Nik még egyszer ránézett a szobájára, és csak tompán érzékelte, amikor társa kimondta a hármas számot. Átpasszírozva magát egy keskeny gumicsövön, egy ház elé érkeztek. Egyszerű, belvárosi épület volt, narancs téglából, piros tetővel. Érdekes színösszeállítás – gondolta a lány.

- Befelé –suttogta a férfi, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót. Az előszoba hosszú folyosója egyszerű volt és üres. Ha nem lett volna az a jó pár kép a falon, akár még kopár is lehetett volna. Niket először közömbösen érintették a fotók, aztán eszébe ötlött, hogy kell lennie olyan portrénak is, amin a furcsa, titokzatos és nem kevésbé vonzó társa van. Már épp azt tervezte, hogyan közli majd a másikkal, hogy máskor azért legyen óvatosabb és körültekintőbb, mikor leolvadt arcáról a mosoly, és megdermedt.

- Az ott az édesanyám – mutatott a másik a megfakult családi portrén az egyetlen nőre. A vékony asszonyon meglátszott az idő nyoma, apró ráncai a szeménél és a szájánál azonban kellemes mosolyra húzódtak. Egyik kezét egy hasonlókorú férfi vállán pihentette, aki Niket erősen emlékeztette valakire. Csak azt nem tudta, kire.

- Az, az édesapám – intett az előbb említett illető felé, mikor Niknek újabb furcsaság tűnt fel.

- Hogyhogy nem mozog a kép?

- Anyám mindig úgy vélte a dolgok egyszerűen jók. – Látva a lány pillantását, hozzátette: - Igen, ebben nem hasonlítunk.

- Ez itt maga, ha jól sejtem – bökött a kiskölyökre, akinek álarc fedte az arcát. – Maga mindig álarcot hordott, vagy csak volt olyan okos, hogy elvarázsolja?

- Mire tippelsz? – kérdezett vissza amaz, hangjából kihallatszott,
hogy fennkölten mosolyog.

- Hogy tudott maga arcot mosni… - kezdte Nik hasonló
kifejezéssel az arcán, mire a férfi türelmetlenül közbevágott.

- Te vagy az egyetlen, aki álarcban lát – mondta türelmetlenül. – Mindenki más szemében az igazi arcom van a fotón. Erre van a nappali – tolta szelíden Niket a folyosó végében nyíló ajtó felé.

***

- Szép szoba – reagált a lány körbenézve.

Egyszerű antik bútorokkal volt tele, egy sötétbarna, fából készült vitrinnel, egy fehér kanapéval, egy dohányzóasztallal, valamint az ajtó felöli oldalon könyvespolcokkal. Nikkel szemben két nagy ablak hirdette, hogy a hátsó udvar még szűz hóval fedett. Ekkor érezte úgy először a szünet óta, hogy itt helyben elsüllyed szégyenében. Ha Aaron ezt látná… Elszökött egy idegennel, azt sem tudja, hova. Mi lesz, ha kiderül, tényleg becsapták?

- Gyere, megmutatom a szobád – fogta karon a másik, és ő hagyta, hogy vezessék, ahogy eszébe jutott, ami az elmúlt napokban is a fejfájása fő okozója volt. A kis, fekete doboz a ládája mélyén lapult, benne a zsebórával. Aaronnak vette, tehát egyszer muszáj lesz odaadnia neki. De ha egyszer még csak a szemébe se tud nézni… - Min gondolkodsz ilyen nagyon? – ébresztette fel a lányt egy töprengő hang.

- Csak, hogy tényleg jó ötlet volt-e elszökni – hazudta az szemrebbenés nélkül.

- A legjobb. Sokkal kellemesebb karácsonyod lesz, ígérem.

- Ez igazán kedves öntől, Mr. öhm… Mit is mondott, hogy hívják? – emelte a tekintetét a férfire Nik. Nem kellett volna… Azok a szemek! Csak tudnám, honnan olyan ismerősek…

- Hívj, ahogy akarsz – válaszolta, mire Nik megtorpant, ezzel őt is megállásra késztetve.

- Akárhogy?

- Bárhogy – bólintott a férfi.

- Akkor legyél… - a lány elgondolkodva meredt maga elé, majd egy pillanat múlva felragyogtak a szemei. – Legyél Sirius. – Egy apró villanás vagy talán annyi se, csupán ennyi volt az álarcos reakciója. – Egy kedves barátom után. – A férfi ismét biccentett.

- Ez lesz a te szobád – lökte be az ajtót a lépcsőtől legtávolabbi szobában a házigazda, és előreengedte a lányt, hogy maga csodálhassa meg a helyiséget, amit a szünet végéig magáénak mondhat.

Amint Nik belépett egy pillanatra a nevét is elfelejtette. A vendégszoba – mert kétséget kizáróan az lehetett – pont olyan volt, mint az a terem, ahol Aaronnal találkozott, csak épp kicsiben. Nagyjából kerek, magas mennyezetű, fénylő parkettás, egy részén ablakok sorával, szorosan egymás mellett.

Az ajtótól jobbra levő kovácsoltvas ágy szintén kerek volt, vele szemben a lakónegyed havas tájképével, mellette két oldalt szekrénnyel. Az ablakok előtti pódium-szerűség arra engedett következtetni, hogy egy zongora is a bútorzat része lehetett valamikor. Hisz máskülönben miért pont ilyen jellegzetesen csinálták volna a szobát?

- Rendezkedj be, én addig intézkedem vacsora ügyben. Nyolckor eszünk.

- Te főzöl? – nézett rá megütközve Nik, mire a férfi elnevette magát.

- Nem, én szólok a házimanónak – válaszolt, majd becsukta maga mögött az ajtót.

***

- Nik, aztán te is kifogtad Merlin lábát – sóhajtatta a lány, ahogy eldőlt az ágyon, és a plafont kezdte kémlelni.

A terve első részét úgy-ahogy megcsinálta, vagyis ott volt, talált magának egy illetőt, aki az apját szintén nagy bizonyossággal átveri, és ugyanakkor normális. Vagy legalább annak tűnik.
Most már csak azon volt a hangsúly, hogy hogy váltsa be a terve második részét. Igazából nem értett ő az ilyesmihez, de Will hathatós módszerének felvázolásával kezdett valamit ő is konyítani ehhez az egészhez.

Visszaemlékezett a fiú szavaira…

Na, drága Niko, mikor keltetted fel valakinek az érdeklődését? Ha elérted, hogy valamiért benne ragadj a gondolataiba. Ahhoz pedig mi kell? Hogy legyen benned valami, ami nagyon… vonzó. Nem mintha nem lenne! Aú! Oké, nem úgy értettem… Szóval a lényeg, hogy ilyen dolog nagyon ritkán van, ezért kell „legyártani” a gondolatot. Na, akkor most. Mivel lehet a legjobban érdeklődést, és érzelmeket szítani? Pontosan. Össze kell veszni vele. Nem nagyon, csak egy kicsit piszkálni. Például, úgy szólítod, ami nem tetszik neki, ahogy én teszem veled. És látod, el is érem a célom, mindig rám figyelsz. Vagy valami mással cukkold. Mondj félreérthetőt! Az a legjobb, bár talán az túl rámenős. Te nem vagy olyan…

Jó, a cukkolás nagyjából megvolt. Az álarcos dologgal. De akkor mivel jöjjön elő?

Nikbe hirtelen ütött a felismerés szikrája, felpattant az ágyból, és úgy döntött lecseréli az ugyan szép, de eléggé kényelmetlen báli ruhát. Csak találok valamit helyette – gondolta ördögi vigyorral az arcán, miközben belemerült a csomagja tartalmába.

***

- A vacsora tálalva! – sipította egy kis manó Nikre a frászt hozva, aki éppen próbálta magára passzírozni a ruháját.

- Azonnal megyek – bólintott kurtán, és még egyszer megnézte magát a tükörben, aztán ahogy a manó egy pukkanás kíséretében eltűnt, újra feltűnt az igazi, sátáni mosolya. – Ezt most nagyon meg fogod járni, barátom – közölte a tükörképével, aki minderre csak egy egyszerű, ám annál kifejezőbb kacsintással válaszolt.

Niknek ekkor ugrott be, hogy igazából azt sem tudja, hol az étkező. Nem zavartatta magát különösebben, addig nyitogatta az ajtókat, amíg meg nem lelte a hosszú asztalt, aminek a két vége meg volt terítve.

Valahogy sejtette, hogy a saját kezébe kell vennie a dolgokat.

- Szia! – köszönt az asztal távolabbi végéből az álarcos.

- Helló – válaszolt nagy lazán Nik, miközben épp a terítékét szedte össze. Majd az asztal másik végéből fog ordítozni a másiknak. Persze…

- Te mit csinálsz? – jött rögtön a döbbent kérdés a férfitől.

- Na, mit gondolsz? Úgy nem tudnánk beszélgetni.

Végszóra a lány elhelyezte az evőeszközöket kicsit talán túl közel az ismeretlenhez. Vagyis pont jó helyre tette őket.

A vacsora pont olyan volt, amilyennek Nik elképzelte. Sok, és isteni finom. Annyi féle ételt szervírozott Luny, hogy a lánynak csak az az egy alternatívája maradt, hogy ezek már előre elkészültek, mert egyszerűen nem lehetett ennyi mindent ilyen rövid idő alatt elkészíteni. Miközben pedig ettek, ő csak úgy árasztotta a kérdéseit. Te is roxfortos voltál, Sirius? Mondd csak Sirius, téged is tanított Flitwick? Dumbledore volt az igazgató, ugye Sirius? Honnan is ismered az apám, Sirius?

Minden mondatba beletette a kreált nevet, igyekezett nagyon boldog-csacsogósra venni a figurát, és minduntalan hozzáért a másikhoz, vagy a kezével, vagy a lábával bökte meg „véletlenül”, valamint ugyanakkor nyúlt az ételért. Ezzel elérte, hogy a főfogás után az ál-Sirius ábrázata hasonlított egy frusztrált kisegéréhez, aki nagyon szeretett volna menekülni. Mégis, Nik nem különösebben zavartatta magát, és ugyanúgy folytatta a beszélgetést, mikor a desszert is megérkezett.

- Egyébként nincs barátnőd, Sirius? – kérdezte mosolyogva a lány, ahogy nekifogott a csoki fagyijának, mire a férfi kicsit túl sokat falt be egyszerre az édességből, és enyhe köhögő rohamot kapott. – Ejnye, meg ne fulladj, Sirius – ütögette meg óvatosan a hátát Nik, és hozzá felvette a legártatlanabb arcát. – Szóval?

- Nem, nincs barátnőm – válaszolta a másik a kelyhét fixírozva. Csak annyi szerencséje volt, hogy az arcát eltakarta az álarc, így nem látszott a minden bizonnyal piros ábrázata.

- Ó, milyen… - kezdte Nik szomorú hangon, direkt félbehagyva a mondatot, hogy a másik reflexből ránézzen. Mikor összekapcsolódott a tekintetük Nik elmosolyodott: - Sajnálatos.

Az ál-Siriusnak erre nem volt más válasza, mint egy sóhajtás, majd újra a desszertjét kezdte bámulni. Mikor pedig a lány látta, hogy nem figyelnek rá, végre megeresztett egy önelégült, de őszinte mosolyt. Úgy döntött mára befejezi a szemétkedés hadműveletet, és inkább csöndben marad. Hisz egy ilyen mondat után még ki akar bármit is überelni.

- Nos, akkor köszönöm szépen a vacsorát, Sirius – intett búcsút Nik immár az emeleti szobája előtt a másiknak. – Igazán mennyei volt az étel, a társaságról meg ugye nincs is mit beszélni – mondta egy sugárzó mosoly kíséretében. – Aludj jól.

- Te is – nyögte erőtlenül a másik, és amint becsukódott a lány mögött az ajtó, egy elég hangos sóhajt eresztett meg, ami már régen kikívánkozott.