Tompán hallottam, ahogy az ajtó becsukódott, de amennyire az előbb igyekeztem elmenni, most annyira gyökerezett földbe a lábam. Oké, mélylevegő, nincs semmi baj. Hisz nem történt semmi.

Hitegetni próbálom magam, de úgy tűnik a lényem egy szerves része ezzel abszolút nem ért egyet, és hangot is ad felháborodásának: Nem történt semmi, persze, de akartad.

Nem. Nincs akkora szerencséd, hogy bármikor is elismerjem. Nem akartam semmit. De komolyan.

Magam sem hiszem el, amit odabent mondok a másik hangnak, és ez ismét meglátszik, s megint kapok egy csípős választ: Ó nem-e? Akkor mért is ugrik ki a szíved mindjárt, és mért is lüktet mindenhol?
Nem rossz. Sőt, egyáltalán nem rossz. Az igazság az, hogy nagyon is jó… mármint a kérdés. A válaszom viszont annál értelmesebb. Csak.

Ez már egy előrehaladásnak tűnhet, hogy bevalljam… a semmit, mert a hang a fejemben nem kötegszik tovább: Helyes, akkor menj reggelizni.

Mintha az olyan könnyű lenne – csúszik ki a gondolat, amit nagyon nem kellett volna, mert a hang ismét nagyon kedves…
Tudod, jobb láb, lép, bal láb, lép. Megy ez neked Aaron, csak akarni kell. Na, csak most óvatosan, mert lépcső jön. A nagy gondolkodásban még a végén elesel.

Ebből elég. De most már tényleg. Kikapcsolom az agyam, elterelem a gondolataim, valahol a „mit fogok reggelizni” részleg felé, és lám mindjárt jobban megy minden más. Végre észreveszem, hogy időközben levert a víz – hurrá –, így előbb a mosdó felé veszem az irányt.


Nem kellett volna. Lehet, hogy még csak idén kezdtem tanítani, de volt szerencsém így is bőven pár szegény diákhoz, akik gyakran zavarba jöttek, ha felszólítottam őket. Nos azok, hozzám képest nagy nullák. Ilyen pipacspiros orcát ritkán látni. Azt hittem, a gondolataim elterelődtek. Úgy látszik, tévedtem.

Ami most nekem kell az a hidegvíz csap. Jó pár percbe beletelik, míg sikerül végre nagyjából normális kinézetet előidéznem, nem nézek ki úgy, mint egy paradicsom. Csodás. Akkor most elmehetek reggelizni.


A mai reggel elég érdekesen alakult. Olyan kellemesen érdekesen, nem feszélyező érdekesen… vagy mégis? Jó, tartsuk fenn a látszatot, hogy semmi negatív jelzőt nem lehet ráaggatni, szóval kellemes érdekes, és pont. Ennek örömére reménykedtem, hogy a reggelimet is sikerül hasonlóan, vagy legalább nyugodtan elkölteni, persze, az élet nem annyira jó fej. Alig léptem be a Nagyterembe (természetesen a tanári ajtón), mikor meghallottam, hogy valaki az én nevemet szólítja. Vagyis engem szólít.

- Aaron, legyen szíves, foglaljon helyet itt mellettem, amint látja McGalagony professzor most megy, úgyis meg kéne beszélnünk pár dolgot – Albus Dumbledore mindent így kezd. Hellyel kínálja az embert, mint a szívélyes és udvarias polgárok, aztán csőbe húz és kinyírat. Jó, ez túlzás, de most nem tudok szebben fogalmazni, tekintve, hogy épp szétrombolta az álmom a nyugodt reggeliről. Mert, hogy ha én leülök mellé, akkor az minden lesz, csak nem nyugodt, az hétszentség.

Viszont tenni nem sokat tehetek, tekintve, hogy nincs elég jó indokom, amivel úgy ki tudjam magyarázni magam, hogy legalább ma hagyjon békén. Jobb túlesni rajta most, mint később felsétálni az irodájába.

- Megyek – reagálok kelletlenül, biccentek McGalagonynak, aki ott megy el mellettem, és leülök a drága igazgató úrhoz. Azonban, eszem ágában nincs megkérdezni, hogy egyáltalán mit szeretne, hanem inkább fogok egy pirítóst és megkenem az első kezem ügyébe kerülő lekvárral. Már épp az utolsó simításokat végzem, mikor Albus megunja a csöndet (micsoda türelme van…), és belekezd:

- Na és, mondja csak fiam, sikerült kellőképpen elköszönnie a kis tanítványától?

A kés a földön koppan. Én pedig próbálom nem összetörni a teáscsészét, amit remegő számhoz emelek, hogy megigyam legalább a felét a tűzforró teának. Klassz. Albus, te egyszerűen csodálatosan csinálod.

Az, ahogy kiejtette az utolsó két szót, erős késztetést kelt bennem, hogy egyetlen dolgot ordítsak oda a képéhez, és utána elvonuljak, mint aki jól végezte dolgát.

ALBUS DUMBLEDORE! HALLOTT MAGA ARRÓL A KIFEJEZÉSRŐL, HOGY MAGÁNSZFÉRA?!

De nem, ez a szörnyen frappáns mondat csak odabent a fejemben üvölt, mert nem akarom, hogy megint elérje a célját. Nagyon lassan lehajolok a késemért, és közben előkotrom a pálcám, hogy Disaudio bűbájt szórjak a környezetünkre. Ez rájuk nem tartozik. Albuszra meg pláne, viszont őt most nem tudom válasz nélkül hagyni.

- Mégis mire gondol? – kérdem, haláli nyugalmat erőltetve a hangomba, miközben odabent még mindig azon töröm a fejem, ki engedte ezt a manipulatív vénembert, hogy iskolát vezessen?!
Tudom, mi lesz a válasza, és hogy hogy fogja eljátszani a véletlen ráhibázót. Meg sem lepődök.

- Mivel azt mondta a tegnap, hogy kell önnek még egy nap, hogy elköszönhessen Ms. Millertől és megbizonyodhasson a jóllétéről, ezért merem feltételezni, hogy a késésnek ez az oka. – És talált, süllyedt. Igen, most aztán nagyon el hisszük Albus, hogy csak véletlenül ejtetted ki úgy, és mondtad pont azt az egy kifejezést, amit én ma reggel használtam. Ez nem jött be. Én pedig nem vagyok az az ember, aki túl sokat kertelne.

- Ha úgyis tudja a választ, hiszen látta, akkor mért kérdezi, igazgató úr? – csöpögök a gúnytól, de ezt látszólag nem veszi észre, mert tovább mosolyog, azonban én tudom, hogy ilyen fajta válaszra nem nagyon számított, és most belül, bizony eléggé ki van akadva, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy fél perce meg se szólal.

Én sem vagyok azonban rest, a hirtelen beállt csöndben kipattan az a jó ötlet a fejemből, hogy szeretnék a szobámban pakolás közben majszolgatni pirítóst vagy amerikai palacsintát, így sitty-sutty összepakolok párat ebből, párat abból, de még mielőtt felállnék, újra Dumbledore-hoz szólok.

- Ha nem haragszik igazgató úr, a reggelim további részét majd pakolás közben megeszem, de most jobb, ha megyek – állok fel, mire ő felkapja a fejét és aprót biccent. Figyeli, ahogy betolom a széket, várja már, hogy menjek végre, hagyjam békén, de hát… ha az élet nem jó fej, én mért lennék? Muszáj még egyszer visszaszólnom. – Hiszen ön is felettébb örülne, ha mihamarabb visszatérnék.

A Nagytermen vágok keresztül, a diákok között, és közben letörölhetetlen vigyort érzek kinn, és fölényes nyerést odabent.

***

Kedves Naplóm!

Nem tudom, mennyit hallottál arról, hogy mi történt velem, de talán már Te is tudod, hogy bizony most itt fekszem a Gyengélkedőn, mert van egy-két hülye ötletem. Na, jó, ne túlozzunk, csak egy volt. Mondjuk, eléggé termetes méretű hülye ötlet, de most azt ne firtassuk. Apám mindig azt mondja, hogy ami nem pozitív azt semmiképp se ragozd túl, csak akkor, ha nem rólad van szó. A tipikus kis számító görény.

Sosem érdekelt, mért nem mesélek a szüleimről? Vagy hogy mért nem említettem őket amikor arról írtam, még régen, hogy kitől mit kaptam ajándékba?

Nos ez utóbbi azért történhetett meg, mert tőlük nem kaptam semmit. Nem viccelek, komolyan. Az elmúlt években, ha kaptam tőlük öt levelet, sokat mondok. Egyszer harmadikban küldtek egyet karácsony tájékán, hogy menjek haza, mert megyünk a nagyihoz.

Ha jól rémlik, negyedikben is kaptam, szinte ugyanakkor, hogy szeretnék, ha a karácsonyi szünetet velük tölteném. Akkor még voltam olyan jóhiszemű, hogy azt képzeltem, talán rendbe akarják hozni a dolgokat, esetleg szeretnék, ha újra a kettősükhöz tartoznék hármast alkotva. Utólag kiderült, hogy csak azért mentem haza, mert apám valamelyik haverja, Abraxas Malfoy (igen, AZ a Malfoy) fogadást rendez a Malfoy kúriában, és feltétlenül szeretné, ha én is elmennék, hogy szegény fiának legyen társasága. Szegény fia, azóta is bánja, hogy nem maradt egész este az apukája közelében, mert akkor – talán – nem tüntetem el az összes haját egy bűbájjal. Így viszont szegény, szegény kicsi Luciusnak nem maradt egy szál haja se. Ne tudd meg, milyen jót nevettem.

Addig, amíg haza nem mentünk.

Ugyanis, apám nem vélte ennyire humorosnak a történteket, és tudta jól, hogy én tettem, bár a partin mindenki úgy tudta, hogy nem én voltam a hibás, hanem a „gyanús képű Avery kölyök”, legalábbis Abraxas Malfoynak ez volt az első gondolata, mikor a fia, elmondta neki az igazságot.

Lényeg az egészben, hogy apám nem örült. Csöppet sem örült.
Mikor hazamentünk, én gyorsan felspuriztam a szobámba, ami elég messze volt az ő dolgozószobájától, tekintve, hogy egyik a déli szárnyban, a másik pedig a keleti szárny elején helyezkedik el. Azonban nem úsztam meg, és fél órával később már a szobalányunk után botorkáltam, egész a dolgozóig.

Apám pedig, nem kedveskedett hellyel, még csak majdhogynem meg se várta, hogy becsukódjon az a rohadt ajtó, már nekifogott, hogy kellő jelzőkkel lásson el, ami az „idióta kölyöktől” a „hülye ribancig” terjedt, és amit én nem álltam meg, hogy meg ne toroljam egy pofonnal. Persze, apámnak ez nem tetszett, így ő is megtette ugyanezt a lépést, amitől én térdre estem (megjegyezném, hogy attól, amit én adtam neki, ő meg se moccant, csak egy kicsit megrezzent). Aztán otthagyott. A saját tulajdon apám.

Ez volt az első eset, de képzelheted, hogy nem az utolsó. Mikor ötödik után hazamentem nyárra, az eléggé rettenetes volt… Nem használta többé a kezét, hogy bántson, helyette úgy gondolta, a pálcája tökéletesen megfelel erre a célra. Próbáltam védekezni, de úgy tűnt minden haragját rám irányítja. Nem tudom, a mai napi se, hogy mit tettem ellene, hogy így bánik és bánt velem. H jól sejtem, közben utána olvasott pár jó kis sebzőátoknak, mert én ilyen különféle kinézetű, helyileg elhelyezett, és gyógyuló átkokat még nem láttam. Mit ne mondjak, igazi felüdülés, ha egyszerre vérzik a csípődnél, a válladnál, és a kezednél.

A vicc csak az, hogy nem tehetek semmit. Az egész Wizengamot bírja azt a nyomorultat, sebhelyem pedig egy sincs, mert gondoskodott róla, hogy minden átkának a nyoma eltűnjön, persze csak azután, miután szenvedtem vagy három hetet, míg meggyógyult. Ha azt mondanám a bíróságnak, hogy nézzék csak meg az emlékeim, apám azzal védekezne, hogy garantáltan manipuláltam, és valószínűleg beszervezné anyámat, aki késséggel állítaná, hogy látta, mikor ezt tettem az emlékeimmel.

Szóval van ez a két alak. Akik miatt ok nélkül szenvedek.

Ez a két alak pedig ma írt nekem egy levelet, hogy legyek szíves utazzak haza, mert nálunk tartják a bált.

Egyértelműen nemet akartam mondani, mert NEM. Nem akarok velük érintkezni, nem akarok hazamenni, hagyjanak békén.

De ők tudták, hogy ezt fogom válaszolni, ezért voltak szívesek megírni, hogy vagy hazamegyek, vagy még a végén ki kell venniük a Roxfortból. Szép, hát már fenyegetnek is. Azonban, megint nem tudtam túljárni az eszükön, mert a levél amint elolvastam lángokra lobbant.

Így kelletlenül, de megírtam, hogy ott leszek.

Már alig várom…

Na, de, elég ebből a szörnyű témából, teljesen lelombozódtam. Pedig van ám jó hírem is. Például, Aaron.
Hogy mi a jó benne? Hogy hogy mi a jó benne?!
Hát az, hogy van! Illetve… már nincs, mert most elutazott, valamit elintézni az igazgatónak. De azt mondta, hogy a szünet előtt vissza fog jönni. Vagyis, itt az ideje kitalálnom, hogy milyen karácsonyi ajándékot akarok neki adni. De nincs semmi ötletem! Ez nem jó…
Bár úgyis van még időm. Majd hétvégén lemegyek Roxmortsba, és keresek neki valami szépet. Múltkor láttam egy kis boltot, ahol mindenféle csili-vili cuccot lehet kapni, talán találok egy szép bolyhos rózsaszín gyűrűt neki.

Oké, ezt én se gondoltam komolyan… De jobb ha megyek…