Szia!

Mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. De tényleg, és komolyan. Rémesen érzem magam, és az csak tetézi, hogy nincs velem senki, és egyedül utazom ezen a rohadt Roxfort Expresszen, nehogy véletlenül egy pillanatra is elfelejtsem, ami majdnem történt. Nem tudom, mikor eredtek el a könnyeim, csak azt, hogy ez egy ideje már így folyik – szó szerint. Rossz vicc, igen, tudom.

Fáj.

Istentelenül fáj.

Hogy micsoda? Mi az, hogy micsoda?

Hát…

Nem értem, miért tettem. Minden tökéletes volt, a roxforti park ennél szebb már nem lehetett, játszottunk, jól éreztük magunkat, és szerintem legbelül az elejétől kezdve tudtam, hogy ő az, és amikor elkapott, és megfordultam… Tényleg ő volt az! Pontosan, Aaron nem szegte meg az ígéretét, de most azt kérném legszívesebben, hogy szegte volna meg…

Szent Merlin, hiszen a tanárom!

Én… nem tudom, mit akarok. Akkor sem tudtam, mikor majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját.

Miért nem tettem meg? Miért?! Merlin, akkor még talán most is ott lennék! Egyszerre borzongok a félelemtől és valamitől, amit azt hiszem jobb körökben vágy néven szoktak illetni. Rémes vagyok.
Nem, nem rémes, egy nyúl! Egy félős nyúl, aki nem érdemli meg, hogy griffendélesnek nevezze magát. Elfutottam, elfutottam,

Merlin, miért?

Pedig tényleg, egyszerűen tökéletes lett volna…

***

Borzongás.

- Megvagy.

Hitetlenkedés.

- Szia.

Remegő hang.

- Hiányoztál.

Bűnbánó tekintet.

- Te is nekem. Bár tudtam volna előbb jönni.

Zöld szemek.

- Jobb lett volna, de legalább most itt vagy.

Pajkos csillogás.

- Remélem, nem lettél nagyon vizes.

Vonzó félmosoly.

- Nem tudsz velem elbánni.

Gúnyos arc.

- Szeretnéd, ha még egyszer bebizonyítanám az
ellenkezőjét?

Kipirult orcák.

- Köszi, inkább kihagyom.

Diadalittas pillantás.

- Valahogy sejtettem.

Egy elmozdult kéz.

- Nemsokára mennem kell…

Apró sóhajtás.

- Tudom. De ha már ezt a három hetet kibírtad, azt a kettőt is ki
fogod.

Magabiztos kiállás.

- Elég nehezen… Boldog karácsonyt.

Fekete doboz két csillogó zöld szem tükrében.

- A te ajándékod csak szentestére ér ide. Úgyhogy addig tartsd meg, aztán majd visszaküldöd.

Eltévedt smaragd.

- Rendben, akkor én… Jobb, ha megyek.

Zavart bizonytalanság.

- Menj.

Forró lehelet, rekedt sóhajtás, egy fához szorult lány, egy magas férfi, két dübörgő szív, két pár lehunyt szem…

***

Nik riadtan ébredt fel, ahogy a Roxfort Expressz egy utolsó lökés után megállt. Legalább álmában hagynák már nyugton… De nem, még ott sem lehet. Nyújtózva állt fel, összeszedte a leesett naplót és a pennáját, beledobta a táskájába, és slisszolt is ki a kupé ajtaján. A peronon gyengén világítottak a lámpák, s csak ennek volt köszönhető, hogy a lány nem vette észre a szőke hajú barátjával beszélgető idegent, aki amint észrevette az érkező, ásítozó lányt, rögvest eltűnt a sötétben…

- Szia, Will! – köszönt egy szerény mosoly kíséretében a lány, mikor odaért barátja mellé.

- Szervusz, Niko. Hosszú lett a hajad – jelentette ki a szőke hajú nemes egyszerűséggel. – És… – járta körbe a lányt – megnőttél?

- Biztos, hogy ezt akartad kérdezni? – nézett rá gyanakodva.

- Miből gondolod, hogy nem, Niko? – kérdezte a szőke egy kaján vigyorral.

- Ne Nikozzál, légy szíves, tudod, hogy nagyon utálom – reagált türelmetlenül.

- De nekem mindig elnézted. Mehetünk?

- Menjünk. És az régen volt – emlékeztette Nik a másikat, miközben kifelé igyekeztek a pályaudvarról.

- Most miért nem lehet? – nyafogott Will, ami erősen emlékeztette a lányt egy óvodásra, de bármennyire is próbált bosszús képet vágni, de a szája szegletében ott bujkált egy apró mosoly.

- Mert már elvesztetted a presztízsed. Rémlik?

- Nem lehet, hogy…?

- Nem! – Nik megütközve nézett a másikra. – És ha ezt elmondom Jule-nak? – fenyegetőzött.

- Neki aztán mondhatod, nem hiszem, hogy különösebben meghatná.

- Lemaradtam valamiről? – kérdezte meglepetten.

- Közös megegyezés alapján megint kiverte a hisztit én meg kiadtam az útját – válaszolt Will mosolyogva.

- Öhm… Ebbe hol a közös megegyezés?

- Nem t’om, csak jól hangzott – rántotta meg a vállát a szőke. – Lényeg, Nikonak kell szólítsalak, szóval kérem szépen vissza a presztízsem.

- Te sem akarod, én sem akarom, akkor minek? – állt meg Nik. Ez már nem tűnt viccnek.

- Én igenis akarom. És már elmondtam. Tudtommal a Nikozást nem csak a pasijaid használhatják, vagy igen?

- Csak te használtad… – sóhajtott beletörődően a lány. – Jó, akkor Nikozz csak nyugodtan, ez így megfelel?

- Szuper! Úgy sem hagytam volna ott Jule-t.

- Mi az, hogy nem hagytad volna ott? – pislogott értetlenül Nik – Nem azt mondtad, hogy kiadtad az útját?!

- Ó, de az már régen volt, olyan szeptember vége felé, azóta minden rendben.

- Hazudtál?! Te szemét…

- Aú! – kiáltott fel Will, mikor Nik elég erőteljesen fejbe vágta. – Olyanért ütsz, amit el se követtem! Azt nem kérdezted, hogy mikor…

- Ne is próbálj hárítani – vigyorgott gonoszul a lány. – Megérdemelted, ha nem, akkor valami későbbi csínyedért.

- Igen persze… Te már csak tudod mi, Niko?

- Jaj, hosszú két hét lesz ez… - sóhajtott, s belekarolt a barátjába, hogy a következő pillanatban a gumicsövön keresztül egy hideg, sötétszürkébe öltözött tájon találja magát.

- Gondoltam, nem akarsz rögtön haza hoppanálni.

- Nagyon jól gondoltad. Blackfriars se változott sokat – reagált a másik. Fáradt volt, és a nyomott hangulat újra kezdett eluralkodni rajta, ahogy végignézett a havas erdőségen.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte megértően Will.

- Mármint miről?

- Hát arról, amitől ilyen rossz a hangulatod.

- Nekem nem is rossz a hangulatom! – válaszolt Nik felvéve a „boldog és kiegyensúlyozott tinédzser” álcáját, de barátját így sem tudta átverni.

- Jó, akkor ne mondd el, de legalább ne hazudj – húzta össze szemrehányóan a szemeit, majd most ő fogta karon Niket, és indulatosan elindult a fákkal szegélyezett, havas úton.

Pár perc csöndes séta után – mialatt Nik lelkiismerete keményen dolgozott azon, hogy a lány még rosszabbul érezze magát – végül a lány csak megszólalt:

- Most haragszol?

- Nem – jött a gyors és kurta felelet.

- Szóval haragszol… De miért?

- Mert szeretlek – jelentette ki egyszerűen Will, majd miután rájött, hogy hangoztak a szavai gyorsan hozzátette: - Nem úgy az rég volt, ahogy mondtad. Hanem, mint egy barát a másikat, es a barátok nem szeretik, ha azok, akiket bírnak, rosszul érzik magukat. Segíteni szeretnék, de ha nem tudom, miben kell, még azt sem tudom, hogy képes lennék-e rá. Az elmúlt fél évben alig hallottam felőled, nem is írtál, fogalmam sincs, mi történt veled. Most meg nem akarod elmondani, hogy mitől vagy így ki, pedig nyáron még azt is elmesélted volna, ha az egyik mardekáros iskolatársad húgának a macskáját elütötte volna egy autó! Tudom, hogy a bizalmat ki kell érdemelni, de azt hittem, nekem ezt már sikerült elérnem…

- Nem erről van szó – nyögte megtörten Nik. Szép is ez a mai nap…

- Akkor?

- Nem tudom. Legyen, elmesélem.

- Nem kell, ha nem akarod, csak…

- De kell. A barátom vagy, és megérdemled, hogy megtudd.