Nem is olyan távol Blackfriars birtok ódon falaitól, egy másik ősöreg épület egyik toronyszobájában egy idős mágus üldögélt vörös bársonykarosszékében az ablakkal szemben, és az udvart fürkészte lankadatlanul.

Vannak olyan dolgok, amit az ember akkor sem ért meg, ha egy igazi, világszerte ismert zseni, ahogy vannak olyan tulajdonságok, amik az embereket nagyon félre tudják vezetni. Utóbbival saját maga is szembetalálkozott, egy szőke, feltűnően vonzó arcú, és hihetetlenül okos ifjú esetében, aki olyan dolgokat csalt elő belőle, amiket más soha nem tudott sem azelőtt, sem azután. De az már rég volt. Azóta fejlődött, és lassan, de biztosan, ott tartott, hogy nem maradt benne egy hasonló tulajdonság se. Bár naivitását sokszor hozták fel, azért jegyezzük meg, egy közel száz éves mágus maximum csak úgy néz ki, mint aki naiv, és azt is csak azért, hogy az egyáltalán-nem-ördögi terve sikerüljön a maga módján. A kollégái olykor azt is merték mondani, hogy a kerekei már erőteljesen megfogyatkoztak, de ez ugyanúgy nem volt igaz. Az, hogy nem maradt olyan, mint a többiek, nézett úgy, mint aki mindjárt kettéharapja a diákokat, ha valami rosszat csinálnak, és az, hogy mindenkit próbált így vagy úgy jókedvre deríteni, az bizony jobb körökben csak a humorérzék néven emlegetett tulajdonság volt, semmiféle „kerékhiány” nem szerepelt a megnevezésben.

Ha azt mondjuk, nem voltak rossz tulajdonságai, azt úgy kell érteni, hogy hasztalan tulajdonságai se voltak. Ilyen idősen nem is lehettek. S pont ezért nem értette, ami most körülötte folyt.

Tudta, tisztában volt vele, miért kellett felvennie Aaront a kollégái közé. Egyértelmű volt, hogy a kastélyban kell maradnia, máskülönben egy-két ember a dolgai eléggé rosszra fordultak volna, és mivel jobb ötlete nem volt, ezért a legkézenfekvőbb megoldást választotta.

Azt is tudta, hogy Aaron hogy érez a lány iránt. Normális volt, mert ez a legtöbb esetben elő szokott fordulni. Mindig csak azok a rohadt klisék… Nem lehetne egyszer végre változtatni azon a nyomorult hagyományon? Vagy direkt csinálják, hogy mindegyiküknek ugyanolyan rémes sorsa legyen? Párszor úgyis sikerült eddig…

A terve abszolút tökéletes volt. Segít Aziasnak, ezáltal fenntartja a régi jó baráti kapcsolatot, és segít Niknek, hogy még véletlenül se kelljen Aaron nélkül maradnia.

Az idei évben a terve ugyanolyan tökéletesen folytatódott tovább, mint eddig. Aaron visszatért, mint a hősszerelmes, aki távolról figyelheti a védencét, Nikkel szintén minden normális volt, ott volt neki Bianca, a Tekergőkkel is többnyire jól kijött, és a két személy külön-külön élte az életét.

Minden abszolút tökéletes volt.

Két teljes hétig.

Aztán jött a Sors.

Lehet, hogy öreg volt, lehet, hogy bölcs, sőt az is lehet, hogy elég sokat tudott a világról és arról, amiről senki se beszél, de attól még megvolt a saját véleménye. A Sors olyan dolog, ami – a legtöbb ember hiedelmével ellentétben – ott van, ő a hátsó irányító, akinek nincsenek érzései, csak a leírt parancsot követi. Ő maga úgy képzelte, hogy az emberek nem döntenek. Azt a Sors teszi, míg az emberek a felhozott lehetőségekből kiválasztják azt, ami nekik akkor tetszik. Aztán a Sors tovább szövi a történetet úgy, ahogy neki megadták korábban, és várja, amíg újra akcióba kell lépjen. A Sors az, aki dönt, nem mi. Velünk csak elhitetik, hogy mi magunk kovácsoljuk a saját életünket, és mindenki el is hiszi ezt addig, amíg valami olyan be nem következik, ami megválaszolja a kérdést, méghozzá negatív irányba. Ezt sokan nem hiszik…

De őszintén, ha nem lenne a Sors találkoztak volna? Nem, akkor soha, de soha, nem rontja el a varázslatot, akkor Aaron ugyanúgy láthatatlan maradt volna Niknek, és akkor nem futnak össze a folyosón.

Persze az ember egy olyan faj, ami nem adja fel az elveit. Meg tudod magyarázni a Sors nélkül is, hogy hogy cseszted el azt a varázslatot?

Persze! Öreg vagy már. Csupán ennyi.

Öreg esetleg, viszont nem hülye. Ha ténylegesen nem lenne az az izé, amit Sorsnak nevezünk, akkor Nik aznap felállt volna a padlóról, és egy bocsánatkérés mellett továbbhaladt volna a folyosón Bianca után.

Ehelyett mi is történt?

„- Öhm… Bocsánat, jól vagy? – nyújtotta az idegen a lány felé a kezét, de Niknek egy hang se jött ki a torkán. Azok a szemek. Jaj, azok a szemek. Zöld alapon barnás futtatás a pupilla körül. Úgy nézett ki, mint egy őszi falevél, ami épp kezdett barnássá válni, de még a zöld volt az uralkodó szín. Valójában nem is lehetett eldönteni, hogy milyen színe is van pontosan, ám arra rögtön rájött Nik, hogy olyan könnyű bennük elveszni, mint mikor egy ismeretlen helyen bolyongsz a vaksötétben.”

Az igazgató idegesen horkantott fel. Tipikus tinédzser gondolkodásmód. Tipikus tinédzser lány.

Ennyi a magyarázat a Sorsra ismét, ennyi elég, hogy az önfejű ember elhiggye, nincs olyan, hogy Sors. De mégis van…
Mert, ha nem lenne Sors, mit gondoltok, mi lenne most? Semmi. A lány menne az egyik irányba, a fiú a másikba, mint eddig, és elfogadná a tényt, hogy a lány már sose veszi észre. Nem lenne baj, nem lenne probléma, a terv egy kis zökkenővel ugyan, de folytatódna, Sors se lenne. Erre mondják, hogyha a kiskutya nem végezné el mindennap a dolgát, valószínűleg kipukkadna.

Lefordítva, ami van, az van, és ne áltassuk magunkat, hogy nincs.

S tudod mi a helyzet?

„azon a napon még kétszer összefutottak”

Nem a Sors. Ugyan, hisz a Sors ilyet sosem csinálna. A lány a főfolyosókat használta, amin a legtöbben közlekednek, tehát nyugodtan megtörténhetett, hogy még találkoztak.

Az ember egy makacs valami, aminek se eleje se vége. Nem hiszi el a nyilvánvalót, ha az orra alá dugják, akkor se…

„Nem maradok az, aki voltam. Ideje lesz már igazi Griffesként viselkednem! Vagyis, fogom magam és nem adom fel! Hiába Black, nem hagyom, hogy megint nyerj! Megalázhatsz, meg is verhetsz, de Niket nem adom!”

A jelek lehetnek akármilyen tiszták is, az elveket nem adjuk fel. Pedig egy idő után aztán tényleg fel kéne. Nem a Sors? Akkor?
Nem lehet a Sors, mert mivel annak sincsenek érzései, ezért nem dönthet az emberek érzései felett. Meg, ha valóban az lenne, nem így gondolkodna Nik:

„Mert nem is akarok én mást tőle. De komolyan, engem nem érdekel, csak szeretem az embereket kiosztani, és ez egy csodás alkalom lenne, igaz-e? Letolni, hogy irántam nem lehet csak úgy érdeklődni”

Lehet, hogy a Sors nem irányít mindent. El kell ismerni, hogy nem csinálhat mindent az ember helyett, valamit neki is tenni kell, hogy életben maradjon. Ahogy mondta az igazgató, a Sorsnak nincsenek érzései, ezért nem táplálhat az emberekbe érzéseket, azokat maguk döntik el. De a Sors attól még ott van.

S az ember végül csak akkor adja fel a sakkjátszmát, mikor az ellenfél kimondja:

Sakk matt.

„azok után, hogy ily szépen elbeszélgetett Aaronnal[…]

- Akár meg is esküszöm neked, hogy minden rendben lesz…[…]

ágaskodva ugyan, de a lány a nyakába akaszkodott, és megölelte[…]

Lassan fordult meg, nehogy egy pillanattal is korábban tűnjön el a szép álom, és a végén kiderüljön, hogy valaki teljesen másról van szó.

De az álom nem tűnt el”

***

Sorsnak nevezzük azt a jelenséget, ami az életünk irányítja, akár tetszik, akár nem. Legyen az illető, fiú vagy lány, öreg vagy fiatal, a saját Sorsa mindig a sarkában van, várva, hogy a felkínált lehetőség közül válasszunk, és aztán újabb döntést hozhasson a leírtak alapján. Bár a legtöbben nem hisszük, hogy tényleg így van, a végén mégiscsak – ha szerencsénk van – megtudhatjuk biztosra, hogy a Sors lapul a háttérben. Követni nem érdemes, ahogy ellenkezni sem.

Ha nem hisztek benne, csupán egyet ajánlok: figyeljétek a jeleket.
Egyszer úgyis találtok olyat, amire nincs más magyarázat, csak a

Sors.

S ha nem?

Azt a Sors akarta úgy.

Albus Dumbledore

Blackfriarstől elég messze, egy sokkal idősebb épületben, egy öreg mágus letette tollát, s utoljára kinézett a parkba, majd felállt, hogy végre nyugovóra térjen, egy ilyen tanulságos este után.