Mikor kinyitotta a szemét még mindenütt sötétség honolt. Először nem értette, akkor mire is ébredt fel, de aztán újra meghallotta az egyik szomszéd szobából kiszűrődő hangokat. Pontosabban Will kiszűrődő hangját.

- Mi van?! – Azon nyomban kiment az álom a szeméből, feltápászkodott, és a folyosón botorkálva igyekezett megkeresni a szobát, ahol Will tartózkodott valószínűleg az ál-Siriusszal egyetemben.

- Rosszabbra számítottam. – Nik az ajtóra nyomta fülét, hogy minél jobban hallja, miről beszél a két éjjeli bagoly. - Azt hittem, legalább valami elég felelősségteljes feladatot varrtak a nyakadba, de ez? Naphosszat halálra kell unnom magam, és alig történik valami.

- Persze, most csak azért akart elküldeni, hogy ne itthon töltsem a karácsonyt – reagált az ál-Sirius. Hangjából erősen kihallatszott a gúny és a szánalom maró egyvelege. – Muszáj volt valami műbalhét előadnia, de tudtam, hogy folytatása nem lesz. Pár napig még ottmaradsz, aztán karácsony után legalább gyere vissza.

- Nem is tervezek a hegyekben megrohadni, pajti.

- Na, ja…

- Ugyan, ne görcsölj! – Nagyon úgy tűnt, Nik régi barátja szintén elég jól ismeri a férfit, aki befogadta. A lány ugyan elég keveset értett a mondatokból, lévén azt sem tudta, miről volt szó. Már alig várta, hogy Will hazajöjjön, ha minden igaz, karácsony után. Lesz, miről meséljen. - Inkább mondd, hogy állsz Nikkel.

- Hogy hogy állok? Hát… - az álarcos hangja elcsuklott, a lány arcán pedig kaján vigyor jelent meg.

- Össze is jöttetek? – Will hangszínéből érezhető volt, hogy nagyon elképedt.

- Mi? – a másik férfi kicsit hangosabban kérdezett vissza a kelleténél. – Nem, dehogyis.

- Akkor?

- Semmi – válaszolt egyszerű tőmondatban az ál-Sirius. Ezzel úgy tűnt, lezártnak tekinti a beszélgetés ezen részét.

- Szépen állunk. Meg se akarod magyarázni már. Mégis ki az, aki elvállalta a másiknak szánt feladatot, hogy mindenképpen összefussatok a bálon?

- Hiába a hülye duma, akkor is a válasz ugyanaz; semmi. Kicsit furcsán viselkedik…

- Mármint azon kívül, amit megbeszéltünk? – Nik idegesen ciccentett egyet. Nem igaz, hogy nem lehet konkrétan beszélni!

- Igen. Teljesen az ellentettje annak, amit felvázoltál. Nem, hogy visszahúzódó, épp, hogy nem.

- Ühüm… Azt hiszem, mikor felvilágosítottalak nem vettem figyelembe, hogy neki is kell a társ. Igazából bármit megtesz azért, ami kell neki. De ilyen szempontból eddig nem volt szerencsém ehhez, úgyhogy ezért felejthettem ki.

- Na, szépen állunk! És akkor én mit is csináljak?

- Természetesen hagyjad – egyértelműen kihallatszott Will kaján hangsúlya.

- Remek…

- Most lenne egy epés megjegyzésem, de inkább azt ajánlom, hogy vonulj vissza, mert a végén még felkel a madárka – erre a mondatra Nik majdnem felnevetett. Ha azt hitték, hogy az elég hangos beszélgetésükre nem kel fel, akkor eléggé tévedtek.
Mivel egyszerűen levonta a következtetést, hogy több információ nem fog elhangzani, ezért a lány visszacammogott a szobájába, hogy aludjon egy kicsit reggelig.

Pedig, ha maradt volna még egy pillanatot, talán meghallja, ahogy Will elköszön az állítólagos barátjától, kimondva az egyetlen nevet, amitől Nik rettegett.

***

Nik kifejezetten nem szerette, mikor saját akaratát nem tisztelve bárki is felkeltette őt. Ha fel akart kelni korán, hogy leckét írjon, az a saját önsanyargatása volt, de mások nem próbálkozhattak ilyenekkel. Vagy viseljék a következményeket.

A mai – számunkra oly fontos – reggelünkön, azonban kifejezetten örült, hogy Luny fél kilenckor egy hangos pukkanással jelezte, hogy elérkezett a reggel, és ideje felkelni. Ez a nap azon párak közé tartozott, mikor mosolyogva mászott ki az ágyból, tudva, hogy kellemes óráknak néz elébe. Mondjuk ez az átlagos tempóján semmit sem változtatott. Vánszorgott a fürdőig, bealudt fogmosás közben… Nem is ő lett volna, ha nem ugyanazokkal a gyakorlott fogásokkal végezte volna el a rituális felébredési procedúrát.

Majd mikor elkészült, magához vette a naplóját, valamint egy pennát, és lesétált az ebédlőbe, ahol sejtései szerint a házigazda fogyasztotta épp a nap legfontosabb étkezését – a reggelit. Mosolyogva konstatálta, hogy a számára előkészített teríték immáron az ál-Sirius mellett lett elhelyezve. Dudorászva ült le, és miután szedett magának a rántottából, kinyitotta a naplóját, és elkezdte írni az újabb bejegyzését, míg a másik kezével ügyetlenül próbálta az ételt a szájába navigálni. A másik ekkor bújt elő az újságja mögül.

- Jó reggelt! – mondta egy csöppet nyúzottan.

- Neked is – reagált mosolyogva a lány. Fel nem adva tervét tovább folytatta az este elkezdetteket: - Ha jól hallom, valaki nem aludt eleget az éjjel. Tán túl hangos voltam, mikor kimentem a toalettre? – tettette az aggódót, mire elérte, hogy a férfi az éppen kortyolt narancslevét félrenyelje.

- Voltál… kinn? – kérdezte fuldokolva.

- Ó, igen, de tudod, nem nagyon ismerem még ki magam itt. Bonyolult az a sok szoba. Jó párba benyitottam, mire meglett, amit kerestem – mondta, miközben a tegnap esti eseményeket véste a könyvébe. – Azt hiszem, hozzád is benyitottam. Hallottam a szuszogásod. Akkor lehet, hogy mégis aludtál…

- Aludtam is. Csak megvisel a koránkelés.

- De miért keltél korán? – nézett fel az írásból – most először – érdeklődve a lány.

- Elmentem fát keresni – morogta az orra alá a másik. Amit viszont ez a reakció váltott ki Nikből, azt nem köszönte meg.

- Váó! – kiáltott fel örömtelien, kiejtve a kezéből a tollat. – Ugye még nem szerezted meg?!

- Nem, még sajnos nem… - nyögte remény vesztve az ál-Sirius. Úgy tűnt, nem fogta fel Nik reakcióját.

- Remek, akkor ezt gyorsan befejezem, aztán kimegyünk, a kertbe. Ha jól sejtem, van fenyőd is – magyarázta mosolyogva.

- Te ki akarsz vágni egy fenyőt a kertből? – az ál-Sirius hangja hitetlenséggel volt tele.

- Persze! Minek vásárolni… Az sokkal igazibb, ha a fenyő a te saját kertedben nőtt. Ugye fel is díszíthetem?

- Fel, hogyne. Én úgyis utálom azt csinálni minden évben.

- Köszi! Na, akkor indulás!

Nik a délelőtt nagy részét dirigálással töltötte. Magyarázta a férfinek a karácsonyfa lényegét, és azt, hogy ő mindig előbb díszítette fel, mint kellett volna, ezzel is elérve, hogy pár órára nyugton hagyják a szülei. Majd fát választott. Bár nem volt túl sok példány, mégis elsőre rendszerezte mindegyiket, szemrevételezte és hosszan ecsetelte a jó és rossz tulajdonságaikat, és végül megkérdezte:

- Na, mit gondolsz, melyiket? – állt meg a kert közepén, és nézett körbe. A sok gondolkodás alatt eléggé összejárta a havas területet, és érezte, hogy a nadrágja a sípcsontjáig vizes. Talán fázott is volna, ha nem egy ilyen szörnyen lényeges feladatra koncentrált volna.

- Fogalmam sincs! – úgy tűnt, a másik nem élvezi olyan nagyon az egész „faválasztás” dolgot. Nem is csoda, hiszen a hőmérséklet jóval a nulla alatt volt, amire a szél is tett egy lapáttal. – Mondjuk azt ott – mutatott egy véletlenszerűen kiválasztott felé, mire Nik lesajnálóan elmosolyodott.

- Ejnye, rossz választás. Az ott egy szimpla normann, ami nem elég mutatós. Igaz, hogy legalább a tüskéi nem olyan szúrósak, de tekintve, hogy én díszítem, mert a házigazda túl lusta, ezért nem is baj, ha inkább azt az ezüstöt választjuk – intett a kert legmagasabb ezüstfenyője felé, mire az ál-Sirius türelmét vesztve felhorkantott.

- Ne hülyéskedj velem, az be se fér!

- Ó, hát akkor majd be fog! – állította Nik sziklaszilárd elhatározással. – Van valami kunsztod a tértágító bűbájok terén?

- Van…

Az ál-Sirius nyafogva, és folyton morgolódva ugyan, de végül kivágta a méteres ezüstfenyőt, és nagy nehézségek – és rengeteg elhullott tüske – árán bevarázsolta a nappaliba. A fa nemhogy a kétméteres nagyságot elérte, de még olyan széles is volt mellé, hogy a bútorokat is át kellett rakosgatni, hogy el is férjen. Mikor pedig már a helyén állt, várva a feldíszítést, Nik kitessékelte a másikat, mondván ne zavarja a mestert munka közben.

***

- De mégis meddig kell kint maradnom? –dörömbölt az ajtón a férfi órák múltán.

- Ameddig szükséges! – emelte fel a hangját Nik.

- Na, jó, de még nem vagy kész?!
Válasz helyett, egy fej jelent meg az ajtóban.

- Nem, még nem – válaszolta a lány mosolyogva. – Majd holnap.

- Jaj, de jó… Viszont én még ma be akarok menni oda.

- Hát… Az akkor pech – vigyorgott gonoszul.

- Őőőő… Kérlek? –próbálkozott az ál-Sirius, mire Nik felnevetett.

- Nem lehet lekenyerezni, bocs.

- Na, de mégis! – háborodott fel. – Unatkozom!

- Csak nyugodtan – azzal Nik becsukta az ajtót, és hogy véletlen se tudjon a másik bejönni, kitámasztotta egy székkel.

- Te most kizártál? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.

- Ó, nahát, hogy találtad ki? A kiszűrődő hangokból állapítottad meg, vagy abból, hogy a kilincs nem mozdítható?

- Jó, elmegyek sétálni! Majd jövök…

- Rendben, szia!

Az igazság az volt, hogy Nik már rég készen volt a fa díszítésével, csakhogy nem szerette volna, ha a másik előre megnézi a karácsonyfát. Végtére is, karácsonykor kell kész lenni vele, vagyis csak akkor szabad teljes egészében látni. Mivel ő maga az első és a második szabályt is áthágta, ezért úgy vélte legalább valaki legyen, aki be is tartja őket.

Mikor megbizonyosodott róla, hogy az ál-Sirius elment, felbattyogott az ideiglenes szobájába, hogy egy kicsit írogassa végre a naplóját, ugyanis a reggel nem sikerült befejeznie.