S láss csodát, pár, Nik szerint hihetetlen lassan telő, nyafogásokkal, és győzködéssel teli nap után Lily egyik reggelen fogta magát, és a Tekergők elkerekedő szemei láttára félrehívta Jamest egy kis beszélgetésre.

- Evanst a fejére ejtették? – kérdezte elborzadva Sirius, amint barátja hallótávolságon kívülre esett a vörös hajú lánnyal.

- Nem, csak beszéltem vele – válaszolt a kanapén mellé huppanó Nik. Igazán büszke volt magára, amiért talán most sikerül megoldania egyszerre két dolgot is. Ugyanis tudta, mihelyst Lily normálisan kezd beszélni Jamesszel, a fiú is megváltozik, és talán végre megtörténik, amire már évek óta vár, valamint a lány garantáltan eléri, hogy a James ne bántsa többet Pitont, s ha ő nem bántja, a többi Tekergő sem fogja. Remus amúgy se tett soha semmit ellene igazából, Peter semmire se volt jó, nem hogy megtámadjon egy mardekárost, Sirius meg… Nos, őt majd James visszafogja. Remélhetőleg.

- Már megint anyáskodsz? – vigyorgott kajánul a fekete hajú fiú.

- Te is ezzel jössz? – nézett rá viszolyogva Nik.

- Mit mondjak, tényleg azt csinálod egyfolytában. Nem lenne az olyan szörnyű, ha mellette kisebb mértékű lenne a griffendéles megmentési kényszered. Mint mondjuk, Féregfarknak.

- Úgy érted, legyek beszari pojáca, aki magával törődik? Áh, kösz, inkább kihagyom. Mellesleg, ha a megmentési kényszerről van szó, bagoly mondja verébnek.

- Tessék? – pislogott Sirius értetlenül.

- Úgy értem, te papolsz nekem, mikor nem is olyan rég, pont te voltál az, aki meg akart védeni egy Pitontól, aki semmit se akart tenni!

- Az más – szögezte le rögtön a fiú.

- Ó, persze, nagyon más – reagált a lány gúnyosan vigyorogva, miközben figyelték, ahogy James épp feléjük tartott a lehető leghihetetlenebb arckifejezéssel. Nik úgy döntött, inkább hagyja a fiúkat egymást közt feldolgozni az eseményeket, és Lily után ment, aki – mint ahogy megbeszélték – épp Roxmorts felé tartott.

***

- Na, mi volt? – kérdezte mosolyogva a vörös hajú lányt egy emelettel lejjebb, mikor utolérte.

- Hát, az elején kicsit gonoszan nézett rám, mikor közöltem vele, hogy hagyja Pitont, de amint meghallotta a „kérlek” szót, azon nyomban rábólintott. Magam sem hiszem el, hogy ezt mondom, de most az egyszer normális volt.

- Már elég régóta az, igazán észrevehetted volna előbb is – mondta Nik a lehető legártatlanabb hangján.

- Hé, nem azt mondtam, hogy ezentúl puszipajtások leszünk – reklamált rögtön Lily. – Csak annyi, hogy mostantól talán, és hangsúlyozom, talán, nem fogom annyira görénynek nézni.

- Akkor akár el is mehetnél vele valahova, ha legközelebb hív.

- Igen, jó… Mi?! Dehogy megyek! Nem vagyok meghúzatva!

- Ugyan Lily, válts taktikát! – magyarázta fülig érő vigyorral Nik – Ha mondjuk, egyszer csatlakoznál hozzá egy kis sétára Roxmortsban, akkor esetleg többet nem kérne tőled ilyeneket. Érdemes lenne megpróbálni. – Bár Niknek nem épp ez volt az igazi célja, azért úgy adta elő, hogy Lilynek az ne tűnjön fel. Ha ez tényleg összejön, a többi már csak Jamesen múlik, de mindenesetre a fiú tartozni fog neki egy doboz csokival. Vagy többel, ahogy Lily elmélázó arcát figyelte.

A karácsony közeledtét nem csak a tizenkét kivágott fenyőfa jelezte a roxforti udvaron, hanem maga Roxmorts is. A boltok közt megbűvölt égősorok lógtak különböző motívumokkal, amik karácsonyi jókívánságokat mondtak, mikor az ember elment mellettük, az ajtókra adventi koszorúkat aggattak, és nem egy bolt kirakata hirdette az ünnepi akcióit; egy csomag pennáért kettőt kap, ha rendel nálunk több, mint 10 galleon értékben ajándékként adunk önnek egy csomag Szárnyas Vadkan cégérével ellátott karácsonyfadíszt, ünnepi tenyérjóslás, avagy mi lesz a kapcsolatoddal! Utóbbira mind Nik, mind Lily lesajnáló képet vágott, és mindent tudóan összenéztek.

- Mit is akarunk venni tulajdonképpen? – kérdezte Lily.

- Halvány gőzöm sincs – rázta a fejét Nik, elgondolkodva.

- Ez igazán bíztató. És kinek kéne vennünk bármit is?

- Őő… – a lány pironkodva nézett a másikra.

- Pasi? – nézett rá a vörös hajú, felhúzva az egyik szemöldökét.

- Őő… – Nik ábrázata még pirosabb lett, ahogy a földet bámulta.

- Leendő pasi?

- Hát igazából ig… Vagyis ne… ne… ig… talá… nem… Nem tudom – Nik végre hajlandó volt a másikra emelni esdeklő tekintetét.

- Aha, most már mindent értek… – reagált Lily egy türelmetlen sóhaj kíséretében.

- Tényleg? – A barna hajú hitetlenkedve bámult rá.

- Persze, na, gyere, keressünk valamit – fogta karon a lány Niket és elindultak Roxmorts főutcáján.

- Köszi, hogy segítesz – nyögte Nik miután vagy az ötödik boltból tartottak kifele. Eddig még semmi olyat nem talált, ami elég méltó lenne Aaron karácsonyi ajándékának.

- Úgysincs jobb dolgom – rántotta meg a vállát Lily. – Amúgy milyen?

- Ki? – értetlenkedett a másik.

- Hát álmaid lovagja. Akarom mondani a srác – mosolygott kajánul.

- Ja, hogy ő. Nos, először is nem álmaim lovagja. Nem vagyok beléesve, nem olvadok el tőle, vagy hasonlók, csak a barátom – Lily hitetlenkedő pillantását látva azért hozzátette: – oké, tetszik egy kicsit, de semmi több. Lássuk csak, külsőleg, hosszabb világosbarna haja van… – és Nik elmondta, hogy néz ki, milyen a ruhája, milyen magas, hogy mosolyog, hány éves, milyen a modora, mitől elragadó, és mi az, ami idegesítő benne, valamint, hogy tud zongorázni, szeret utazni, és egész művelt. Lily készségesen hallgatta az igazán részletes beszámolót s mikor a hatodik boltból kilépve Nik végre befejezte a leírást, hangosan kimondta, amit gondolt:

- Te aztán rendesen belezúgtál – rázta a fejét.

- Tessék? – kérdezte Nik elborzadva.

- Ugyan már, nem hallottad magad? Olyan részletesen meséltél róla, olyan beleéléssel, hogy komolyan azt hittem, narcisztikus hajlamaid vannak, és valójában rólad beszélünk. Aki ennyire megfigyeli egy másik ember rezdüléseit az vagy nagyon szereti, vagy egy nyomozó, akit ráállítottak az illetőre. Mivel az utóbbi kizárva, ezért valószínű, hogy szere…

- Ne! – kiáltott fel hirtelen Nik. – Nem akarom hallani, szerintem eléggé körülírtad a dolgokat. Jobb, ha nem mondod, onnantól igaz lesz – tette hozzá.

- Nem értelek…

- Nem is baj, a lényeg, hogy én értem magamat. Ejtsük a témát.
- Így elég nehéz lesz, tekintve, hogy pont neki keresünk ajándékot…

- Akkor oldjuk meg minél hamarabb – indítványozta Nik, és tovább haladtak a következő boltba.

***

Jó pár óra és bolt után, estefele végül, Nik és Lily ázottan, dideregve, de ajándékkal a kezükben visszatértek a klubhelyiségbe.

- Szerintem jól választottunk – mondta Lily, miután leült a meleget nyújtó kandalló elé a földre.

- Egyet kell értenem – mosolygott Nik, ahogy elfoglalta a másik melletti helyet a földön. – Igazán szép kis óra.

- Az, csak nem tudom, hogy működik, mondjuk nem is nekem kell. Reméljük, a barátod több sikerrel jár a megfejtésében, mint mi – nevette el magát a vörös hajú.

- Ajánlom neki, nem azért vettem, hogy ne használja – reagált, miközben követte Lily tekintetét, aki minden bizonnyal épp a felé tartó Jamest figyelte. – Asszem’ én nem zavarok – állt fel, hogy arrébb menjen, mire egy megértő mosoly volt a válasz a vörös hajútól.

- Köszi – súgta James neki, ahogy elment mellette és Nik csatlakozott Sirius, Remus és Peter hármasához.


- Nem tudom, hogy csinálod, de ez nagyon megy neked – csóválta a fejét Sirius. – Remy se tud ilyet elérni a tanulásunk terén, pedig elhiheted, nélküle nem lennénk sehol…

- Még nem történt semmi – emlékeztette Remus barátját.

- Még – hangsúlyozta Sirius. – De te ezt sem hitted volna. Lily se
az, akinek hittük.

- Mióta Lilyzed? – nézett megrökönyödve Nik.

- Miért, te mióta járkálsz vele Roxmortsba sétálni? – húzta fel a szemöldökét Sirius.

Nik megrántotta a vállát. Jó kérdésnek jó volt, de a választ nem tudta rá.

- Nem volt dolga, azt mondta elkísér. Nem árt egy kis társaság néha.

- Hozzánk is jöhettél volna, ha erről van szó – reagált Remus apró mosolyra húzva a száját.

A lány elgondolkodott. Igaza volt, miért is nem ment inkább a Tekergőkhöz? Nem azért, Lily egész jó társaságnak bizonyult, de a négyest már jó ideje hanyagolta, s hirtelen azt sem tudta, miért.

Ám a válasz hamar megérkezett a portrélyukon keresztül. Nik először észre sem vette, de mikor látta Remus arcát felragyogni, hátranézett a válla fölött, és egy alacsony, tejföl szőke lányt pillantott meg. Bianca.

Menekülni akart, azonnal. Szégyellte magát, hogy már rég nem beszélt a háztársával, hogy meg sem köszönte, amikor felkeltette, hogy bunkó volt. Pedig nem szeretett az lenni.

- Megyek, felpakolok – intett sietős búcsút a fiúknak, s indult is a hálókörlet felé, azonban még útközben hallotta, ahogy Sirius kicsit túl hangosan megjegyzi a többieknek:

- Sosem értettem, miért hasznos a futás…

Nik letette a kis fekete dobozt az éjjeliszekrényére, majd nagyot sóhajtva leült az ágyára. Folyamatosan ott zengett Sirius szava a fejében, és kezdett ingerült lenni. Griffedéles vagy, Merlin szent szerelmére, mért nem tudsz kicsit úgy viselkedni?! Lökött liba… – szidta magát ciccegve. Hihetetlen, hogy egyetlen kis dolog így tönkre tudta tenni a napját. De miért nem békült ki Biancával? Nem is hiányolta az utóbbi időben… Hogy lehet nem hiányolni egy barátnőt? Oké, volt barátnőt, de akkor is.

A válasz ott úszott a gondolataiban, de nem tudta kimondani. Jobb híján lefeküdt aludni.

***

Nik igyekezett újra társas életet folytatni, és minden délután eljárkált vagy Lilyvel vagy a Tekergőkkel a roxforti parkban egy korcsolyázásra, szimpla sétára. Azóta nem került újra terítékre Bianca, és a problémáik, Nik egyszerűen kerülte őt, mikor a négy rosszcsonttal lógott, és inkább akkor csatlakozott hozzájuk, amint már nem volt ott a szőke hajú.

Hála a társaságnak a napok gyorsan teltek, azonban az éjszakák annál lassabban. Ahogy álomra hajtotta volna a sötétségben a fejét azonnal eszébe jutott Aaron, és aztán órákig nem tudta kizárni a gondolataiból.

Nem csak amiatt, mert hiányzott neki, hanem ott lebegett a szeme előtt az aggodalom, hogy a napok fogynak, ő pedig még mindig sehol. Nem, tudta, hogy nem esett baja, viszont félt, hogy a végén nem tudnak találkozni…

Egyetlen alkalom volt csupán, mikor úgy-ahogy, de sikerült elfelejtenie a zöld szemű, igen szép küllemű, mellesleg nagyon kedves istencsapást, név szerint Aaront. Csak három nyomorult nap volt hátra, és Niknek már reggelizni is alig volt kedve, mégis levonszolta magát, de arra nem maradt se ereje, se türelme, hogy a Tekergők, vagy bárki más előtt megjátssza a boldog és kiegyensúlyozott átlagos lányt, így úgy vélte, felkap pár pirítóst, és majd kinn a parkban egyedül és csöndben megeszi. A terve már akkor meghalt, mikor alig, hogy a Griffendél asztala felé sietett, Lily utána kiáltott:

- Nik, gyere ide egy kicsit! – a lány biztos volt benne, hogy nem képes most olyanról beszélni, amitől nem kapná még jobban fel a vizet. Gyorsan akarta hárítani a kérést.

- Bocs Lily – mosolygott a vörös hajúra kényszeredetten, felkapta a pirítósokat, és fordult is vissza –, de most nincs hangulatom beszélgetni.

- Nem is azért mondtam – nézett a barna szemekbe megértően. – Ezt ma reggel hozta egy kuvik – nyújtott felé egy egyszerű, fehér borítékot –, címzés alapján a tied.

- Oh – Niknek egy pillanatra a szívverése is megállt. Gyorsan kikapta a levelet a másik kezéből, elmotyogott egy köszönömöt, és kisietett a teremből, egész a park egy eldugott sarkáig. Ott aztán, amilyen gyorsan csak tudta, feltépte a borítékot, a gyorsan verő szíve pedig azonnal normálisba váltott, és most először sajnálta, hogy az ismerős kézírás egy ismerős embertől származott.

Egyetlen dolog volt, ami egy kicsit könnyebbé varázsolta a szüneteit, amiket otthon töltött. Pontosabban egyetlen ember; William Shore. A lánynak piros folt gyúlt az arcán, ahogy eszébe jutott ígérete…

Kedves Nik!
Tudod, az az egyetlen, ám de óriási szerencséd, hogy nem szívom mellre a dolgokat. Nem emlékszem pontosan, mit is mondtál augusztus közepén mikor elutaztam? Nekem valami olyasmi rémlik, hogy írsz majd, legalább hetente egyszer. Ehhez képest, a harmadik leveled után, mintha elfelejtettél volna… Mi történt?
Azt hittem, legalább így a karácsony közeledtével jelentkezel, de asszem’, ha én nem teszek valamit, hogy kapcsolatba lépjünk, akkor más úgyse teszi meg helyettem…
Nem Nik, nem haragszom, csak tudod, barátok vagyunk, és ha már olyan messze lakunk, legalább levelet írhatnánk egymásnak, vagy valami. Feltalálták a telefont, de az ugye a Roxfortban nem ér semmit.
Viszont elvárom, hogy kárpótolj! Tegnap a szüleiddel vacsoráztam, és enyhe célzásokkal kifejeztem, hogy „igen, Nikolett sajnos tényleg nem olyan szófogadó, mint régebben, amikor még sokat voltunk együtt a szünetek alkalmával, és rendszeresen tartottuk a kapcsolatot”. Így hát, úgy vélték, jó lenne, ha a szünetet veled tölteném, reménykedve, hogy szorul beléd valami tisztelet a felnőttek iránt.
Nem, eszembe sincs téged tiszteletre tanítani, sem az apád, sem az anyád nem érdemli meg, hogy tiszteljék, amúgy is szorult beléd elég, de csak igazságosan.
Ez volt az egyetlen módja, hogy kiszedjelek onnan egy időre, addig sem kell azokkal lenned. Remélem, örülsz egy kicsit, hogy újra találkozunk, én nagyon várom!
Légy jó, három nap múlva várlak a King’s Crosson!
Will

Nik örülni akart, hogy végre esélyt kapott, hogy megszabaduljon a szüleitől napi pár órára. Örülni akart, mert olyannal töltheti az időt, akit kedvel, és a barátjának tekint. Felrémlett előtte a szőkés tincsekkel keretezett mosolygós arc és a kék szemek, ahogy kedvesen pillantanak rá, ő meg még jobban szégyellte magát. Nem tudott örülni a gyerekkori barátjának, most nem. Majd ha kiderül, mi van Aaronnal…

Az utolsó nap aztán már rémesen rossz kedve volt. Szóval Aaron hazudott neki! Nem is jön, hogy elköszönjön tőle pedig megígérte!

Egész nap olyan volt, mint egy igazi házisárkány, és az útjába kerülő fiatalok mind egytől egyig megsínylették, ha rögvest nem álltak arrébb az útból. A mérge egész nap kísértette, ám estére nem maradt belőle más, mint szomorúság. Egyszerű, tömény, fájdalmas szomorúság.

Alvásról szó sem volt, a szemét sem tudta lecsukni, nem hogy, aludjon. Tehetetlenségében jobb dolgot nem találva előkaparta a naplóját, ám csakhamar rájött, hogy ma nem tud mit írni igazából, így visszafele kezdett lapozni, és meredten bámulta a sorokat.

„2 nap hiányzik a szünetig, és Aaron sehol… Kezdek elszomorodni. Lily szerint nem kell, ha Aaron tényleg olyan, mint ahogy meséltem, akkor biztos megtartja az ígéretét, és jön. De mikor?!”

„5 nap. Ennyi maradt csupán. Nem tudom kiverni a fejemből a múltkori gondolatot. Mi lesz, ha nem jön? Nem, nem, Nik csak nyugi, Aaron jön, még van 5 napja, hogy jöjjön, jönni fog. Esküszöm, nincs miért aggódnod.”

„Ó igen! Már csak 7 nap! Nem tudom, mikorra várhatom, de ideje lesz jönnie. Azért kezdek aggódni. Mi lesz, ha nem ér vissza?! Áh, Aaron nem tesz olyat. Megígérte, és be is tartja, igaz? Hiszek benne, ismerem…”

„Megvettem! Egy gyönyörű ezüst zsebóra, persze mágikus. Lilyvel fejtegettük, hogy működik, de nem jött össze. Már csak 10 nap…”

„Azon gondolkodtam, mit vegyek Neki. Tudom, hogy még korai kicsit kevesebb, mint két hét van a szünetig, ám én nem tudok várni. Valami nem túl nyálas kéne, nem szokásom csöpögni, csak legyen szép. Esetleg valami csoki is kéne mellé. Nem tudom, mi elég méltó Aaronhoz. Azt meséltem, hogy a diákok tökre bírják? Nem is csodálom, amilyen…”
 
„Jön a karácsony, én pedig nyüves órákra járok, ahelyett, hogy mondjuk, valami értelmesebbel tölteném az időt. Alig maradt 15 napom! Szerinted a roxforti baglyok megtalálnák Őt, ha írnék neki? Úgy unatkozom, legalább mesélhetnék Neki. Vagy azzal bajba sodornám? Uh, jobb akkor, ha nem írok, azért remélem…”

„Igen, tudom, hogy már csak 17 nap, nem 21, de az is rengeteg! Nem bírom már idegekkel. Piton ma megkérdezte mitől vagyok ilyen elvarázsolt. Volt rá egy olcsó hazugságom, de szerintem nem hitte el. Remélem azért, nem haragszik, hogy nem mondtam el neki, de jobb, ha nem szellőztetem, hogy várom a tanárom, aki mellesleg csodálatos…”

Végül, az emlékeibe merülve nyomta el az álom a naplójával a hasán. Nem láthatta, ahogy odakint, az idei tél első hópihéi kéredzkedtek a roxforti birtokra, s hogy a nagykapu kinyílt, és egy hosszú kabátos, ládát cipelő alak lépett be rajta…