1942

Undorodott. Undorodott – önmagától. Lopott pillantást vetett a mellette álló és legutóbbi házi feladata tanulmányozásában elmerült nőre. Az asszony összeráncolta szemöldökét, miközben szeme a papírt pásztázta.

A fiú figyelte, amint a nő égszínkék szeme összeszűkül az összpontosítástól, aztán pillantása kissé lejjebb vándorolt és megpihent annak cseresznyeszínű ajkán, melyet az öntudatlanul harapdálni kezdett. A fiú összerázkódott és elfordította a tekintetét.

Ez nem lehet! Ez nem történhet meg vele! Mégis, amint ránézett a nőre, furcsa érzés támadt a gyomrában, mely lassan felfelé kúszott a szívébe.

Nem, ez tényleg nem történhet meg vele. Nem, hiszen ez a nő az általa megvetett fajtához tartozik! Nem, hiszen ez az asszony pont olyan családból származik, mint az ő mihaszna apja… nem, hiszen ez csak egy koszos sárvérű!

De amikor a nő felnézett a papírról, és egy arany-vörös hajfürtje a válláról a keblére libbent, a fiú már tudta, hogy megtörtént vele.

Akár tetszik, akár nem, Tom Denem belehabarodott a tanárnőjébe.

- Sajnálom, Denem – mondta az asszony mézédes hangján, melytől a fiatalember egész belsője remegni kezdett, mint a kocsonya. – Sajnálom, de nem értek egyet magával. Nézze, a varázsige, amelyet itt leírt, helytelen. Úgy tűnik, összekevert két átkot. A két ráolvasás nagyon hasonló, azt el kell ismernem, de ettől az áldozatnak szőrös lesz az arca, míg a másik arra teszi képessé, hogy olvasson mások gondolataiban. A második varázsige a fekete mágia körébe tartozik… - a tanárnő elhallgatott és kutatón nézett a fiatalemberre. – Kíváncsi vagyok, honnan tud róla egyáltalán. Ilyen átkok nincsenek az ajánlott olvasmányokban…

- Mi van, ha a zárolt részlegben olvastam róla? – Tom angyalian ártatlanul nézett a tanárnőre.

- Ne is viccelődjön ilyesmivel, Denem! – ráncolta homlokát amaz.

- Csak kíváncsi voltam… – Tom közelebb csúszott a nőhöz - érdekelne, mit tenne, ha bizonyítani tudná, hogy engedély nélkül beléptem a zárolt részlegbe… puszta kíváncsiságból, professzor.

- Nos, természetesen jelenteném Dippet igazgató úrnak.

- Igazán? – vonta fel a szemöldökét a fiú. Tekintete kutatóan fúródott a nő szemébe, mintha a lelke mélyére akarna pillantani.

- Ne… ne nézzen így rám… – suttogta amaz.

- Miért ne? – kérdezte a fiú egy halvány mosollyal.

- Mert… mert összezavar… Denem.

- Tom.

- Micsoda?

- Szólítson Tomnak.

- Miért? – a nő nagyot nyelt.

- Ne kérdezze. Csak mondja ki. Hallani akarom magától, Adela…

- Magának Springfield professzor, Den… - de nem tudta befejezni a mondatot, mert a fiú hirtelen az ajkára szorítva száját elnémította.

- Denem! – kiáltotta a tanárnő, amint a fiú szorítása enyhült, és ki tudta szabadítani magát. – Mit képzel, mit művel?

- Csókolózom magával? – kérdezte a fiatalember magabiztos mosollyal.

- Hogy… hogy merészeli? – hebegte a tanárnő hátrálva. A fiatal varázsló azonban követte, míg a nő a falhoz nem hátrált, és nem tudott többé megszökni előle.

- Mondja, hogy Tom. Hallani akarom a maga szájából – suttogta, mikor arcukat már csak centiméterek választották el egymástól.

- T… tom – mormolta a nő, de nem mert a fiú szemébe nézni.

Amaz megfogta a nő arcát, és maga felé fordította. – Mondja újra.

- Tom.

- Látja, megy ez magának. – Hüvelykujjával a tanárnő arcát cirógatta. Azelőtt soha senkit és semmit nem simogatott meg. Érezte, hogy a nő teste remeg, amint az övéhez ér. – Mindig utáltam, ha Tomnak szólítottak, de a maga szájából még a mocskos mugli apám neve is olyan édes, mint a méz.

A nő mintha kábulatból tért volna magához. – Mocskos? Mocskos mugli? Az én szüleim is muglik! – sziszegte, és a düh elég erőt adott neki, hogy félrelökje a fiút és kiszabadítsa magát a karjaiból.

- Muglik, akik szégyellték magát, amikor kiderült, hogy boszorkánynak született, ha jól hallottam… - a fiatalember közömbös arccal tette karba a kezét

- Hogyan… honnan tudja? – sápadt el a tanárnő.

- Azt hiszi, nem kutattam egy kicsit a múltjában? – Tom lazán a szekrénynek dőlt, melyben Springfield professzor a sötét varázslatok kivédése könyveit tartotta.

- Kutatott… a múltamban? - a nő felháborodottan hördült fel. – Miért?

- Ismeri a mondást ’Ismerd meg ellenségedet’? Nos ugyanez vonatkozik arra, aki tetszik az embernek. Ismerd meg az illetőt, ha meg akarod hódítani.

A tanárnő szórakozottan vonta föl a szemöldökét. – Tetszem magának, Denem?

- Magának Tom, és igen, tetszik nekem, Adela.

- Magának Sp… - mielőtt folytathatta volna, hogy ’…ringfield professzor’, a fiú az ajkára szorította az ujját.

- Csitt, nem azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk.

- Épp ellenkezőleg, Denem, azért vagyunk itt, hogy megbeszéljük kritikán aluli házi feladatát, amire egyértelműen nem jelest érdemel, hanem elégtelent! – felelte a boszorkány kihívóan.

- Imádom, hogy ilyen temperamentumos – vigyorgott a fiú.

- Ne vigyorogjon így nekem! – toppantott a nő.

- Miért ne?

- Mert… mert a tanára vagyok, maga szemtelen kis tacskó!

- Ó, igazán? – a fiú újra közel hajolt hozzá. – Egy szemtelen kis tacskó, akitől elveszti a fejét és reszket a vágytól?

- V… vágytól? – dadogta a nő, amint a fiatalember olyan közel hajolt, amennyire érintés nélkül csak tudott. A boszorkányt megbűvölték a fiú mély, bársonyos szürke szemei, és a bennük látott mérhetetlen tudás. Hogy lehet ilyen fiatal fiú szemében annyi intelligencia, bölcsesség, fájdalom és szenvedés? Mitől vált ez a fiatalember ilyen… megmagyarázhatatlanná? Úgy érezte, a fiú elérhetetlen… és megérthetetlen… látta a fájdalmat a szemében, és nem értette, honnan jön.

Min mehetett keresztül? Mitől lett ilyen cinikus, ilyen hideg, ilyen megfoghatatlan, mégis ilyen… karizmatikus?

Denem volt a legnagyobb rejtvény, amellyel valaha találkozott.

Ráadásul, akár tetszett neki akár nem, ez a rejtélyes fiatalember mágnesként vonzotta.

- Nem tudom, miről beszél – mondta végül a nő.

- Nem tudja? – a fiú még közelebb húzódott. A szemében új tűz gyúlt, egy ragadozóéra emlékeztető pillantást kölcsönözve neki.

Springfield professzor menekülni akart, hátrált a fiú elől, és elbotlott egy székben, melyről elfelejtette, hogy ott van. Szerencséjére - vagy balvégzetére – Tom elkapta, mielőtt elesett volna.

- Én azt hiszem, nagyon jól tudod te azt – suttogta a fiú, szorosan magához vonva a nőt. – Ismerd be, Adela.

Adela azonban nem ismert be semmit, csak magához húzta a fiú fejét és elveszett a csókjában.

Egy órával később a fiú hanyatt feküdt, Springfield professzor baldachinos ágyának mennyezetét bámulva. Az asszony a vállán nyugtatta fejét, és ő szórakozottan simogatta az arany-vörös fürtöket, míg tulajdonosuk mélyen aludt.

Tom nem mert ránézni, annyira szégyellte magát… Tulajdonképpen nem kellett volna szégyenkeznie, hiszen a ’teljesítménye’ nem volt rossz, pláne egy első alkalomhoz képest, mégis szégyenkezett… és undorodott. Mit képzelt, hogy flörtölni kezdett ezzel… ezzel a taszító teremtéssel?

Oldalára gördült, hátat fordítva a nőnek. A boszorkány felnyögött álmában, zavarta, hogy a ’párnája’ (azaz Tom válla) kikerült a feje alól.

A fiú a szoba sötétjébe bámult.

Miért kellett ezt tennem? - kérdezte magától, pedig tudta és meg is adta a választ: Tizenhat éves vagy, az ég szerelmére! Itt az ideje, hogy a hormonjaid beinduljanak!

Tudom! - kiáltotta gondolatban Tom. Tudom, hogy szükségem volt erre a kielégülésre, de miért… miért pont ő? Miért nem egy aranyvérű, korban hozzám illő mardekáros lány? Miért egy tíz évvel idősebb professzor… miért egy átkozott sárvérű?

Ó, fiacskám, nem választhatod meg, kibe szeress bele! - felelte az elméje.

Nem vagyok szerelmes belé! - csattant fel Tom.

Nem? Akkor miért szédülsz el, amikor ránézel? Mi késztet rá, hogy megcsókold, öleld, becézd?

NEM TUDOM! - ordította Tom belső hangja. A puszta gondolattól is undorodom, hogy becézgessek valakit! Én nem akartam, hogy ez történjen!

Biztos vagy benne?

Igen, biztos! Ez… ez a boszorkány megbabonázott engem!

Megbabonázott, mi? Nem hiszem… úgy tűnik, mintha TE babonáztad volna meg őt, nem fordítva…

Miért akarnék megbabonázni egy koszos sárvérűt? - gondolta ingerülten Tom.

Mert ezúttal nem számít, hogy sárvérű… csak az számít, hogy nő, méghozzá gyönyörű… és te fiatalember, lehetsz kemény, kegyetlen, vagy ami csak tetszik, de egy nő vonzerejének még te sem tudsz ellenállni. A szerelem a leghatalmasabb erő, Tom…

De én NEM szeretem őt! Nem tudom… szeretni őt… egyáltalán nem tudok szeretni, pláne nem őt, a nyomorult kis sárvérűt!

Ennél a pontnál a nyomorult kis sárvérű Tom derekára csúsztatta a karját és a hátához simult, amitől perzselő érzés hullámzott át a fiún, tetőtől talpig.

A pokolba vele, hogy sárvérű! - gondolta, és hirtelen mozdulattal megfordult, maga alá szorítva a nőt.

- Kicsit követelőző vagy Tom, nem igaz? – ásított Adela, remélve, hogy visszaalhat. De aznap éjjel már nem volt alkalma pihenésre.

- Hol voltál, Tom? – kérdezte Adela.

- Semmi közöd hozzá – morogta amaz, ledobva magát az ágyra. Egy hónapja folytatták titkos viszonyukat és Tom kezdett beleunni. Már nem érezte a korábbi pusztító vágyat a nő iránt, hiszen bármikor megkaphatta, amikor akarta. Ő az a típus volt, aki mindig többet akar, mint amije van. Már nem is értette, hogyan kívánhatta annyira az asszonyt… mocskosnak érezte magát, hogy engedett alantas vágyainak, pláne, hogy mindezt egy sárvérűvel tette. Úgy érezte, elborítja a mocsok, és csak tiszta vérrel moshatja le magáról… Amikor Mardekár Malazár baziliszkusza megölte azt a szánalmas lányt, Tom rövidéletű örömet érzett, de az nem volt elég… Még több halált akart… és ezúttal nem elégedett meg azzal, hogy ráuszítja a kígyót valakire… ezúttal ő maga akarta megtenni, saját kezével…

Néha egy-egy földrengető orgazmus után arról álmodott, hogy megfojtja a karjaiban gyanútlanul szendergő nőt, de amikor felébredt, eszébe jutott, hogy butaság volna megölni egy tanárt. A gyilkosságot valószínűleg felgöngyölítenék, és a szálak hozzá vezetnének.

- Aggódok miattad, Tom – mondta Adela. Leült mellé az ágyra, és masszírozni kezdte a vállát, remélve, hogy ez enyhíti majd kedvese feszültségét.

- Ne érj hozzám! – morogta a fiú.

A boszorkány sóhajtva abbahagyta a masszírozást. – Ha nem akarod, hogy hozzád érjek, akkor minek jöttél el ma éjjel?

- Azt kérded, miért? – csattant fel a fiú és szembefordult vele. – Hogyan üdvözöltél egy perccel ezelőtt? Hol voltál, Tom? Mintha valami rosszban sántikálnék… mintha úgy éreznéd, rajtam kell tartanod a szemed! – kiáltotta, de következő mondata más csak suttogás volt. Suttogás, vádló éllel. – Nem bízol bennem, Adela.

- Dehogynem… én bízom benned, Tom. Szeretlek, és ha nem bíznék benned, nem szeretnélek…

- Akkor miért vonsz felelősségre, ha egy percet késem? Miért jössz utánam, mint egy kiskutya?

- Csak mert… - a nő hangja elhalt. – Mert… aggódom érted.

- Szóval azóta aggódsz, mióta azt a lányt megtámadták, mi? Attól félsz, hogy engem is megtámadnak, vagy attól, hogy én támadtam meg őt?

- De Tom! Hogy… hogy mondhatsz ilyen nevetséges dolgokat? Tudod, hogy soha az életben nem gyanúsítanálak ilyen szörnyűséggel!

- Tényleg nem? – a fiú felugrott. – Nekem nagyon úgy tűnt, hogy igenis gyanakszol rám!

- Dehogy! – A nő is felugrott, arca vörös volt a méregtől. – Senki nem tudja nálam jobban, mennyire utálod abban a mugli árvaházban tölteni a nyári szünetet, és a támadások miatt biztosan vissza kell menned oda… Nyilvánvaló, hogy nem dolgoznál magad ellen!

- Igaz. Nem dolgoznék magam ellen – bólintott Tom, de nem mert a nő szemébe nézni. Az asszony kis monológjától rosszabbul érezte magát, mint valaha. A nő öntudatlanul is ostobasággal ’vádolta’ őt: azzal, hogy elég buta ahhoz, hogy maga ellen dolgozzék… és ha belegondol, igaza is van. Mohó buzgalmában, hogy beteljesítse Mardekár Malazár nemes tervét és megtisztítsa az iskolát a méltatlanoktól, majdnem elintézte, hogy visszaküldjék a gyűlölt árvaházba.

De a nőnek akkor sincs joga arra célozgatni, hogy ostoba. Ostoba? Ő? A nagy Mardekár Malazár örököse?

Megint kedve lett volna megfojtani az asszonyt. Hogy merészeli? Hogy merészeli megalázni Voldemort Nagyurat?

Igen… ez az… Tom megunva és megutálva saját nevét (mely többé már nem hangzott mézédesen Adela szájából), elhatározta, hogy újat talál ki magának. Többször ízlelgette a ’nagyúr’ szót, és meg kell hagyni, tetszett neki a hangzása. Már csak hozzá illő nevet kellett találnia, és mivel mindig is foglalkoztatta a halhatatlanság kérdése, a Voldemort nevet választotta, amely franciául annyit jelent: ’elmenekülni a halál elől’. Eddig senkinek sem beszélt maga alkotta nevéről, de gondolatban egy ideje már Voldemortnak nevezte magát.

Voldemort Nagyúr.

Egyetlen nagyúrnak sem kell eltűrnie megaláztatást alantasabb személyektől, pláne nem egy semmirekellő mugli származéktól!

- Miért… miért nézel így rám, Tom? – suttogta rémülten Adela. A fiú arca már nem is volt emberi, inkább ragadozó kifejezést öltött, szeme kidülledt és furcsa vörös fénnyel izzott, mintha többé nem is szürke lenne… Vagy csak képzelődik? A boszorkány nem volt benne biztos, csak azt tudta, hogy többé nem bízhat a fiúban. Egy férfi, aki szeret egy nőt, soha nem néz így rá… ilyen gyűlölettel, ilyen… mivel is? Gyilkos tekintettel?

- Takarodj a szobámból – suttogta a nő. Nem mert ránézni Tomra. Miután vagy egy percig bámult egy piszokfoltot a padlón, hallotta az ajtó csapódását. Felnézett, sóhajtott, és eltűnődött a látottakon. A fiú nem lehet metamorfmágus, ugye? Mégis… ha nem az, akkor hogy torzulhatott el ennyire a rendszerint kedves, jóképű arca? Hogyan ölthette magára egy fenevad vérszomjas álarcát? Mi ütött az ő szeretett Tomjába?

Vér… igen, ez az. Halálra van szüksége, ölnie kell, hogy tisztára mossa magát… Arra vágyott, hogy lásson valakit a kezei közt meghalni… Megkönnyebbülésre volt szüksége, megkönnyebbülésre attól a gondolattól, hogy beszennyezte magát egy sárvérű ágyában, megkönnyebbülésre a gondolattól, hogy vissza kell mennie az árvaházba, megkönnyebbülésre a kínzó gondolattól, hogy miért kell egyáltalán árvaházban élnie: azért, mert az apja nem fogadta el őt.

Az a nyomorult mugli apja, aki nem érdemelte meg csodálatos feleségét, akit állapotosan elhagyott, hagyta, hogy magányosan szülje meg gyermekét és akkor sem törődött vele, amikor gyermekágyban meghalt, ha egyáltalán tudott róla… Tom néha eltűnődött, vajon az apja hallott-e felesége haláláról…

Az egész az apja miatt van, az egész az ő bűne! Ha nem hagyta volna el várandós feleségét, az asszony talán nem is halt volna meg, felnevelhette volna Tomot, megadhatta volna neki a szeretetet és törődést, amelyet így egy ilyen Adela Springfield-féle szukánál kellett keresnie… ó igen, gondolta Tom, nem volt szerelmes Adelába, ő csak arra lett volna jó, hogy az ’anyahiányt’ pótolja Tom lelkében… de elbukott.

Egy igazi anya nem alázná meg a gyermekét, nem igaz? Egy igazi anya nem küldené el. Egy igazi anya bízna benne…

Tom dühöngve ért a roxforti kastély tölgyfa kapujához, kinyitotta és kisietett az éjszakába.

Egy igazi anya megértené… egyre csak erre gondolt. Adela hitvány, nem pótolhatja az anyát, akire Tom mindig is vágyakozott, és mostanra szeretőként is bosszantó lett. Nincs szüksége olyan szeretőre, aki nem adja meg neki azt, amire vágyik. Mert amire vágyik, azt senki sem adhatja meg neki… és az egész az átkozott apja bűne.

Ölni… ölni… ölni kell, hogy megkönnyebbüljön.

Szinte észre sem vette, máris odaért a szárnyas vadkanokkal díszített kapuhoz. A kapu túloldaláról könnyen hoppanálhat, a túloldal már kívül van a roxforti birtokon. Persze az ő korában lévő tanulók még nem szoktak hoppanálni, de Tom mindig azt gondolta, hogy ő a szabályok fölött áll, és titokban olyan dolgokat tanult, amelyeket nem lett volna szabad…

Elsietett a vadkan szobrok mellett, miközben agya szédülten kavargott, alig kapott levegőt, alig látta a környezetét, látását elhomályosította valami őrület, mintha egy fátylat tekertek volna szorosan a feje köré: saját agya csapdájába esett, elméje egyre azt sikította neki: ölj! Már nem volt képes semmi másra gondolni…

A fátyol hirtelen fellibbent, látása kitisztult, és Tom rádöbbent, hogy egy nagy, vészjósló kinézetű ház kertjében áll. Emlékezett rá, hogy már látta azelőtt. Körülbelül kilenc éves lehetett, amikor az árvaház igazgatója kirándulást szervezett a gyerekeknek. Nagy, vidám pikniket tartottak a mezőn, annak a dombnak a lábánál, amelyen a ház állott.

- Tudod, ez a Denem ház. A mamám náluk dolgozott, míg élt. Amikor meghalt, akkor küldtek ebbe a nyavalyás árvaházba – mesélte az egyik idősebb gyerek Tomnak. – A te neved is Denem, ugye, Tommy?

Tom csak bólintott.

- Hát tudod, a mamám mesélte, hogy a család fia megnősült, de elhagyta állapotos feleségét… szemét banda ez az egész átkozott Denem család…

Az egész átkozott Denem család…

Évekkel később, amikor Tom betöltötte a tizenegyet és megkapta roxforti levelét, olyan dolgokat tudott meg, amelyekről álmodni sem mert. Megtudta, hogy édesanyja boszorkány volt, és a férje elhagyta őt, amikor elmondta neki, hogy varázsereje van. Tomnak nem volt nehéz összerakni a történetet: a Denem nevű férj, aki elhagyta terhes feleségét… így most már tudta, hogy az a ház volt az úgynevezett családja lakóhelye… Az úgynevezett családjáé, amely tönkretette az életét, amely miatt ilyen hideg, cinikus lett… Ó, mit nem adna, ha képes lenne szeretni, de nem, nem képes rá. Mindegy, hogy Adela mennyire szereti őt, a szerelme nem volt elég, hogy megolvassza a vastag jégkérget a fiú szíve körül… Tom nem tudta viszontszeretni őt, sem mint barátot, sem mint anya-pótlékot, sem mint szeretőt.

A szíve halott. Bolond volt, amikor azt hitte, szereti azt a nőt. Összetévesztette a hormonok játékát, a hirtelen fellobbanó és kihunyó szerelmet azzal a megmagyarázhatatlan, gyönyörű dologgal, melynek neve SZERETET. A szeretet olyasvalami, amit sosem érzett senki iránt. Azt kívánta bár tudna szeretni, de tisztában volt vele, hogy képtelen rá.

Bár járt-kelt, lélegzett és beszélt, alig érezte élőnek magát, mert a szíve halott volt. Egész életében az volt. Még gyermekként sem tudott igazi örömet vagy szeretetet érezni. Egyetlen érzelemre volt képes, a gyűlöletre.

Gyűlölt mindenkit.

Gyűlölte az apját, mert elhagyta az anyját; gyűlölte a muglikat, mert feltételezése szerint, mind olyanok, mint az apja; gyűlölte az iskolatársait, mert mindnek volt boldog családja; gyűlölte a tanárokat, akik szánakozással néztek rá és szemükből csak úgy sugárzott az üzenet: ’te szegény, szegény árva’…

Tom legszívesebben megátkozta volna őket. Neki nincs szüksége senki szánalmára! Csak a gyengéknek kell a szánalom, és Voldemort Nagyúr NEM GYENGE.

A minden élő iránt érzett gyűlölete elég erős volt, hogy erőt adjon neki: gyűlölete hajtotta előre, végig az ösvényen a Denem ház bejáratához. Gyűlölete erejével nyitotta ki az ajtót, hogy bemenjen és megkeresse a ház lakóit…

Az ezután történtekre Tom csak homályosan emlékezett. Apját és nagyszüleit a nappaliban találta, aztán némi kölcsönös kiabálás és átkozódás után egyenként kimondta rájuk a gyilkos átkot…

Miután percekig csak bámulta az idősebb Denemék padlón heverő testét - szemük döbbenettől tágra nyílt, szájukra hangtalan sikoly fagyott - Tom a padló reccsenésére eszmélt fel kábult révületéből. Nem ő okozta a zajt, hiszen mozdulatlanul állt, és halott ’családja’ sem mozdult többé…

Megpördült, és Immobilust kiáltott valakire, aki a zajt ütötte.

- Adela? – pislogott a megdermedt nőre, aki a bűbájtól képtelen volt mozdulni. Ha azonban képes lett volna mozogni, akkor tetőtől talpig remegett volna. Arckifejezése legalábbis erről tanúskodott.

- T…tom? – lehelte a nő, aki egyedül a száját tudta mozgatni.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fiú. Hangja hihetetlenül nyugodt volt ahhoz képest, hogy épp akkor gyilkolt meg három embert.

A boszorkány összeszorította ajkát, és szemén látszott, hogy eltökélte: nem fog válaszolni.

- Hát jó – vont vállat a fiú. – Legilimens! – szegezte pálcáját újra a nőre.

A következő pillanatban már a nő emlékeinek és gondolatainak ösvényén sétált…

Látta, amint az valami mágikus nyomkövetőt csúsztatott a talárjába, amikor masszírozni kezdte az este… Tehát tényleg nem bízott benne…

Aztán látta…

- Ne, Tom, fiam, ne ölj meg minket!

- Drága unokám, te… ugye nem fogsz… nem fogsz megölni? Az utolsó rokonaidat?

- Ó, igen, az utolsó rokonaim, a drága fiatoknak köszönhetően! Ha ő nem hagyta volna el, az anyám nem halt volna meg, és a rokonaim nemcsak koszos muglik lennének!

- Tom… Tom, kérlek… gondold meg…

- Már RÉGEN meggondoltam, APÁM. Adava kedavra!

- Tehát mindent láttál – jegyezte meg Tom, közelebb lépve az asszonyhoz. – Tudod, hogy ez azt jelenti, meg kell ölnöm téged is?

- Ne, Tom! – suttogta a nő. – Én… én hallgatok, mint a sír… nem mondom el senkinek, esküszöm! Csak… csak mondd ki rám a felejtés átkot, és mindent elfelejtek, amit láttam!

- Igen… - a fiú egy pillanatra eltűnődött. – Azt megtehetném… De ez még nem változtat a tényen, hogy nem bízol bennem… továbbra is gyanakodnál, követnél, mintha nem volnék beszámítható...

- Mert nem is vagy – felelte a boszorkány. – Épp most ölted meg hidegvérrel apádat és a nagyszüleidet. Persze, hogy nem vagy beszámítható, őrült vagy Tom. Pszichiáterre van szükséged… A Szt. Mungóban a gyógyítók biztosan tudnának segíteni rajtad… és nem küldenének az Azkabanba, mivel fiatalkorú vagy… Nem ítélhetnek el, de kaphatsz segítséget! Tom, szükséged van rá!

- Egyvalamire van szükségem: hogy lássalak meghalni… - suttogta a fiú. – És ne hidd, hogy nem öltelek volna meg már régen, ha nem tartottam volna tőle, hogy mások gyanút fognak, ha megölök egy tanárt a Roxfortban… Ha az emlékezetem nem csal, eddig még sosem történt ilyesmi az iskola életében… Tudod, én elolvastam a Roxfort történetét… De most, hogy nem vagy az iskolában, meg kell ragadnom a lehetőséget, hogy örökre elhallgattassalak, drágám. A roxforti népeknek nem kell megtudniuk a dolgot, mivel egy mugli házban történt, a varázsvilágtól távol… senki nem tudja bebizonyítani, hogy a kis Tommy Denem tette… Ugyanúgy nem tudják majd bizonyítani, mint azt sem, hogy én öltem meg Myrtle Myerst… vagy hogy is hívják? Hisztis Myrtle? – A fiú szája ördögi mosolyra húzódott, mire Adela még jobban elsápadt: krétafehér arca élesen elütött arany-vörös hajától, amely a félhomályos szobában inkább mélyvörösnek látszott.

- Szóval… te voltál az – mormolta.

- Igen, drágám, joggal gyanakodtál rám. – Tom a kezébe fogta a nő arcát. – Lehet, hogy semmirekellő sárvérű vagy, a boszorkány név szégyene, de jók a megérzéseid. A te eszeddel Adela, jól szolgálhatnád Voldemort Nagyurat… persze, csak ha aranyvérű lennél…

- Mi… milyen Nagyurat? – nyelt nagyot a boszorkány.

- Vol-de-mort. Az új nevem. Tetszik? Még szép, hogy nem tartom meg a régit, micsoda förtelem, hogy a mugli apámról neveztek el… ma éjszakától a kis Tommy Denem nem létezik… itt van helyette Voldemort Nagyúr…

- És mit szándékozik tenni uraságod? – kérdezte az asszony gúnyosan. – Átvenni az uralmat a világ fölött? Megölni az összes muglit?

- Pontosan, ahogy mondod, Adela – bólintott a fiú. Szeme eszelős fénnyel csillant föl, és egy pillanatig mintha vörös lett volna, nem szürke. – De mielőtt meghódítanám a világot, és az ügyemet segítő követőket toboroznék, biztosra kell mennem, hogy befogod azt a nagy szádat. – A nő az Immobilus bűbáj ellenére is remegni kezdett. – Sajnos a memóriatörlés nem elég biztonságos… bizonyos bűbájokkal vissza lehet hozni a törölt emlékeket, és elkotyoghatod a dolgokat, amelyeket inkább titokban tartanék. Tehát… muszáj magaddal vinned őket a sírba…

- Ne ölj meg… Tom…

- Ne merészelj megint Tomnak szólítani, Voldemort Nagyúr vagyok! – sziszegte a fiú, és az orra majdnem súrolta a nőét. Egy pillanatig egymásra meredtek, a levegő csak úgy vibrált körülöttük, közöttük...

Az asszony szerette volna megérinteni a fiú arcát, megsimogatni és elmondani neki, mennyire szereti… szereti annak ellenére, amit tett, és amit tenni fog…

Megvetette magát, amiért olyan bolond, hogy egy gyilkost szeret, egy zavarodott és veszélyes embert, aki őt is meg akarja ölni… mégis, nem tudta nem szeretni.

Nem vagyok normális, mondta magában Adela. És mégis, ahogy elnézte Tom csinos, szinte kisfiús arcát; amikor a szemébe nézett; amikor az ajkára nézett, mely mindig olyan szenvedéllyel csókolta, egyszerűen képtelen volt gyűlölni a fiút. Főleg, mert…

- Voldemort Nagyúr – suttogta a nő. – Ne ölj meg, mert a lányodat hordom a szívem alatt.

Hogy hogyan kapcsolódik mindez a jelen történéseihez? Néhány fejezeten belül megtudjátok. Addig is, kérlek, véleményezzétek az előhangot! :)

Következő