Idegesen járkált fel s alá a szobájában, Willt várva, aki nem volt sehol. Tudta, hogy késni fog, mert William Shore nem tud pontosan jönni, soha és semmilyen esetben sem, de azért ez már mégis csak túlzás volt. Fél órával ezelőttre rendelte ide a fiút, hogy az öt perce kezdődött nyitóünnepségre aztán tényleg itt legyen, erre tessék. Legalább szólt volna, hogy nem jön…

Amint ez a mondat átsuhant az agyán, az ablak felől kopogás hallatszott; egy barna kuvik kért bebocsátást, egy levéllel a lábán. Nik idegesen feltépte az ajtót, leszerelte Teofilról az üzenetet és lendületesen útnak engedte. Hiába, sosem tudott a mérgén uralkodni.

Drága Nik!
Sajnálom, hogy csak most szólok, de közbejött valami. Egy barátom megkért, hogy segítsem ki, mert fontos. Öhm… Többet nem mondhatok, majd úgyis meg fogod tudni idővel, ha minden jól megy, ne parázz.

Bár nem díjazom a terved, azért a saját boldogságod érdekében, szorítok, hogy összehozd.

Ölel,
Will

U.i.: Igyekszem visszatérni a szünet vége előtt, de nem garantálok semmit!

U.i.2: Teót még a reggel elküldtem, de tudod, milyen öreg már. Remélem azért időben odaért, és nem épp azon gondolkoztál, hogy hogyan gyilkolsz le, mert megint „elkéstem”.

A lány pár másodpercig mozdulatlanul állt. Az egy dolog, hogy Will mindig késik, de most már magára is hagyja?! Na, szépen állunk.

- Tudod ki fog egyedül lemenni azokhoz az idióta sznobokhoz – suttogta alig hallhatóan, és egy lendülettel leült az asztalához, hogy jobbat ki nem találván, rajzolgasson.

***

Nik maga sem tudta miért, mégis lement a bálozók közé. A hátsó lépcsőnek hála, észrevétlen maradt, azért is, mert az apja épp a nagyon puccos beszédét adta elő, így mindenki felé figyelt. Lassan közelítette meg a sznob-tömeget, ám annyira görcsösen figyelt, hogy ne vegyék észre, hogy nem látta az egyetlen szempárt, ami végig rajta tartotta a szemét.

Azonban bármennyire is próbált elrejtőzni, az apja csakhamar észrevetette, és magához intette.

- Ajánlom, hogy viselkedj, vagy a fújhatod a barátodat – sziszegte oda, hogy csak Nik hallja. Majd hangját ismét felerősítve a vendégekhez szólt. – S most, hogy lányom is csatlakozott hozzánk, kérem, élvezzék az este további részét! – Csak egy csettintés volt. A fények elhalványultak kifejezve ezzel a bálterem gyönyörű, kék, átlátszó mennyezetét és az arany szegélyezést. A halk zene pedig olyan volt, mintha a falakból jönne.

Nik – ha nem lett volna rossz hangulatban, amiért Will végül nem tudott eljönni – talán még el is lágyult volna a főlépcső aljából nyúló látványtól.

Felhangzott az első keringős zene, amit a terem közepén a házigazda és neje nyitott meg, lányukat így egyedül hagyva, aki kapva kapott az alkalmon, hogy visszatérhessen szobája rejtekébe.

A Sors azonban nem így akarta.

- Szabad? - kérdezte egy mély és határozott hang közvetlen Nik háta mögött, hogy a lány beleremegett, mielőtt megfordult volna.

A magas, fiatal férfi émelyítően nézett ki, és ezt nagy valószínűséggel tudta is magáról. A feketénél talán csak egy leheletnyivel zöldebb öltönyt viselt, fehér csokornyakkendővel, ami akaratlanul is az átlagosnál éppen csak egy kevéssel hosszabb nyakra emelte a tekinteteket. Az arcát Nik nem látta, mert java részét az álarc tette ki, ezzel az idegent még vonzóbbá változtatva. A megjelenése kifogástalannak mondható lett volna, hidegnek és sznobnak, azonban volt valami, amitől az egész lénye igazi lett; a haja. Az emberek első gondolata az lenne, hogy egy sündisznó nőtt rá a férfire. A kicsit hosszabb, barna haj, úgy állt, mint ezer apró, szerteágazó tüske.

Nik kiszáradt szájjal, laposakat pislogva készült épp elrontani az amúgy elég szép összhatását, és a lehetőséget, hogy beváltsa az ötletét, míg végül nagy nehezen meg tudott szólalni.

- Legyen – válaszolt, és igyekezett összeszedni magát, ahogy elfogadta partnere felé nyújtott kezét.

A táncoló párok nem zavartatták magukat, senki sem vette észre az újabb csatlakozókat, csupán a házigazda. Beesett szemeit egy pillanatra összehúzta, mert sehogy sem emlékezett a zöld öltönyös férfire, azonban nem tudott sokat töprengeni, ugyanis az egyik kollégája tartott épp felé, valószínűleg, hogy újabb üres csevegést folytasson Mr. Millerrel.

Közben Nik próbálta megtartani kocsonya lábait, és csodálkozott, hogy képes volt nem összeesni az elmúlt percekben. Az már aztán tényleg maga volt a csoda, hogy ráadásul egyetlen lépést sem rontott el. Az izzó tekintet, amivel az ismeretlen folyamatosan őt nézte, olyannak tűnt, mint valami röntgensugár, s abban a pillanatban, mikor Nik hajlandónak látszott viszonozni a pillantást, úgy érezte, az idegen mindent tud róla. Bár – amint azt Nik nagyon alaposan megállapította – szép ívű szája nem mosolygott, a szemei akkor is csillogtak. Valóban különös egy férfi volt ő… S ugyanakkor a célnak tökéletesen megfelelt. Vagy legalább is, nagyon úgy nézett ki.

Ám Nik bármennyire is próbálta átadni magát a nyugodt hangulatnak, teljesen azért nem tudta. Minduntalan ott lebegett előtte az apja képe, ahogy egy-egy forgásnál megpillantotta őt a tömeg szélén, és elgondolkodott rajta, vajon jó ötlet ez az egész.

Ahogy az apja visszanézett rá egy másodpercre eltűnt a boldogság álarca és elkomorodott a tekintete, ami partnerének is feltűnt.

- Hát hallod, ha én a helyedben lennék, már rég nem itt laknék… - mondta halk-lemondóan, úgy, hogy szinte csak egy sóhajtásnak hatott.

- Miről beszél? – Nik arca riadt csodálkozásnak adta át a helyét, és egy pillanatra táncolni is elfelejtett.

- Ne állj meg, mert látja – karolt újra társába a másik. – Mellesleg, igen, pont arról beszélek – magyarázta jelentőségteljesen, mire Nik elfehéredett.

- De… De hát… Honnan tudja? – a lány hangja remegett, és páni félelem járta át minden porcikáját. Ha ez az ember tudja, akkor a többi is?!

- Megvannak a saját kapcsolataim – válaszolt a férfi, amit rögtön meg is bánt, látva, hogy Nik arca – ha ez egyáltalán még lehetséges – még inkább a fehér fal színét vette fel. – Ne fél, nem olyan kapcsolatok. Senki más nem tud róla.

- De ugye… nem fog csinálni semmit?

- Kedvem lenne egy kicsit móresre tanítani az apádat – az arca elkomorult, ahogy a távolban kiszúrta Mr. Miller alakját. – Viszont nem fogok vele semmit tenni. Ám számodra van egy ajánlatom.

- Mégis milyen ajánlat? – kérdezte Nik hitetlenkedve, ahogy felvetette magában azt az elvetemült ötletet, hogy a férfi már tudja is, mit akar tőle. Vagyis hogy…

- Iskolába jársz még, ugye?

- Igen, de ez hogy jön ide? - a lány még mindig nem tudta összerakni a képet. Tényleg arra gondol, amire ő?

- Nos, úgy, hogy akkor csak a téli szünetre kellene elmenned innen. Utána visszamész tanulni, és vígan éled az életed. Akkor nem szenvednél többet.

- De mégis hol lakjak? Nincs saját pénzem, lopni pedig nem fogok…

- Ezért ajánlom fel, hogy lakj nálam – bólintott rá a másik, továbbra is fenntartva a szemkontaktust.

- Mi? Hisz azt sem tudom, ki maga! – emelte fel a hangját Nik, miközben a teremben tapsvihar tört ki, mert véget ért a zene.

- Elhiheted, egy oldalon állunk, és nem verlek át. Ha elfogadod, akkor menj, pakold össze a dolgaid, nyisd ki az erkélyajtód, és fél óra múlva elmegyünk innen. Örökre. – Vált el a férfi Niktől, távozáshoz készülve.

- És ha nem? – kérdezett újra.

- Akkor köszönöm a táncot – biccentett a furcsa idegen, és otthagyta a zavart Niket.

A lány lelkében apró fénysugár gyúlt. Fény, amely gyógyít és meleget hoz. Fény, ami reményt ad a kopár, fekete fáknak, hogy ismét eljő a tavasz, ne aggódjanak. Mert nincs miért, itt az idő újra virágba borulni, hagyni, hogy a jóságos fény körülölelje őket, s a kellemes világosság meghozza gyümölcsét. Olyan fény ez, amely keveseknek adatik meg, a kiválasztottaknak, akiket a fentiek megajándékoznak…

Nik nem gondolkodott, csak cselekedett. Végül is, így két legyet üt egy csapásra. Ez biztos siker. Észrevétlenül felment a szobájába, bezárta maga mögött az ajtót, kinyitotta az erkélyt, és azt a kevés cuccot, amit kinn hagyott gyorsan bedobálta a roxforti ládájába.

Aztán leült az ágyára, és várt. Hitetlenül meredt maga elé. Tényleg elmegy? De mi lesz, ha az apja megtalálja? Remélte, hogy az idegen erre is gondolt.

Hallgatta a lentről kiszűrődő halk zenét, miközben odabent üresnek érezte magát. Nem jön vissza. Soha többet. Soha. Soha…

Még akkor is ez a szó csengett fülében, mikor az álarcos hoppanált az erkélyre.

- Á, szóval most nem makacskodsz – jegyzete meg nevetve, ahogy beljebb lépett.

- Honnan veszi, hogy amúgy igen? – nézett rá lesújtó pillantással a lány.

- Mert mindig visszakérdezel. Nos, kész vagy?

- Mindjárt. – Egy papírt vett ki az éjjeliszekrényéből.

„Remélem jól telt az estétek. Részemről elköltöztem. Úgysem találtok meg, s ha mégis akkor előre szólok, hogy vannak kapcsolataim. N”

- Kész – Nik a papírt az ágy közepére tette, és várakozóan fordult a másik felé.

- Akkor indulás – bólintott az, kivitte a ládát majd megvárta amíg Nik belekarol. – Háromra.