Tündérfény

Karácsonyi, Lumossolenre készült SSHG novella, nagy történésekre ne számítsatok, a cél inkább az volt, hogy palackba zárjak egy korty Karácsonyt, kedvenc professzorunk szavaival élve.

~ 1 ~

Sokadik karácsony volt ez azóta, hogy végleg kilépett a Roxfort kapuin, mégis nem szűnő fájdalommal gondolt vissza az iskolában töltött telek mesebeli szépségére; a Rengeteg hópárnás faóriásaira, a kastély csillogó, jégcsipkés tornyaira, és az ünnepek közeledtével a kísértettek hosszan elcsengő énekére a tágas termekben.

Évről évre erősebben tört rá a nosztalgia. Nem csak azért, mert a kastélyt advent első napjaitól kezdve átjárta az ó-angliai telek hangulatát megidéző gyömbér, vanília-és fahéj illat, hanem mert az iskolában élte át utoljára azt a gyermeki izgalmat és tágra nyílt szemű csodálkozást az ünnep misztériuma felett, ami kislányként mindig megfoghatatlan varázslattá tette számára a karácsonyt.

Sok év telt el azóta. Más volt ezen a reggelen az izgalma tárgya, és más volt maga az izgalom is - szorongó, gyomrot-lelket feszült görcsbe rántó -, mikor félve odalépett a tükör elé.

Félve, hogy a benne látott kép esetleg veszített élénk színeiből és feszes kontúrjaiból; hogy kopott, fakó, megfáradt lett.

Persze ezúttal sem kellett csalódnia: a tükörkép gyönyörű volt, mint mindig.

~ 2 ~

A konyhában ültek, kettesben. Halvány, gyöngyházfényű derengés töltötte be a helyiséget – az erőtlen téli Nap épp csak most bukkanhatott fel a horizonton.

Lassan, álmosan kortyolgatták a kávéjukat, nem szóltak egy szót sem, átadták magukat a mindennapi rituálé meghitt, ismerős nyugalmának. Szinte érezte felszívódni az idegeibe a csendet és a fényt.

Lopva, a szeme sarkából nézett Perselusra. Talán nem akarta, hogy a férfi észrevegye rajta azt a kislányos, magáról nem tudó rajongást, amit a szerelmük legelején érzett, és ami az öreglelkű, homályos szemű emberek minden rosszindulatú szóbeszéde ellenére sem csillapodott az évek múlásával, csak gazdagabb lett.

Gazdagabb lett, mert belevegyült az otthonra találás megnyugvása, a félmozdulatok ismerte, és belevegyült egy elomló, szégyenteli gyengeség érzése, amiért ennyire kiszolgáltatottá teszi őt ez a szerelem.

Ó, mennyire igaza volt Perselusnak, hogy rettegett átadni magát az érzésnek, hisz szerelmesnek lenni olyan, mintha az ember egész nap egy vérző, nyitott sebbel a testén járna a világban.

Nem, nem lehet így élni, ezzel az öngyilkos gyengeséggel a szívében.

Figyelte a férfi arcát az élesedő reggeli fényben.

Gondosan, értő pillantásokkal raktározta el lelkének egy rejtett, csak ünnepnapokon feltáruló szegletében a legapróbb, legfinomabb élt, hajlatot, ráncot is, mint a lelkiismeretes restaurátor, aki az örökkévalóság számára igyekszik kőbe zárni a gótikus templom málladozó csúcsíveit.

~ 3 ~

Az ég légies, fehér pelyheket szitált, és ő kint szaladt az udvaron, fedetlen fővel, nevetve.

A gyerekek elől futott, akik keményre gyúrt hógolyókat küldtek felé, meg-megállva, hogy újabbakat készítsenek, sietve, nehogy anyu eltűnjön közben a szemük elől.

A kisebbik lány – akit a nagyanyja után természetesen Elieennek neveztek el – játékos ügyetlenséggel minduntalan elbotlott, és meghemperedett a hóban, szemmel látható élvezettel - és nővére legnagyobb bosszúságára, aki komolyan vette az anyjuk hóba fürdetésére irányuló játékot, és türelmetlenkedve rángatta talpra minden egyes alkalommal az aprólábú testvérét.

Megállt, hátranézett. Nézte a lányait.

Beesteledett, és sötétségbe borult az udvar.

Mennyivel jobban szerette a téli esték sötétkék hátterét, ami előtt puhán rajzolódnak ki a fehér házak, fák, dombok, mint a nyáréjszakák kemény, éles feketeségét!

Elmosódottabb volt ilyenkor minden, a dolgok feloldódtak, elfolytak a körvonalaik, mint a cukormáz, amit a sütőből frissen kivett mézeskalácsra simít az ember.

Vagy talán inkább a gyertyák vibráló fénye okozta ezt az álomszerűséget, hisz idebentről nem lehetett látni a hóval takart külvilágot, csak a megbontott asztalt a vacsora maradékaival, a karácsonyfa alatt térdeplő, ajándékaikkal elfoglalt lányokat, és Perselust, ó, Perselust.

A férfi egy fotelben ült, nyitott könyvvel az ölében, de nem olvasott. Őt nézte.

~ 4~

Megint kettesben voltak.

A csillogó üveggömbökben bizonytalanul ringott a gyertyák aranyfénye. A kanapén feküdtek, a férfi átölelte; sosem érzett gyengédséggel lehelt álomcsókokat a szemhéjaira.

Mintha minden egyes csók eloltott volna egy gyertyát: a fények sorra kihunytak, akár hópelyhek, amik a sárba hullnak.

~ 5 ~

Hermione ellépett a tükörtől.

A fagyos üvegszem ravaszan villant rá búcsúzóul: tudta, hogy jövőre újra felkeresi a lány, mint minden karácsonykor, lassan egy évtizede.

Hermione is tudta ezt. Gyűlölte érte a tükröt, szerette volna apró darabokra törni, és így megszűntetni a fájdalmas gyönyörök forrását.

Azonban most sem tette meg, csak visszahúzta rá a poros, fakózöld drapériát, eltakarva a keretet, és az annak felső ívébe vésett feliratot:

Edevis amen ahze erkyt docr amen.

Szerző: Lidércke