező utcák kihaltak voltak, és még a falakon kúszó borostyán levele sem rezzent.

Mikor a férfi pálcájával megütögette a szökőkút káváját, a vízsugár egyszerre csak elállt, a körülötte levő medence pedig egy szempillantás alatt kiszáradt. A medence közepén egy kéz-alakú bemélyedés vált láthatóvá. Harry habozás nélkül zsebre tette a szemüvegét, megitta a százfűlé-főzetet, és belehelyezte a kezét – azaz Spiro kezét – a mélyedésbe. Ennek következtében az egyik ház tűzfalán megjelent egy ajtó, és a szökőkút ismét neki kezdett a víz-eregetésnek.

- Isten hozta a Hermész Körében, Spiridon Papafotiu! Kellemes tartózkodást! – szólt egy dallamos női hang, amint Harry belépett az ajtón, mely ezután ismét beleolvadt a tűzfalba.

Harry immár öt éve volt bejáratos a Kör főhadiszállására, így könnyen kiismerte ott magát. Öt évvel ezelőtt, amikor megismerte Phaedrát, a nő szervezte be őt a Körbe.

A fiatalember elindult a könyvtár irányába.

A főhadiszálláson minden sötét és csendes volt, csupán néhány fáklya világított a falakon.

Tíz perces séta után a kanyargó folyosókon, Harry elérte a célját. A lehető legcsendesebben nyitotta ki és csukta be maga után a könyvtár ajtaját, majd elindult a hatodik polcsor felé, amelyen Athéné Könyvét tartották.

Harry még sosem tartotta a kezében a könyvet, de minden Kör-tag pontosan tudta, hol találja.

Igyekeznie kellett a könyv kifaggatásával, mielőtt elmúlik a százfűlé hatása. Ilyen késői órán a patikárius kisasszony csak nagyon kis adaggal tudott szolgálni a főzetből, mert a nagy részét már elzárták a raktárba, és igencsak bonyolult varázslat-sorozatra lett volna szükség ahhoz, hogy kinyissák a záró-varázst. A hölgy két ásítás között elmondta, hogy per pillanat nem elég éber ahhoz, hogy végrehajtsa a bonyolult bűbájt, tehát Harry választhat: vagy megelégszik egyetlen korttyal a főzetből, vagy megpróbál másutt többet szerezni belőle. Harry természetesen legalább még öt boltot ismert, ahol illegális varázsitalokat árusítanak, de azok mind igen kétes hírű helyek voltak, a tulajdonosaik pedig olyan megbízhatatlanok, hogy nem érte meg kockáztatni, hogy tőlük vásároljon az ember.

Mivel csupán egyetlen órára elegendő százfűlét vett magához (abból az órából is már csak ötven perc maradt), Harry villámgyorsan lekapta a polcról a könyvet és letette a legközelebbi asztalra.

Szervusz, Harry Potter, miben segíthetek? – jelent meg a kérdés ógörögül a megsárgult első lapon.

A Könyvet tehát nem ejtette át a százfűlé-főzet…

Meg kell tudnom, hogy hogyan szabadíthatok fel valakit a Végzet Varázs alól, Athéné – írta Harry angolul. A bölcsesség istennője (már ha tényleg ő írta a könyvet) természetesen könnyedén megértette az angolt. A válasza három rövid szó volt:

Kérdezd meg Püthiát.

Ezzel a könyv automatikusan bezárult.

Harry nehéz szívvel indult el az ajtó felé. A könyv nem mondott valami sokat… Ki volt egyáltalán ez a Püthia, és hol keresse őt? Sajnos arra nem volt lehetősége, hogy tovább faggassa a könyvet, az ugyanis mindenkinek csupán egyetlen kérdését volt hajlandó megválaszolni. Most, hogy Harry már elhasználta az övét, a könyv neki nem válaszolna többé.

Hát, akkor irány vissza Ginnyhez – gondolta, és már előre félt, hogy a lány mit fog szólni a sikertelen küldetéshez.

Balra fordult a folyosón, és már épp be akart lépni a hallba, melyen keresztül elhagyhatja a főhadiszállást, amikor egy ajtóra esett a pillantása. Ez volt az utolsó ajtó a folyosón. Harry szíve a látványtól még jobban elszorult: ez az ajtó vezetett ugyanis abba a lakosztályba, ahol egykoron Phaedrával és Daffyval élt.

Harry nem volt az a fajta, aki gyakran mereng a régmúlt dolgokon, de a kislánya halála nem volt éppen régi esemény, épp csak egy hete történt… Teljesen elfelejtkezve róla, hogy el akarta hagyni az épületet, kinyitotta az ajtót és belépett a lakásba.

Odabenn minden pont ugyanolyan volt, mint a legutóbb, amikor itt járt – a Kör ezek szerint még nem mondott le Phaedráról. Ha Phaedrának sikerül egy hónapon belül új partnert találnia, akkor tovább dolgozhat a Körnek, és bizonyára megtarthatja a lakosztályt is.

Harry a nappalin átvágva egy szekrénykéhez lépett, melyen egy boldog családot ábrázoló varázsló-fotó állt. A kis Daphne negyedik születésnapján készült a fénykép: a kislány egy mágikus hintalovat kapott ajándékba, amely magától ringatta, ha ráült. A képen a gyermek vidáman kacarászott a hintalován, míg Anyu és Apu mellette térdelt és belemosolygott a kamerába.

Harry lefelé fordítva tette vissza a képet a szekrényre. Egy könnycsepp gördült le az arcán – Spiro arcán – míg a keze továbbra is a képkereten nyugodott. Látni nem akarta a fotót, de képtelen volt elereszteni.

Az ő gyermeke… az ő pici lánya… az egyetlen gyermeke… Valamiért Harry mindig is egyetlen gyermekének tekintette Daffyt, mert abban nem is mert reménykedni, hogy a másik kislányát valaha is láthatja az életben… Azt a kislányt távol tartották tőle, és úgy érezte, sosem volt igazán a gyermeke.

Két leánygyermeket nemzett, és egynek sem volt az apja.

Harry nem tudta, meddig állt ott a szobában a sötétbe bámulva… lehet, hogy két perc volt, de lehetett akár harminckettő is – teljesen elvesztette az időérzékét. A griffmadarat ábrázoló ’kakukkos’ óra dupla rikácsolása rázta fel merengéséből.

Már két óra van? Jobb, ha megyek – határozta el. Egy hirtelen mozdulattal kinyitotta a képkeretet és magához vette a fotót.

Halkan kisétált a Potter-lakosztályból, és pont amikor be akart lépni a hallba, hangok ütötték meg a fülét.

- Hallottad? – szólt egy mély, morgós férfihang.

- Igen, hallottam, Jaszon. Ez borzasztó! – válaszolta egy remegő női hang. – El sem merem hinni, hogy Tudjukki ilyesmit tegyen! Tudom én, hogy gonosz meg minden, de… de éppen Disneylandben támadni, amikor annyi ott a gyerek… - a nő hangja elcsuklott és zokogni kezdett.

Harry szíve még jobban elszorult, mint a Potter-lakosztályban. Szóval Voldemort megint elkezdte…

Harry persze mindig is tudta, hogy egy nap a Sötét Nagyúr előmerészkedik majd a rejtekéből és ismét lecsap, de reménykedett benne, hogy ez nem egyhamar következik be.

Ha belegondolt, elég hosszú idő telt el Voldemort utolsó ’közszereplése’ óta. Teljes öt éve találkozott utoljára a Sötét Nagyúrral, és Voldemort azóta lapított, és a sebeit nyalogatta. Próbált felépülni a szégyenteljes vereség után, melynél majdnem az összes halálfalóját elveszítette, a büszkeségéről nem is beszélve… Harry akkor majdnem végzett vele… de csak majdnem. Úgy látszik, öt év kellett Voldemortnak ahhoz, hogy összeszedje magát és visszatérjen, akár egy bumeráng: amikor azt hiszi az ember, hogy végre megszabadult tőle, visszajön, hogy bosszantsa.

- Igen, tényleg szörnyű – felelte a morcos férfihang. – Csipkerózsika kastélyát porig rombolták és felküldték fölé a Sötét Jegyet, ráadásul az a két szerencsétlen, aki Mickeyt és Minnie-t személyesítette meg, kapott egy Adavát, és gyerekek százai sérültek meg. Közülük tizenöt meg is halt. Jobb, ha nem nézel híradót, Leto, borzasztó képeket mutattak.

Harry összerezzent, ahogy elképzelte a szétrombolt Disneylandet, melynek utcáit sebesült és halott gyermekek teste borítja… Úgy érezte, forrni kezd a vére a dühtől. Voldemort senkin sem könyörül, képes lenne megölni a saját…

- Annyira félek, Jaszon! – zokogta a női hang. – Mi lesz a mi gyerekünkkel egy ilyen gonosz világban?

- Ssssh, Leto, ne félj. A Kör tagja vagy, és mi megvédünk téged és a babát is.

Harrynél elszakadt a cérna. – Ó, tényleg? – lépett elő az árnyékból. – Pont úgy, ahogy az én… ahogy Potter kislányát védtétek meg?

- Szia Spiro, öreg cimbora – dörmögte idegesen Jaszon, aki termetére nézve amolyan Crak és Monstro-féle volt, épp csak intelligensebb arccal. – Izé, mondd csak, mennyit hallottál?

- Eleget, hogy tudjam, hogy te csináltad fel Spi… a húgomat – javította ki magát Harry. Már bánta, hogy elvesztette a fejét és kiugrott az árnyékból. Ha képes lett volna uralkodni magán, könnyen eljuthatott volna a bejárati ajtóig anélkül, hogy bárki is észrevegye. Daphne emléke és Voldemort legutóbbi terrortámadása azonban túlságosan megrázta… Hirtelen elfogta a rosszullét, és tudta, hogy sürgősen ki kell innen jutnia…

Spiro széles keze elkezdett visszaváltozni Harry elegáns kezévé, és a fiatalember érezte, hogy nőni kezd, mint ha a hajánál fogva húznák felfelé… végül még valamit érzett, amit már öt éve nem: a sebhelye iszonyatosan sajgott.

Noha a szemüvege nélkül nem látott valami messze, még így is ki tudta venni Jaszon sötét arckifejezését és Leto szemét, ahogy a homlokára fókuszál.

A százfűlé-főzet szemmel láthatólag megszüntette a sebhelyet elrejtő bűbáj hatását.

Ajaj… gáz van.

Következő