Nik a betegágyában feküdt, minduntalan mosolyogva. Nem tudta, mitől volt ez a hangulatingadozás; egyszer mérges, aztán boldog, majd szomorú, most meg… Úgy érezte magát, mint egy kislány, akit épp cukorlopáson kaptak. Egy olyan kislányt, aki még a szidás alatt is csak huncutul mosolygott, mert tudta, hogy valójában bármennyire is nem szabadott volna megtennie, attól még a cukorka az övé marad, ezért nincs miért aggódni, sőt, kifejezetten büszkének kell lenni, mert ugyan ki nézte volna ki abból az ártatlan szomszéd kislányból, hogy ilyen cselesen el tudja lopni a kedvenc nyalókáját? Igen, a kislány mindent megkapott, amit akart. Jó mese lenne belőle – gondolta Nik, és elmosolyodott, ahogy elképzelte az apró lánykát az édességbolt előtt, nagy szemeit az ablaküvegre szegezve, már-már csöpögő nyállal, ahogy épp a legfinomabb édességet szuggerálta. Persze sokat küzdene a cukorkáért, de a végén – mint minden igazi mesében – megszerezné a nyavalyás nyalókát, és boldogan élnének, csak a kislány és csak a nyalókája. Ugrándozva hagynák ott az édességboltot, ami sokat segített nekik, és örökre a szívükbe zárták…

- Állj - Nik hangja a halálos csöndben úgy hatott, mint hideg víz a részegekre, ő pedig megdermedt, mert úgy érezte, tényleg részeg.  Biztos, hogy az, máskülönben nem távolodott volna el egy egyszerű gondolattól egészen egy bizonyos emberig. Cukorkabolt, mi? Akkor már azt mondaná, amire valójában értette…

Nik próbálta megacélozni magát. De tényleg. Csak, nem sikerült, mert folyamatosan elkalandoztak a gondolatai, vagy épp a tanára féle, vagy a közelgő karácsonyi szünetre. Így pillanatonként változott a kedve, mert míg Aaron feldobta, addig az elviselendő hajcihő annál kevésbé. Nem értette, minek kell neki is mindenáron arra az idióta, unalmas, szép szavakkal nem illethető bálra mennie. Ráadásul álarcos bál?! Mi ez, középkor? Mégis mi értelme sok fensőbbségérzetű sznobnak álarcba bújni? Nem ötévesek már…
De egyáltalán, mér’ megy haza, mért nem maradhat itt a Roxfortban? Nem gondolhatja komolyan az apja, hogy nem fogja kiverni a botrányt, ha elmegy erre a hülyeségre. Abszolút elképzelhetetlen, hogy ő is álarcot húzzon. Majd fog egy legyezőt, és akit ez talán zavarni meri, annak megmutatja a helyes használatát, vagyis, hogy hogyan takarja el az arcát mások elől…

- Heló, a kis betegünknek! – rikkantotta egy nagyon kócos, szemüveges srác, ahogy szinte betörtek a haverjával a Gyengélkedőre. Nik egy pillanat alatt elfelejtette, hogy min gondolkodott eddig, és széles mosollyal köszöntötte a zajos Tekergőket, akik mind odahúztak egy széket az ágyához, és túltengő energiatakarékúkat kifejezve, egymás szavába vágva mondták a Griffendélben és azon túl történt eseményeket.

- Képzeld Nik, az egyik kisebb csaj rám szállt! Alig bírtam levakarni! Ott sipítozott, hogy örökre csak az enyém, meg mit tudom én, mit, én pedig komolyan azt hittem megfojtom, mert mindezt Lily előtt tette!

- Igen, igen, mert te elkötelezted magad Evans mellett, aki persze észre sem vesz – intette le Sirius hevesen, mivel úgy tűnt, neki is lenne, amit mondjon. – De! Ami lényeg, azt nem is mondtuk szegény Niknek… Tegnap hallottuk, hogy mi történt, és garantálhatom, hogy Pipogyinak nem lesz kedve többet még csak a közeledbe se menni!

- Fiúk, legalább ne kérkedjetek ezzel, nem hiszem, hogy jó ötlet… - kezdett bele a védőbeszédbe Remus, akit Sirius ismét leintett, és a szót James vette át.

-  Remus, nem kell mindig a konzervatív pártatlant játszanod, nézd csak meg, mit csinált az a denevér Nikkel – emelte fel a beteg bekötött karját James, mire egy pillanatra mindenki elhallgatott. Nik, aki eddig is csak alig tudta követni az események folyamát, most teljesen elveszettnek érezte magát. Mit tettek ezek Pitonnal?

-  Szóval, miután ezt megtudtuk, mondanom se kell, hogy eléggé felhúztuk magunkat- darálta tovább Sirius. - Mert egyrészt lány vagy, és bármennyire is paraszt Mardekáros az ember, lányokat nem bánt, másrészt pedig nem is tettél semmit, annak a nyomoréknak, úgyhogy egyáltalán nem érdemeltél ilyesmit…

- Ti bántottátok Pitont? – kérdezte Nik elhűlve, ahogy végre sikerült összeraknia magában a képet. Nem igaz, hogy a fiúk bántották őt, ugye nem?!

- Mi? Még szép, hogy bántottuk – bár én nem így fogalmaznék – tette hozzá kajánul Sirius, – de azok után, hogy ezt tette veled, azt hiszem megérdemelte…

- Mi van?! – Nik hangja kicsit hisztérikusan csengett, amitől a fiúknak egy pillanat alatt eltűnt a mosoly az arcukról. – De hát ő nem tehet semmiről! Direkt csináltam! Ő ott se volt, mikor az üst felrobbant! Nem is tudott róla, hogy ezt akarom csinálni! Egyáltalán nem hibás!

Úgy tűnt, Sirius és James nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött változással, ami azt vélte mutatni, hogy a kedvenc denevérük most az egyszer nem tett semmit. A döbbenet hatalmas csöndet varázsolt, amit a következő pillanatban megtört egy bátortalan kopogás az ajtó felől. Mindenki egy emberként kapta oda a fejét, hogy az egy nagyon sötét ábrázatú Perselus Pitonnal találkozzon. James és Sirius arca rögtön elkomorult, felálltak a helyükről, és mint valami testőrök, odaálltak a szoba közepére, kezüket a mellkasukon összefonva.

- Mi az, Pipogyi, nem volt még elég a reggeli? – vicsorogta Sirius, és abban a pillanatban komolyan hasonlított a kutyára, amivé mindig változott.

Piton azonban nem vette fel a provokációt, és amilyen hamar bejött, már készül is kimenni, ekkor viszont Niknek végre megeredt a nyelve.

- Várj, Piton! – szólt a sietősen elmenni készülő fiúnak, majd a többiekhez fordult: -Kimennétek egy kicsit? Szeretnék vele váltani néhány szót – az esdeklő tekintet úgy tűnt, nem nagyon hatja meg Siriust vagy Jamest, azonban Remus gyorsan vette a lapot, és elkezdte kiráncigálni a barátait a Gyengélkedőről.

- Még találkozunk, Pipogyi – sziszegte oda James, mikor Piton mellett kimentek az ajtón, magára hagyva a zavart Mardekárost és a még zavartabb Griffendélest.

- Nem ülsz le? – kérdezte a lány, ezzel pillanatnyilag megtörve a furcsa helyzetet. A fiú, bár nem válaszolt, odasétált az egyik távolabbi székhez, és elhelyezkedett rajta, táskáját a földre ejtve. Közelebbről nézve elég rosszul festett, úgy tűnt, mint aki mindjárt elájul, és a szája sarka is kicsit túlságosan vörös volt. Valószínűleg a Tekergők műve…

- Valójában nem akarok túlontúl zavarni, se téged, se a kolóniád, csak gondoltam szólok, hogy leadtam Lumpslucknak a bájitalt, és hozzátettem, hogy a te munkád is benne van.

- Nekem nincs kolóni… Mi?! De nem is csináltam semmit!

- Az egyáltalán nem fontos, a legtöbben ugyanezt tették. Ráhagyták a jobbikra a munkát. Meg, úgyis a jó jegy kell, nem, Miller?

- De nem így! És ez közös munka! És mit érdekel engem, hogy a többiek mit, hogy oldottak meg! Csak keljek ki innen, Piton, és megyek is szólni Lumpnak, hogy egyáltalán nem csináltam semmit, úgyhogy azt a munkát vegye érvénytelennek!

- Te teljesen meg vagy húzatva, igaz? – kérdezte a Mardekáros gúnyos mosolyra húzva a száját.

- Kettőnk közül azt hiszem, te vagy meghúzatva! – kiáltott fel Nik mérgesen, mire a fiú elnevette magát, azonban őt még ez a különös dolog se érdekelte, annyira megdöbbent azon, hogy valaki képes ekkora pofátlanságot kitalálni, és beadni a saját tanárának. – Nem fogsz kibújni, akkor is közösen csináljuk meg a bájitalt!

- Nem fogadják engedni… Azok után, ami legutoljára történt, Lumpsluck be fog osztani valaki más mellé. Szóval vagy ezt elfogadod így, vagy csinálhatod megint az egyik középszintű háztársaddal, aki valószínűleg nem tud olyan jó bájitalt készíteni, mint én.

- De felvágunk a semmire, kis… - Nik bosszúságában nem találta a megfelelő jelzőt – felvágós!

- Ú, de eredeti vagy! – tette az elcsodálkozót Piton, és úgy tűnt, menni készül, mert összeszedte a cuccát, és felállt. – Jobb, ha megyek, mindjárt kezdődik az óra. Jobbulást Miller!

- Neked meg kellemes órákat, Piton! – köszönt el Nik is, és még látta, hogy Perselus elhúzza a száját mielőtt kimegy.

***

Hála Nik csodás meggyőző képességének – és jó pár óra fülsiketítő nyafogásnak – végül két nappal később Madam Pomfrey a napi ellenőrzés feltételével kiengedte a Gyengélkedőről. Nik – mint minden barát nélkül maradt stréber – igyekezett senkiről se figyelmet venni, és belemerülni a tanulásba, ami valamilyen különleges oknál fogva nem ment olyan jól, mint azelőtt. Nem tudta teljesen felfogni az anyagot, és az órán se figyelt oda százszázalékosan, bár halvány hupilila gőze nem volt, hogy miért. A naplója sem kötötte le a figyelmét különösebben, és ilyen nagy passzivitás mellett nehezen tudta volna nem elunni magát.

Legnagyobb gondja az átváltoztatástannal volt, amiből eléggé lemaradt, és az új anyagot se értette teljesen. Így történhetett, hogy egyik este épp a korrepetálásról indult vissza a Griffendél-toronyba, mikor az egyik folyosó-kereszteződésben kinézett a merőleges irányba, és egy vörös hajú lányt pillantott meg a földön ülve.

Niknek nem volt nehéz kitalálni ki ül tőle nem messze. Nincs még egy ilyen vörös üstök az éterben. Viszont az már érdekesebbnek tűnt, hogy mit csinál ilyenkor, itt, így. A kérdések egyenként válaszolták meg magukat, ahogy közelebb merészkedett. Egyrészt úgy tűnt, közel áll az idegösszeroppanáshoz. Másrészt sírt, és görcsösen tartott a kezében egy régi fényképét. Úgy látszott, tényleg nagyon rosszul lehet, mert amíg Nik nem ült le mellé, észre se vette a világot maga körül. Azonban amint felfedezte, hogy lebuktatták, már rögvest azon volt, hogy minél jobban takarásban maradjon, letörölje a könnyeit, és eldugja a fényképet a talárjába.

- Miller, kicsit késő van a kóborláshoz… nem gondolod? – kérdezte remegő hangon, de igyekezett hozzá kemény tekintetet vágni.

- Neked is jó estét, Lily. Tudod, csak korrepetáláson voltam McGalagonynál. Nem akartam kóborolni, de kiszúrtalak, gondoltam megnézem, hátha valami problémád van. – válaszolt Nik haláli nyugalommal.

- Mint látod, semmi bajom, úgyhogy mehetsz is, mert nem akarlak büntetőmunkára küldeni…

- Megint miatta vagy ki? – Nik nem hagyta magát lerázni. Ha már mindenki azt mondja, hogy anyáskodik, akkor legalább csinálja azt.

- Ki miatt, Miller?! Muszáj mindenbe beleszólnod, ugye? – Tipikus védekező reakció. Kérdezz vissza és légy pimasz, akkor a másik – ha szerencséd van – elfelejti az övét.

- Lily, nyugodj meg, csak segíteni szeretnék…

- Nincs szükségem a segítségedre, se máséra! – a lány hangja enyhén hisztérikusan csengett és ismét könnyek lepték el zöld szemeit. Mérgesen elfordult Niktől, de valószínűleg nem jutott sokra a mérgével, mert pár pillanat múlva már nem fújtatás, hanem szipogás hallatszott felőle.

Nik továbbra is nyugodtan ült és figyelte az események csöppet sem meglepő folyamatát. Tudta mi következik, látta Lily-n, hogy most nagyon nincs veszekedős kedvében. S mit ad Merlin, pár perccel később háztársa saját akaratából fordult újra felé és kérdés vagy kérés nélkül is belekezdett a magyarázatba:

- Biztos hallottad, mit csináltak megint Jamesék… Pitonnal. Tudom, hogy egy szemét mardekáros, de akkor is. Négyen egy ellen az olyan igazságtalan! És ráadásul az egész iskola előtt! De nem, hogy segítettek volna a háztársai, áh, dehogy… Röhögtek, mint a többi idióta. És ő ezekkel barátkozik – Lily ekkor nem bírta tovább, ismét eleredtek a könnyei, míg Nik próbált valami bíztató dolgot keresni, amivel egy kicsit segíthet neki.

- Figyelj, mért nem próbálod megbeszélni Jamesszel, hogy hagyja békén őt?

- Mégis mit gondolsz, hányszor próbáltam vele megértetni? – kérdezett vissza kétségbeesetten a vörös hajú lány.

- Csak rossz a módszered. Nem úgy kell megértetni valakivel valamit, hogy leüvöltöm a fejét. Talán inkább légy vele kedves. Akkor biztos hallgat rád.

- Nem érdemli meg – mondta elfúló hangon.

- Az igaz – bólintott rá rögvest Nik, habár tudta, hogy James valójában igenis, hogy megérdemli, de úgy gondolta, jobb, ha a saját véleményét most mellőzi. – De így nem hatsz rá. Úgy még esetleg.

- Majd megpróbálom – egyezett bele Lily.

- Helyes, ha kell segítség, csak szólj. Viszont most menjünk vissza a körletbe, mert egyrészt nem akarok büntetőmunkát kapni, másrészt pedig fel fogsz fázni, ha ezen a hideg kövön ülsz. – Nyújtotta a kezét immár állva Nik.

- Köszi – jelent meg egy apró, szomorkás mosoly Lily arcán. Majd ahogy felfelé igyekeztek hozzátette – anyu.

- Már megszoktam…